maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

A különös arakawa-i eset

Tokió Arakawa nevű negyedében egy lakásban holtan találtak két embert. A középkorú házaspár már néhány napja halott volt, amikor egy bento (japán dobozos ebéd) házhozszállító cég futárja rájuk talált. A Japan Today híroldal elmondása szerint a rendőri helyszínelők először csak a férfit fedezték fel, látható sérülések nélkül, a földön ülve, a mosdó ajtajának dőlve. Az első kérdés persze az volt, miért nem jelentette a férfi halálát a felesége? A második pedig, hová tűnt a feleség? A nővel kapcsolatos gyanús körülmények akkor váltak lényegtelenné, amikor a vécé mellett megtalálták az ő holttestét is.

De ki halt meg először, és hogyan?

A boncolás kiderítette, hogy a férj a végzetes estén súlyosan részeg állapotban érkezett haza, és rendszeres gyógyszeres kezelés alatt állt. A hivatalos rendőrségi jelentés így rekonstruálta az eseményeket: A nagy termetű (közel egymázsás) férfi az italozásból késő éjjel hazatérve bódult, zavarodott állapotban volt, és véletlenül az előírt adagnál sokkal többet vett be minden gyógyszeréből. Röviddel ezután szívrohama lett, és a vécéajtó előtt összeesett. A feleség ekkor felhívta a rokonait, akik már aludtak, de hagyott nekik egy üzenetet, amiben elmondja, nagyon fél, mert a férje elájult és nem nem reagál semmire. Ezt követően a feleség bement a mellékhelyiségbe, de kijönni már nem tudott, mert a férj holtteste eltorlaszolta az útját. Két nap telt el a bento futár érkezésééig, mely időszak alatt a feleség kiszáradás következtében életét vesztette. 

Talán mindenki egyetért majd velem abban, hogy a legszembetűnőbb hülyeség ebben a jelentésben annak a figyelmen kívül hagyása, hogy HOGYAN JUTOTT BE a feleség a vécéhez? Ha annyira gyenge volt, hogy még az életbenmaradás érdekében sem volt képes két nap leforgása alatt egy százkilós testet odébblökdösni, hogyan sikerült neki először kinyitni és aztán visszacsukni az ajtót - feltéve persze, hogy a testet a halál beállta óta senki nem mozdította el? Ez csak egyféleképp lehetséges: a férfi (minden látszat ellenére) még nem volt halott. Amikor a nő felhívta a rokonait és üzenetet hagyott nekik, a férj még életben kellett, hogy legyen, ájultan heverve, nem pont a vécéajtó előtt, hanem kicsit odébb. Feleség el pisilni, férfi magához tér, odébbmászik két métert, és - mostmár aztán tényleg, véglegesen - jobb létre szenderül, eltorlaszolva (direkt?) a menekülés útját. 

Ez így elképzelhető, de miért nem hívta a mentőket a feleség? Főleg miután a rokonai nem vették fel a telefont, tehát tudhatta, hogy tőlük a következő pár órában nem számíthat segítségre. Vagy tervezte, hogy majd kihívja őket, csak fontosabb volt, hogy először elmenjen pisilni? És, mellesleg, miért kellett magára csuknia az ajtót? Na jó, pánik, sokkos állapot, irracionális kapkodás, megszokásból, oké, tegyük fel. Azt akkor sem vitathatja senki, hogy a rokonok (gyerekei? testvérei? a cikkből a pontos viszony nem derült ki) teljes tétlensége furcsa. Miért nem telefonáltak rá azonnal másnap, miután meghallgatták az aggasztó éjjeli üzenetet? Vagy, ha megtették, és egész nap senki nem vette fel, miért nem rohantak át személyesen? Talán nem voltak otthon, talán nagyon messze laknak, talán sosem hallgatják vissza az üzeneteket, talán nem tudják, hogyan kell használni a rögzítőt és véletlenül kitörölték, talán a feleség már sok ilyen bepánikolt üzenetet hagyott nekik, mert a férj minden pénteken bebaszva zuhan haza, vagy talán csak őszintén, a szívük mélyén nem érdekelte őket, hogy meghalt-e valaki vagy sem. Ezek csak az én találgatásaim, és miközben egyik sem látszik nagyon valószínűnek, egyikről se lehetne azt mondani, hogy elképzelhetetlen. 

