Könnyű hozzászokni ahhoz, ha minden élethelyzetre van előírt viselkedésmód. Minél több szabály létezik arra, hogy egyes szituációkban mit mondjunk, annál ritkábban kell a saját megérzésinkre hagyatkozni. Ha mégis fogódzók nélkül találjuk magunkat, ha egy adott helyzetre nincsen előre kitalált forgatókönyv, akkor önállóan kell eldöntenünk, mi lehet a legmegfelelőbb reakció. Ilyenkor az ember hibákat ejt, beég, és tanul belőle. Ennek a tanulási folyamatnak a során kialakul az, amit józan észnek szoktak hívni. 

Japán ismerőseim, tanítványaim sokszor mondták már, hogy a külföldiekkel való beszélgetés legnagyobb akadálya nem az angol nyelv nehézsége, hanem az, hogy a külföldi nem követi a japán társalgás szerkezetét, mert nem ismeri az íratlan szabályokat, a párbeszéd előrehaladását segítő sztenderd kódokat (hangok és arckifejezések), vagy csak nem akar velük foglalkozni. Az amerikaiakkal való kommunikációban számukra a legnagyobb teher a kiszámíthatatlanság. Ha összefutok az utcán egy tanítvánnyal, néha előfordul, hogy kétségbeesésükben (mi lehet ilyenkor az illendő) próbálnak külföldies, vagy laza, vagány, “amerikai” módon köszönteni, ami ugyanolyan ügyetlen és izzadtságszagú, mint amikor az amerikai ismerőseim akarnak izomból japánok lenni, és túl szűken feszülő kimonóban, fapapucsban tipegnek a cseresznyefák közt. 

Egy japánnak, mondta magáról a múltkor egy japán, a pontos etikett-rendszer miatt sosem kell azon elgondolkoznia, milyen módon viselkedjen a bankban, az anyóssal-apóssal, a főnökével, a bolti eladóval. Ezt szerintem hiba lenne japán sajátosságnak beállítani. Minden társadalomban minden ember normális életéhez hozzátartozik az, hogy többféle szerepkörben kell tudnia odaillő módon megnyilvánulni. Én például (és ugyanígy mindenki, aki ezt olvassa) pontosan el tudom képzelni, hogy a “bocsika”, a “szíves elnézésüket kérjük”, a “naa, ne rágj már be”, az “őszintén sajnálom” és a “már ne is haragudjon uram de” lehetőségek közül milyen bocsánatkérési szituációban melyik lenne a legtermészetesebb. 

Az ügyetlen, és kínos helyzetek akkor alakulnak ki, ha két fél olyan körülmények közt találkozik, amely körülményekre nem létezik mindkettejük által ismert társadalmi norma. A kölcsönösen elvárt magatartásmód ilyenkor bizonytalanná válik. Japánban, érzésem szerint, éppen a túlságosan sok szabály az, ami paradox módon növeli az ilyen helyzetek számát. Az állandó irányítás önállótlanságra nevel. A szabályok biztonságos burkából kilépve szélsőségesen bizonytalanná és tanácstalanná válnak a japánok. Ami nem alakul ki bennük, az egyfajta szociális értelemben vett improvizációs készség. 