De hogyan lehet egy mosdóban KISZÁRADÁSBAN meghalni? Én épp azt gondolnám, ha már be kell valahova ragadnom két napra, az legyen olyan hely, ahol korlátlan mennyiségű folyóvíz áll a rendelkezésemre! Ráadásul pont Japánban minden lakásban ivóvízzel húzzák le a vécét, ugyanaz a vezeték megy oda, ami a csapokhoz is. Azt pedig már végképp nem akarom firtatni, hogyan jutott be a futár a lakásba. Nem az a fura, hogy nyitva volt az ajtó, könnyen lehet, hogy a részegen hazaérkező férj elfelejtette bezárni. De amikor egy ételfutár azt látja, hogy a harmadik csöngetésre se nyit senki ajtót, akkor miért nem adja fel, miért érzi úgy, hogy ebben az esetben a legokosabb dolog hívatlanul bemenni a lakásba és körülnézni? 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Japán tanítványok - best of

Öt emlékezetes jelenet az óráimról. 

1) 13 éves lány, úgynevezett “returnee”. Élete első pár évét Amerikában töltötte, mielőtt a család visszaköltözött Japánba. Ennek köszönhetően két szempontból is kivételes. Egyrészt ott van a folyékony (bár korlátozott szókincsű) angol társalgási készsége, másrészt úgy általában a magabiztos fellépése. A tanterembe nem beslattyog, mint sokan, nem csak símán bejön, hanem BEVONUL. Nem ül le, állva marad a széke mellett, és várakozóan tekint rám, mintha most mondanom kéne valamit. Nekem fogalmam sincs mi történik. Pár másodpercig még kivár, hátha magamtól észreveszem, aztán elveszti a türelmét, és bejelenti: “Új kabátom van!” Ezt követően háromszor megpördül, hogy a rózsaszín skótkockás, hosszú téli kabátot minden irányból megcsodálhassam. “Nagyon csinos.” Mondom neki, amit ő egy rövid szigorú fejbólintással nyugtáz, és a bókot zsebrevágva helyet foglal. Nagyon pici, de valahogy mégis sikerül neki fentről lefele nézni rám, amikor megszólal: “Ma nem akarok tanulni. Játszunk valamit.”

2) 45 éves háziasszony, alapvetően vidám és bugyuta természet. Fantasztikusan lelkes és tehetségtelen az angoltanuláshoz. Melléknevek szuperlatívuszait gyakoroljuk, leg-eket. 
Én: Mi a leggazdagabb ország a világon?
Ő: Beverly Hills. 
Én: Oké. Mi a legszegényebb ország?
Ő: Afrika.
Én: Kiváló. Mi a legveszélyesebb ország?
Ő: Brazília.
(Nem a műveltségét akarom tesztelni, csak a szókincsét, és mivel a válaszaiból kiderül, hogy értette a kérdést, más engem nem érdekel. Ez viszont most némileg kizökkent, és felkelti az érdeklődésemet.)
Én: Miért gondolod így?
Ő: Mert a tévében láttam, hogy a boltokat éjjelre lehúzható fémráccsal zárják le. 
Én: (kimutatok az ablakon, az utca túloldalán lévő boltokra) Olyanokra gondolsz, mint azok ott?
Ő: Igen, igen, pontosan!
Én: Akkor ezek szerint Japán is veszélyes ország?
Ő: (jót nevet a butaságomon) Dehogy, dehogy, Japán nagyon biztonságos ország!
Én: Értem. Folytassuk. Mi a legfélelmetesebb dolog a számodra?
Ő: (kis szünet, hezitálás, majd közelebb hajol hozzám, és bizalmasan mondja) A rendőrség.

3) 16 éves srác. Személyiségét így tudnám jellemezni: szociálisan kaotikus. A társalgási és társasági szabályokra fittyet hány. Imádja Amerikát, főleg az amerikai filmeket, főleg az azokban használt amerikai szlenget. Hobbiszerűen bemagolja a tévéből tanult kifejezéseket, de mivel nem biztos a jelentésükben, rajtam teszteli őket. 
Én: Helló, hogy vagy?
Ő: Mr. Marton...
Én: Igen?
Ő: (mutatóujjal hirtelen felém bökve) MI A PÁLYA?
Én: Semmi különös.
Ő: Oh... Öö... Értem. Köszönöm.
Én: Lássuk a házifeladatodat.
Ő: Frankón? Oké. Te jóságos atyaúristen! A házifeladat!
Én: Elfelejtetted megcsinálni?
Ő: Nem, nem itt van, tessék.
Én: (nézem át a válaszait) Nagyon jó, szép munka. Csak itt van egy hiba. Nem írhatod, hogy “taked”, ez rendhagyó ige, azt kell írnod “took”. 
Ő: Jézus! Ez de szopás...
Én: Figyelj, ez egy tanóra, én a tanárod vagyok. Nincs teljesen rendben, hogy ilyen stílusban beszélsz. Én most nem haragszom, de más tanár haragudni fog. Haverok beszélhetnek így egymással. 
Ő: Értem. Mr. Marton sensei! Hibát követtem el. Nem szabadott volna. A picsába!

4) 15 éves lány. Csendes, visszahúzódó, az esze vág, mint a borotva. A kérdéseimre szemlesütve válaszol, mindig ugyanúgy: halkan és intelligensen. 
Én: Nemsokára kezdődik az új tanév, várod már?
Ő: Nem, nem akarok gimnáziumba járni. Egyetemre akarok járni. 
Én: Hogyhogy?
Ő: Orvos és gyógyszerész akarok lenni, ilyesmit a gimiben nem tanítanak. 
Én: Hát majd az leszel, pár év múlva, nem sürget semmi.
Ő: De. A nagyszüleim nagyon betegek. És már öregek is. Úgyhogy sürgős. Minél hamarabb ki akarom kutatni, hogyan lehet súlyos betegségeket gyógyítani. 

5) Házifeladatokért cserébe matricát szoktam adni. Dizniset, autósat, masnisat, pokemonosat, stb. Nem mind ugyanannyira népszerű. Van, amitől teljes eksztázisba esnek a gyerekek. És van, amit megnéznek, csalódottan sóhajtanak egyet, enyhe fintorral visszaadják nekem, és elnéző mosollyal annyit mondanak: kösz, de nem.

10 éves kisfiú ül velem szemben, óra eleje, állja a tekintetemet. 
Én: Esetleg láthatnám a házifeladatodat?
Ő: Hm, nem tudom. Esetleg láthatnám a matricáidat?

Végül, ilyen az, amikor egy igen tehetséges 8 éves kislány komolyan veszi a feladatot a munkafüzetben.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A Nagy Tohoku Földrengés (2. rész)

A március 11-i nagy földrengést követő időszak az életem egyik legfurcsább két hete volt. A mindennapjaimat négy fő tényező határozta meg.

1) Az utórengések (rendszerint napi három-négy)

2) A kollégák, barátok eltűnése (a cégem tanárjainak 80%-a elmenekült Japánból)

3) Az állandó hír-nézegetés (az atomerőmű állapotával kapcsolatban)

4) A semmittevés (az iskoláim rendkívüli zárvatartása miatt)

A fenti négy pontban volt egy közös vonás: frusztrálttá tett mindegyik. Részletesebben:

1) A földrengések a természet mindennapi, néha talán kicsit ijesztő, de különlegesnek semmiképp se mondható jelenségévé szürkültek. Az utórengés furcsa állat, se nem erős, se nem gyenge, nehéz a reális veszély szintjét megítélni, többek közt amiatt az általános zavarodott-émelygő állapot miatt is, amiben akkor folyton voltam. Egy A-tól Z-ig terjedő skálán, ahol az “A” gyenge, a “Z” erős, a “C” még erősebb, a “K” pedig lófasz se, az átlag utórengések szintje valahol “M” és “T” között volt. Megszoktam, hogy éjszakánként néha nyekken egyet a ház. A vonatok menetrendjével foglalkozni nem érdemes, összevissza járnak. A wc fedelét mindig vissza kell csukni, különben a fölötte lévő polcról belepotyognak a holmik. Elfogadtam, hogy miközben az utcán sétálok, időnként meg fog mozdulni a talpam alatt a talaj, a lámpaoszlopok pedig finoman lengedeznek, mint a fák a szélben. Páran még hanamira is elmentünk azokban a napokban, szigorúan betartva a japán hagyomány szabályait: virágzó cseresznyefák alatt piknikezni és jól berúgni. A park, amit teleültettek ezekkel a fákkal - illetve maga a földterület, amin a park volt - nem rég óta létezett. Kicsivel korábban még tenger volt, de mesterségesen feltöltötték. Emiatt itt a gumiszerű talaj (nem értek hozzá, de így éreztem) sokkal lazább, ruganyosabb volt, és az utórengések is intenzívebbek. Azt juttatták eszembe, amikor gyerekként a nagy, felfújható kastély padlóján lépkedtem. A vibrálás-hullámok felmentek a talajból a fákba, végig a törzsön keresztül, megrázták az ágakat, és a szakuraszirmok esőszerűen hullottak a földre - a hanamizgató japán népekből “oh” és “ah” kiáltásokat kiváltva. 


2) Miután a médiában megjelentek az első hírek a fukushimai erőműben történt katasztrófáról (48 órával késleltetve, mert az - azóta lemondásra kényszerített - miniszterelnök korábban nem engedélyezte) a kollégáim nagy része szedte a sátorfáját, és elhagyta az országot. Ki haza, Észak-Amerikába, ki csak a közeli Dél-Koreába ruccant át. A facebook oldalakon elterjedt a “felkelő nap országa” helyett az új szlogen: “Japan - Land of the Rising Radiation”. Volt, aki szép formálisan beadta a lemondását. Volt, aki a cégnek nem is szólt, csak a barátoktól köszönt el, és egyúttal odaajándékozta nekik a holmija 90%-át, mindent, amit hirtelen nem tudott magával vinni. És végül, volt olyan csávó is (neki mondjuk a labilis, hektikus viselkedése korábban se volt titok), aki a pillanat hevében, teljes pánikban rohant a reptérre, mindent hátrahagyva a céges lakásában: koszos edények a mosogatóban, laptop kinyitva az asztalon, és több tucatnyi szuperszűk, fehér, fecske alsónadrág.
 
Hosszas tépelődés után végül az alsógatyákról lemondtam, viszont azóta is használom az elmenekült kollégák által rámruházott hangfalakat, iPodokat, gitárt. Volt olyan, aki két évvel késöbb 2013-ban visszatért Japánba, ugyanehhez a céghez, és visszakérte nem csak a régi állását, de az anno elajándékozott holmijait is mindenkitől. Mondjuk így: nem elegáns. A magyar nagykövetség emailben felvette a kapcsolatot a barátnőmmel és velem, mennyire lenne sürgős nekünk menekülni, segítsenek-e? “Repjegy? Kell? Merthogy, vóna.” Talán nem szó szerint így, már nem emlékszem, de ez volt a lényege. Megírtam nekik, hogy egyelőre maradunk, és lementem a szupermarketbe, az itt maradt öt-hat barátommal találkozni.

Mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy mindenki spájzoljon be alapvető élelmiszerekből, amennyire csak tud. Beléptünk a boltba, és a földbe gyökerezett a bevásárlókocsink, amikor szembesültünk az üres polcokkal. Átmentünk máshova, de minden bolt ki volt fosztva, instant zacskós kaják, kenyér és víz már sehol. Szétszéledtünk, hogy mindenki gyorsan gyűjtse be a boltban még fellelhető, a túléléshez szükséges javakat. Hatan hatfelé mentünk, és húsz perc múlva a pénztárnál találkoztunk. Mindenkinek a kosarában csak sör volt.    