Az én szememben mindennek leglátványosabb példája az, ahogyan emberek a vonaton, metrón képesek viselkedni. A japán logika szerint: ha nincsen szabály, ami tiltja, akkor szabad. Csakhogy nem lehet minden agyament viselkedést belefoglalni a szabálykönyvbe, hagyatkozni kell az utasok józan belátására is. Igaz, sehol nincs kiírva, hogy ne maszturbálj a vonaton, de ez magától kéne, hogy értetődjön. Csakhogy itt mindig lesz olyan ember, akinek MAGÁTÓL semmi nem értetődik. Emellett pedig még itt van a japán társadalmat uraló kritika-tilalom, a “senkire ne szóljunk rá semmiért”, a közösen fenntartott harmónia érdekében. Ha valamit teljes bizonyossággal megtanultam itt, akkor az ez: Japánban sosem viselkedhet a metrón olyan furcsa módon valaki, hogy ANNYIRA sok rosszalló, megvető, dühös pillantást vonjon magára, mint amennyit az az ember von magára, aki az elsőt nyilvánosan megkritizálja. Ha felszálláskor valaki bevág a sor elé, az felbosszant mindenkit, de nem lesz olyan mélyen elítélve, mint az, aki esetleg rászól, hogy mit képzel, nem látja, hogy sorba kéne állni? Miért? Mert a beszólás nélkül nem tört volna meg az általános, látszólagosan nyugodt felszín. Fölöslegesen kialakított konfrontáció - ez mindennél megvetendőbb. Elharapódzott tehát az a probléma, hogy az utasok teljesen elengedik magukat a metrókon, napi 2-3 órát ingáznak ugyanis, és gyakorlatilag az otthonukként kezelik ezt a helyet. Az még hagyján, amikor lányok a metrón rakják a műszempillát fel, a kontaktlencsét be, és sminkelik ki magukat. De a metrón fésülködni? Frufrut levágni? Hajlakkal befújni? Az még hagyján, amikor szararimenek a metrón esnek neki a borostájuknak az elektromos borotvával. De a metrón körmöt vágni? Pizsamában felszállni? Ipaden nézni az iskoláslány-anime-pornót? Ez csupa olyan példa, amivel személyesen találkoztam. Úgynevezett “miafasz” pillanatokat szinte mindennap átélek, mindig akad valami, ami kiváltja belőlem (néha csak gondolatban, néha félhangosan, magyarul, csak mert jól esik) az “ez most komoly?” vagy “ez nem lehet igaz...” reakciót, mely kifejezéseknek a japán szleng megfelelője: “maji-de”. Külön műfaj a tokiói “metro manners” plakátsorozat.    

A papírdobozos instant ramen levest ne a metrón egyed.

Ne a metrón eddzél, hanem a konditeremben.

Ne a metrón nézzegessétek végig / próbáljátok fel az új ruhákat.

A péntek esti tökig beszakézott szararimen. Leggyakoribb élményem. Itteni haverjaim sztenderd hétvégi facebook-fotója. Külön bejegyzést is megérdemel majd. Főleg az a típus, aki a vonatba beszállva azt hiszi, hazaérkezett. Szép módszeresen levetkőzik, még a zokniját is leveszi, és bealszik a padlón, a többi utas lába előtt heverve.

Ne az állomáson gyakorold a golfozást. Ugye, nem az első, ami az embernek eszébe jutna, amikor bosszantó, modortalan viselkedésekre gondol? Pedig ez is heti szinten felmerülő probléma. Vonatra várva, esernyőt (néha esőtől nedves esernyőt) lengetve gyakorolni a golf-ütést. 

Az olvasó láthatja a szemével, hogy a plakátok stílusa nagyon hasonló. 2008 és 2011 között készítette őket egy elég híres illusztrátor, és a közös tematika az eredeti szlogen: “Ie-de yarou” vagyis “otthon csináljad.” (Késöbbi plakátokon ebből lett “a hegyekben csináljad, késöbb csináljad, stb.” Három megjegyzés. Egy bosszantó, egy poén, és egy bizarr. Bosszantó, hogy a plakátokon látszólag kizárólag fiatalok kellemetlenkednek. Ez nem felel meg a valóságnak. Sok a modortalan idős ember. Poén, hogy minden helyzetben ugyanaz az egy utas jár pórul. A riadt-felháborodott szemüveges tag kivételesen peches. Egy pokol lehet az élete. Végül, az egyetlen viselkedés, ami képes arra, hogy a többi utasból kiváltsa a rosszallás kifejezését, akár szóban is, és konfrontációhoz vezessen: a mobil-használat. A metrókon tilos mobilon beszélgetni, és az elsőbbségi ülések közelében ki is kell őket kapcsolni. Olyan undorral, megvetéssel senkire nem néznek, mint arra, aki mégis nekiáll fennhangon trécselni. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!