3) Egészen más érzés úgy megnyitni a híreket, hogy az ott olvasottaktól függ, neki kell-e állnom délután pakolni, és más országba költözni. Volt, akinek állandó készenlétben állt egy kis, bepakolt bőrönd a legfontosabb dolgokkal. Volt, aki utcai ruhában aludt, tekintettel a beígért, közelgő, újabb nagy rengésre. Nekem pedig közben az jutott eszembe, életem során két nagy atomkatasztrófa történt a világban, és én egyik esetben sem voltam 1000 km-nél távolabb.

A fukushimai balesetre való tekintettel az ország összes atomerőművét leállították. Én a kettő között nehezen találok racionális ok-okozati viszonyt, de ez van, addig ötven erőmű látta el árammal az országot, utána pedig egy sem. (A japán élet minden területén tapasztalható “jobb túl óvatosnak lenni, mint meggondolatlannak” alapelv és az utólagos túlreagálás látványos példája, hogy kettő kivételével máig sem indították újra az atomerőműveiket.) Az áramkimaradásokat sikerült valahogy ciklikusan, városról városra, óráról órára elosztani, mindig máshol mások maradtak sötétben. 

“Newest updates about Fukushima.” “Condition of Japanese Daiichi reactors.” “Risks of meltdown.” “Current radiation levels in Tokyo.” Nem is tudom, naponta hányszor kereshettem rá ilyen és ehhez hasonló témákra. Közben magáról a rengésről is kiderültek új adatok. Japán keleti partvidéke 40 centivel lejjebb süllyedt és 2 méterrel közelebb csúszott Amerikához. (Hiába kell most kisebb utat megtenni, a repjegyek nem lettek olcsóbbak!) A Föld tengelye elmozdult 15 centit, ami megváltoztatta a tengely körüli forgás sebességét, így azóta 1.6 mikromásodperccel rövidebb egy nap. Japánban a legutóbbi nagy földrengés, egy 7.3-as erősségű, Kobe-ban volt (mely név a városról elnevezett marhahús, és a marhahúsról elnevezett kosárlabdázó miatt lehet ismerős) 1995 januárjában. Mivel ezen a skálán egy teljes egység tízszeres növekedést jelent, két teljes egység pedig tízszer tízszereset, a március 11.-i Tohoku földrengés (9.0) majdnem százszor olyan erős volt. 

Ha ezek a tények nem lennének önmagukban elég elképesztőek, hírkeresgélés közben időnként ráakadtam egy-egy cikkre, a szenzációhajhász néphülyítés olyan csimborasszóira, hogy máig emlékszem rájuk: “Akár a Dunántúlig is fújhatta a szél a fukushimai levegőt!” “Sugárfertőzött-e a magyar zöldség?” “A földrengést még a nemzetközi űrállomáson is érezték!” 

Érdekes fordulat volt, amikor egyes esetekben nem fogyasztottam, hanem szolgáltattam a híreket. Volt, hogy engem kerestek meg (az Origo kérdéseire válaszoltam), és volt, hogy én kezdeményeztem. Hallgattam otthon a Fialát a rádió weboldalán, Japánról volt szó, jól beletelefonáltam neki a műsorába, és beszélgettünk öt-hat percet, amit én a magam részéről hőstettként könyveltem el, nem lámpaláz értelemben, hanem a telefonszámlámat tekintve. 

4) A legértelmesebb és legfontosabb tevékenység, amivel az elviselhetetlenül kiüresedett, tétlen napjaimat töltöttem, az volt, hogy - a barátnőmmel együtt - elutaztunk a cunami-súlytotta partvidékre, segíteni az ottani családoknak. Egyik amerikai kollégánk arrafele lakott, és írt egy körlevelet a cég összes tanárjának: következő hétvégére önkénteseket toboroznak, a Chiba félsziget csendes-óceáni partjára, ahol (az északibb területekhez képest enyhébb, csak 1-2 kilométert elárasztó) szökőár pusztított. 

A házak itt is mind fából épültek, legtöbbjükből semmi nem maradt. Ahol valaha falak, szobák voltak, most csak egy kupac törött gerenda. Akár egy halom hasított fa, hevert egymáson a világ. Néha, masszívabb lakóházak esetében, a szerkezet érintetlen maradt, viszont a padlót, a bútorokat vastagon belepte a sűrű tengeri iszap. Olyan is volt, ahonnan a háztető tűnt el nyomtalanul, az a tipikus, sarkainál felfele kunkorodó, nehéz, díszes cserepekkel kirakott. Az úttestek két, három, négy darabba törve. A garázs tetején, a kert közepén még ott hevertek a partravetett rákok, tintahalak, medúzák. Az utcákon elsodort, felborult autók és csónakok. Lapátoltuk az iszapot, talicskákba pakoltuk a romokat, és közben elég sokat fényképeztem is, lásd lejjebb. Ha a törmelék alatt találtam egy-egy ruhadarabot, játékot, dísztárgyat, azt bevittem az - ablak és ajtó nélkül maradt - tatami szobában szótlanul ebédelő családnak. 

A helyi napilap riportere is megjelent a helyszínen délután, és a lakosokon kívül velünk is készített egy interjút. Így jelenhetett meg pár nappal később egy “Magyar önkéntesek is segítenek Asahi-ban” című írás, ami az egyik tanítványom szüleinek felkeltette az érdeklődését. A tanítvány, egy 12 éves kislány, az óránk előtt megkérdezte, rólam van-e szó a cikkben. Bólintottam, amire ő japánul válaszolt valamit, nem értettem. Elővette az elektronikus szótárját, bepötyögte, és felmutatta nekem a kijelzőt az angol fordítással: “I respect you.” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

A maci megúszta, a bugyi nem

A japán ember (aki alatt például engem kell érteni) este kiviszi a szemetet az utcára. Az európai értelemben vett “kuka” fogalma ismeretlen. A szemetes zacskók egy szekrényszerű tárolóhelyiségbe kerülnek, kint a járda mellett, vagy - nagyon vidéken, például Roppongiban - csak úgy, au naturel, ki a ház elé, egy halomba. Mivel személyesen nem áll módomban ott lenni, és a hálámat kifejezni, amikor elviszik, a nevemben előre minden zacskóra rá van írva: “köszönöm.” Ezeket a munkások reggel egyenként dobálják be a szemétszállító autóba, már ha addigra a varjak és/vagy macskák szét nem cincálták őket. 

Hogy miféle szemetet rakok ki, az a hét napjától függ. “Éghető” nap van, vagy “neméghető”. Esetleg, havonta egyszer, “veszélyes hulladék nap.” Ha a szemét túl nagy (matrac, hűtőszekrény) felhívom a szemétszállítókat, és megbeszélek velük egy időpontot. Ők kijönnek, és - ha a boltokban megvásárolható nagyszemét-matrica rajta van a hűtőszekrényen, ami afféle postai bélyegként funkcionál - elviszik a holmit. A szelektív hulladékgyűjtés országosan elterjedt, a szelektív hulladékfeldolgozás viszont helyi önkormányzati kérdés, hol igen, hol nem. Vagyis az ember különszedi a különböző anyagokat, aztán jönnek a kukások (nem kukások, de értitek) és egybedobálnak mindent. Ha lehet hinni az amerikai ismerőseimnek, ott is létezik ez a látszat-szelektív rendszer. Az én szívemnek a legkedvesebb mozzanat azonban az italautomaták melletti szemetesláda, az öko-illúzió kristálytiszta példája: Külön lyuk van rajta alumínium dobozoknak és műanyag palackoknak, a két lyuk viszont belül ugyanabba a közös ládába vezet. 

Ruhák kidobásánál vigyázni kell. Múlt héten mesélte a kanadai kolléganőm, hogy kihízott, elszakadt, megunt ruhákat dobott ki egy nagy zacskóban, alsóneműket is. Éjfél körül lerakta a cuccot a tárolóba, felment, nézett egy filmet, borozgatott, elérzékenyült, megesett a szíve az egyik téli pulcsin, lement, hogy kimentse a csomagból. A zacsi addigra már feltépve, átkutatva, a bugyiknak egytől-egyik hűlt helye. (Olcsóbb így, mint az automatából venni.)

Egyetlen alkalom van, amikor a munkások reggel nem hajítják be a szemetet a teherautóba - ha megsajnálják. Előfordul, hogy a kidobott cucc túl aranyos. Ilyenkor megmentik, felrakják a szemétszállító hátuljára, és szépen hazaviszik a gyereknek. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Otthon csináljad!

Könnyű hozzászokni ahhoz, ha minden élethelyzetre van előírt viselkedésmód. Minél több szabály létezik arra, hogy egyes szituációkban mit mondjunk, annál ritkábban kell a saját megérzésinkre hagyatkozni. Ha mégis fogódzók nélkül találjuk magunkat, ha egy adott helyzetre nincsen előre kitalált forgatókönyv, akkor önállóan kell eldöntenünk, mi lehet a legmegfelelőbb reakció. Ilyenkor az ember hibákat ejt, beég, és tanul belőle. Ennek a tanulási folyamatnak a során kialakul az, amit józan észnek szoktak hívni. 

Japán ismerőseim, tanítványaim sokszor mondták már, hogy a külföldiekkel való beszélgetés legnagyobb akadálya nem az angol nyelv nehézsége, hanem az, hogy a külföldi nem követi a japán társalgás szerkezetét, mert nem ismeri az íratlan szabályokat, a párbeszéd előrehaladását segítő sztenderd kódokat (hangok és arckifejezések), vagy csak nem akar velük foglalkozni. Az amerikaiakkal való kommunikációban számukra a legnagyobb teher a kiszámíthatatlanság. Ha összefutok az utcán egy tanítvánnyal, néha előfordul, hogy kétségbeesésükben (mi lehet ilyenkor az illendő) próbálnak külföldies, vagy laza, vagány, “amerikai” módon köszönteni, ami ugyanolyan ügyetlen és izzadtságszagú, mint amikor az amerikai ismerőseim akarnak izomból japánok lenni, és túl szűken feszülő kimonóban, fapapucsban tipegnek a cseresznyefák közt. 

Egy japánnak, mondta magáról a múltkor egy japán, a pontos etikett-rendszer miatt sosem kell azon elgondolkoznia, milyen módon viselkedjen a bankban, az anyóssal-apóssal, a főnökével, a bolti eladóval. Ezt szerintem hiba lenne japán sajátosságnak beállítani. Minden társadalomban minden ember normális életéhez hozzátartozik az, hogy többféle szerepkörben kell tudnia odaillő módon megnyilvánulni. Én például (és ugyanígy mindenki, aki ezt olvassa) pontosan el tudom képzelni, hogy a “bocsika”, a “szíves elnézésüket kérjük”, a “naa, ne rágj már be”, az “őszintén sajnálom” és a “már ne is haragudjon uram de” lehetőségek közül milyen bocsánatkérési szituációban melyik lenne a legtermészetesebb. 

Az ügyetlen, és kínos helyzetek akkor alakulnak ki, ha két fél olyan körülmények közt találkozik, amely körülményekre nem létezik mindkettejük által ismert társadalmi norma. A kölcsönösen elvárt magatartásmód ilyenkor bizonytalanná válik. Japánban, érzésem szerint, éppen a túlságosan sok szabály az, ami paradox módon növeli az ilyen helyzetek számát. Az állandó irányítás önállótlanságra nevel. A szabályok biztonságos burkából kilépve szélsőségesen bizonytalanná és tanácstalanná válnak a japánok. Ami nem alakul ki bennük, az egyfajta szociális értelemben vett improvizációs készség. 

Az én szememben mindennek leglátványosabb példája az, ahogyan emberek a vonaton, metrón képesek viselkedni. A japán logika szerint: ha nincsen szabály, ami tiltja, akkor szabad. Csakhogy nem lehet minden agyament viselkedést belefoglalni a szabálykönyvbe, hagyatkozni kell az utasok józan belátására is. Igaz, sehol nincs kiírva, hogy ne maszturbálj a vonaton, de ez magától kéne, hogy értetődjön. Csakhogy itt mindig lesz olyan ember, akinek MAGÁTÓL semmi nem értetődik. Emellett pedig még itt van a japán társadalmat uraló kritika-tilalom, a “senkire ne szóljunk rá semmiért”, a közösen fenntartott harmónia érdekében. Ha valamit teljes bizonyossággal megtanultam itt, akkor az ez: Japánban sosem viselkedhet a metrón olyan furcsa módon valaki, hogy ANNYIRA sok rosszalló, megvető, dühös pillantást vonjon magára, mint amennyit az az ember von magára, aki az elsőt nyilvánosan megkritizálja. Ha felszálláskor valaki bevág a sor elé, az felbosszant mindenkit, de nem lesz olyan mélyen elítélve, mint az, aki esetleg rászól, hogy mit képzel, nem látja, hogy sorba kéne állni? Miért? Mert a beszólás nélkül nem tört volna meg az általános, látszólagosan nyugodt felszín. Fölöslegesen kialakított konfrontáció - ez mindennél megvetendőbb. Elharapódzott tehát az a probléma, hogy az utasok teljesen elengedik magukat a metrókon, napi 2-3 órát ingáznak ugyanis, és gyakorlatilag az otthonukként kezelik ezt a helyet. Az még hagyján, amikor lányok a metrón rakják a műszempillát fel, a kontaktlencsét be, és sminkelik ki magukat. De a metrón fésülködni? Frufrut levágni? Hajlakkal befújni? Az még hagyján, amikor szararimenek a metrón esnek neki a borostájuknak az elektromos borotvával. De a metrón körmöt vágni? Pizsamában felszállni? Ipaden nézni az iskoláslány-anime-pornót? Ez csupa olyan példa, amivel személyesen találkoztam. Úgynevezett “miafasz” pillanatokat szinte mindennap átélek, mindig akad valami, ami kiváltja belőlem (néha csak gondolatban, néha félhangosan, magyarul, csak mert jól esik) az “ez most komoly?” vagy “ez nem lehet igaz...” reakciót, mely kifejezéseknek a japán szleng megfelelője: “maji-de”. Külön műfaj a tokiói “metro manners” plakátsorozat.    

A papírdobozos instant ramen levest ne a metrón egyed.

Ne a metrón eddzél, hanem a konditeremben.

Ne a metrón nézzegessétek végig / próbáljátok fel az új ruhákat.

A péntek esti tökig beszakézott szararimen. Leggyakoribb élményem. Itteni haverjaim sztenderd hétvégi facebook-fotója. Külön bejegyzést is megérdemel majd. Főleg az a típus, aki a vonatba beszállva azt hiszi, hazaérkezett. Szép módszeresen levetkőzik, még a zokniját is leveszi, és bealszik a padlón, a többi utas lába előtt heverve.

Ne az állomáson gyakorold a golfozást. Ugye, nem az első, ami az embernek eszébe jutna, amikor bosszantó, modortalan viselkedésekre gondol? Pedig ez is heti szinten felmerülő probléma. Vonatra várva, esernyőt (néha esőtől nedves esernyőt) lengetve gyakorolni a golf-ütést. 

Az olvasó láthatja a szemével, hogy a plakátok stílusa nagyon hasonló. 2008 és 2011 között készítette őket egy elég híres illusztrátor, és a közös tematika az eredeti szlogen: “Ie-de yarou” vagyis “otthon csináljad.” (Késöbbi plakátokon ebből lett “a hegyekben csináljad, késöbb csináljad, stb.” Három megjegyzés. Egy bosszantó, egy poén, és egy bizarr. Bosszantó, hogy a plakátokon látszólag kizárólag fiatalok kellemetlenkednek. Ez nem felel meg a valóságnak. Sok a modortalan idős ember. Poén, hogy minden helyzetben ugyanaz az egy utas jár pórul. A riadt-felháborodott szemüveges tag kivételesen peches. Egy pokol lehet az élete. Végül, az egyetlen viselkedés, ami képes arra, hogy a többi utasból kiváltsa a rosszallás kifejezését, akár szóban is, és konfrontációhoz vezessen: a mobil-használat. A metrókon tilos mobilon beszélgetni, és az elsőbbségi ülések közelében ki is kell őket kapcsolni. Olyan undorral, megvetéssel senkire nem néznek, mint arra, aki mégis nekiáll fennhangon trécselni. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább