maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Thaiföld és metál 

Egy nappal a kéthetes vakációm előtt elmentem fényképeket előhívatni. (Vajon lehet ezt az igét használni digitális fényképekre, amiket már egyáltalán nem kell “előhívni”, csak kinyomtatni? “Tárcsázza ezt a számot” mondjuk, akkor is, ha az okostelefon érintőképernyőjén kell bepötyögni. És “egy üveg ásványvizet” veszek akkor is, ha a palack műanyagból van.) Csak másnap hajnalban, úton a reptérre jutott eszembe, hogy az USB pendrive-omat ott felejtettem a fotó-boltban. Két hétig nem tudtam érte menni, és a telefonszámukat se tudtam. Japánról lévén szó, amiatt nem aggódtam, hogy ellopják, inkább, hogy elvész, vagy pár nap után ki lesz dobva.

Az utazásból hazatérve első utam a fotó-boltba vezetett, ahol máris sikerült a vásárlókat akaratlanul magamra haragítani: Az eladó, mikor megértette a problémámat, rögtön bezárta a pénztárat, hogy minden figyelmét és erejét az én ügyemnek szentelhesse. Hátrasietett az irodába, hogy utánanézzen a dokumentumok között. Japánban - igényes helyeken - eladó nem hagyhatja el a helyiséget úgy, hogy hátat fordít a vásárlóknak. Ezért, mielőtt belépne az iroda ajtaján, az eladó megfordul, arccal felém, meghajol, a fenekével kitolja az ajtót, és hátrafele tolatva hagyja el a helyiséget. A plázákban is így van ez. Mielőtt egy alkalmazott elvonulna a személyzeti bejárón keresztül, megfordul, meghajol (nem konkrétan valakinek, csak úgy nagyjából a plázázó nép irányába), és csak ezután távozik. Ugyanígy a kalauz a (drágább) gyorsvonatokon, amikor elér a kocsi végébe - nem lehet csak úgy se szó se beszéd hátat fordítani az utasoknak és faképnél hagyni őket.

Visszajön az illető, és közli: megtalálták a pendrive-omat, de ők itt nem őriznek meg semmit, nincsen rá hely. A szomszéd bevásárlóközpontban van egy talált tárgyak osztálya, úgyhogy átvitték oda. Igaz, hogy nem ott lett elvesztve, de azért őrizzék már meg. Átmegyek oda, ahol is kiderül, hogy csak akkor hajlandóak bármilyen kérdésemre válaszolni, ha megtudom mondani a pendrive színét és méretét. Eleget teszek ennek a kérésnek, de ezután se kapom meg. Két hétig tárolták, majd - mivel senki nem jelentkezett érte - leadták a rendőrségen, foglalkozzanak vele ők. Lebaktatok a sarki rendőrbódéhoz, amit valamiért bagoly-alakúra építettek. Továbbirányítanak a központi rendőrkapitányságra, ahol a város különböző részeiből az összes elveszett holmit egybegyűjtik. Ez szerencsére csak egy megállóra van, a Tokió-öböl kikötőjénél, és mehetek a monorail-lel, ami mindig nagyon izgalmas. Föntről lelógó, néha magasan a házak fölött, néha pár méterrel a járókelők feje fölött közlekedő vonat ez. Az elején és a végén - csak úgy, jófejségből - átlátszó plexi elemeket építettek a padlójába. Ha az ember odaáll és lenéz, láthatja a talpa alatt elsuhanó utcákat.

A rendőrkapitányság épületéhez most van először szerencsém. Ahogy meglátom, el kell, hogy gondolkodjam pár pillanatig: lehet, hogy Japán is része volt a Szovjetúniónak? Nagy, komor, szocreál kocka (furcsa háttér hozzá a óceán). Kívül unalmas és seszínű, belül csupa szűk folyosó, kórházra emlékeztető, nyomasztó PVC-padló.

A talált tárgyak osztályán kiküldenek hozzám egy fiatal, félénk, enyhén manga-frizurájú rendőrsrácot, neve Nakamura, ő fog nekem segíteni. Ő közli az első rossz hírt: azzal ellentétben, amit én feltételeztem, a beérkező pendrive-okat nem rakják külön dobozokba aszerint, hogy hol és mikor találták őket, egyetlen nagy fiókba vannak ömlesztve. Hamar kiderül, hogy a szín és a méret nem lesz elegendő támpont. Sebaj, mondom, vezessen oda a fiókhoz, kiválasztom a sajátomat. Azt nem lehet, oda átlag földi halandó be nem teheti a lábát, rendőri igazolvány nélkül. Jó, akkor hozza ki ide nekem az egész fiókot, átnézem itt a folyosón. Nakamura oldalra dönti a fejét, hangosan szívja a fogát, homlokot ráncol, nagyokat sóhajt - japánnál ez nem sok jót jelent. Ez se fog menni, mondja, honnan tudják, hogy nem másét veszem el, be kell bizonyítanom, hogy tényleg az én pedrive-om az. Azt meg hogyan? Mondjam meg, hogy mi van rajta. Nem emlékszem, fotóim. Mi van a fotókon? Talán Thaiföldi képek. “Ooh, Thaiföld nagyon szép hely, Márton-san! Hmm... Bangkok, ugye, ugye... Biztos szuper nyaralás volt.” Így Nakamura, aztán elhallgat és csak csöndben, lassan bólogat. Próbálom megérteni, hogy pontosan mit is csinálunk mi itt most ketten ezen a kihalt folyosón. Közben igyekszem jobban visszaemlékezni a fájlokra. Zene is volt rajta, két-három album, mondom neki. Nakamura felélénkül. Igen?? Milyen előadó? Nem emlékszem. Milyen stílus? Heavy metal. “Huu, de jó, heavy metal, az nagyon vagány, jó kis zene, igaz, Márton-san?” Erre nem tudok mit válaszolni, és különben is, kezdek biztos lenni benne, hogy ezt az egészet csak álmodom. A rendőrsrác nagyot sóhajt, és lelép, hogy átnézze, melyik pendrive-on van Thaiföld és metál. Megáll, hezitál, félszegen visszafordul és még közli, hiába ez a központi rendőrkapitányság, az egész épületben csak egy számítógép van, reméljük épp nem használja senki, de inkább üljek le itt erre a padra, beletelhet egy kis időbe.

Ugrunk fél órát, közben csatlakozott hozzám egy rendőrnő, aki egy nyugdíjas házaspárt kísért ide, elhagyták valahol az irataikat. Egyetlen pad van a folyosón, felkelek, hogy le tudjanak ülni. Nakamura balról be, peckesen lépdel, arcán diadalittas kifejezés, kezében a pendrive-om. Megköszönöm neki, és indulok el, de a lépcsőfordulóból még szem- és fültanúja vagyok egy kis jelenetnek. Az előbb említett rendőrnő bizalmasan suttogja: “Milyen udvarias külföldi volt ez, átadta a helyét a néninek!” Régi jó cimborám, Nakamura bölcsen bólogat és visszasuttogja: “Igen, igen, Márton-san nagyon kedves ember.”

Tovább

Nem egyszerű

A terv egyszerű volt: Bemenni a ruhaboltba és venni egy új nadrágot. Íme öt tény, amit ezzel kapcsolatban tudni érdemes:

1. Először, de nem utolsó sorban: Lehetetlen annyira korán nyitás előtt odaérni, hogy hat-hét tettrekész nyugdíjas néni ne gyülekezzen, mocorogjon, nyújtson izmokat (!) türelmetlenül a bejárat előtt. A fotocellás ajtóhoz olyan közel állva, hogy az üvegét beködösítik a lehelletükkel, mindenre elszánt kifejezéssel az arcukon várják, hogy elsőként startolhassanak. Így pár másodpercig kiélvezhetik majd az illúziót, hogy kizárólag övék az egész bolt.

2. Ha rögtön nyitáskor bemegyek, leveszem a polcról a nadrágot, és már fizetném is ki a kasszánál, az nem fog menni. A nyitás utáni első öt percben nincsen pénztáros: minden eladó a bolt bejáratánál áll. Felsorakozva, hajlongva köszöntik a besétáló vevőket, és az udvariasnak számító speciális módon (természetellenesen magas és nazális, az utolsó szótagot hosszan elnyújtó, affektált hanglejtéssel) ismételgetik: “Üdvözöljük, tessék csak lassan, nyugodtan nézelődni.”

3.Nem jó bakancsban menni, mert ha fel akarok próbálni valamit, a cipőmet mindenképp le kell vennem. Próbafülkébe csak zokniban lehet belépni. A szomszéd fülkében lévő nő már harmadszor szalad ki és vissza, hogy egy szoknyából újabb méreteket és színeket próbáljon fel. A cipőjét ehhez egyszer sem veszi vissza, mezítláb rohangál a boltban, és ezzel tökéletesen szimbolizálja a következő tételt: A legtöbb japán a szabályokat BETŰ SZERINT követi, nem pedig ÉRTELMÜK SZERINT. A lényeg az lenne, hogy ne vidd be a koszt a próbafülke szőnyegére, amit ugyebár a hölgy éppen művel, de abba senki nem köthet bele, hogy magát a szabályt nem szegte meg. Ez eszembe juttatja, ahogy várótermekben, vonatokon ki van írva: “Mindenki állítsa néma üzemmódra a mobiltelefonját.” Ezt a nép meg is teszi, de valahogy mindig akad egy fazon, aki ugyanazzal a lendülettel előveszi a mini-tévéjét vagy tabletjét, és hangosan elkezd rajta dél-koreai történelmi-kosztümös sorozatokat nézni. Betű szerint ugyebár, nem értelme szerint... A korrektség jegyében hozzá kell fűznöm, hogy az ilyen incidensek mögött nem bunkóság áll, hanem csak ügyetlenség. Sokszor kiderült már, hogy az illető nem tudta, hogyan kell lehalkítani, vagy azt hitte, hogy csak ő hallja. Vagy - ilyen is volt - őszintén azt gondolta, hogy a csörgő mobil, az zavar másokat, de ez nem.

4. Magyarországon átlagosnak számít a méretem, amerikai boltokban S-es ruha kell, Japánban pedig XXL-es, de cipőt például az egész országban nem tudok venni, külföldről kell rendelnem. Csakhogy: A japán eladók a világért se akarnák magukra haragítani a vevőt. Néha viszont (főleg külföldiek esetében) olyan (japán) párbeszédre kerül sor, ami kívül esik a betanult eladó-vevő kérdés-felelet sémákon. Ilyenkor az eladónak rögtönözni kell, és nagyon fog vigyázni, hogy elkerülje a durva, negatív, vagy túl-kemény kifejezéseket, olyanokat például, mint a “nem”. Amikor tehát megkérdezem (félig már lemondva, beletörődve, inkább csak kötelességtudatból és nem sok reménnyel a szívemben) hogy van-e nadrág a méretemben, az eladó a következőképp reagál: Nagy sóhaj. Homlokráncolás. Lesüti a szemét, bámulja a padlót. Nagyot nyel. “Kilencvenes méret?!” motyogja hitetlenkedve, csak úgy magának. Megvakarja a feje búbját. Ajkait csücsöríti. Hümmög, bólogat. “Nyolcvankilences van, de... Kilencvenes...hát, szóval...” Elréved a távolba, hunyorít, ritmikusan ingatja a fejét jobbra-balra. “Nadrág, ugye? Igen, igen... Hm. Nadrág...” Újabb sóhaj, majd felemeli rám bocsánatkérő tekintetét, amiben rejtett fájdalmakat látok tükröződni. Megkönyörülök rajta, és elsétálok.  

5. A vásárlótól nem várható el, hogy állva várja végig, amíg becsomagolják, amit vett. Igazán jó helyeken erre az időre leültetnek egy fotelbe, és ha kivételesen sok pénzt költöttél még egy csésze zöld teát is adnak. Ezt követően az összehajtogatást/becsomagolást elvégző eladó kikísér a bejáratig, kezében a zacskókkal, hogy addig se kelljen cipelned, és csak ott adja át őket, fültől-fülig érő, ijesztően meggyőző hivatalos mosollyal.    

Tovább

Küriszümaszü

A japánok szeretik a karácsonyt, mert szeretnek ünnepelni. Az idősebb generációnak persze van egy ultra-konzervatív rétege, akik mogorva visszautasítással fogadnak mindent, ami külföldről érkezik Japánba. Kokakólát, hollywood-i filmeket, hamburgert, és általában a külföldieket. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy tanítványom kifejtette a nézetét (angolórán, egy nyelviskolában!), miszerint az ország akkor volt utoljára erős, amikor kizárólag japánok lakták, minden baj onnan indult, hogy elkezdtek külföldieket beengedni.

Az ilyen típust leszámítva, a japánok lelkesen veszik kölcsön a nyugati ünnepeket, legyen az Valentin-nap, vagy Halloween, mindegy, csak lehessen díszíteni. Az előbbi jó azért, mert a cukiság-áradat mindent ellephet, és az utóbbi is egyre népszerűbb Tokióban, mert beöltözni azt minden japán szeret. Ezeknek az ünnepeknek (mivel az ő kultúrájuknak a legkevésbé sem szerves részei) csak a felszínét veszik át, a külsőségeket leutánozzák, de az eredeti jelentéssel, háttérrel - jóllehet pontosan ismerik őket - nem sokat foglalkoznak.

Tetszik nekik például az amerikai karácsonyi koszt, de a biztonság kedvéért az is japanizálva van. Pulykát nehéz szerezni, nem egy hagyományosan fogyasztott húsfajta errefelé, úgyhogy helyettesítik a mindenki által jólismert csirkével. Japánban egy hónap sincs, amikor a KFC-nek jobban menne az üzlet, mint decemberben. Hatalmas doboznyi karácsonyi rántottcsirke landol az ünnepi vacsora-asztalokon, de ez csak a második legnépszerűbb étel a családok körében. Az abszolút nyerő a karácsonyi torta, akár csoki, akár eper, akár más. Ránézésre semmiben nem különbözik egy hétköznapi tortától, viszont ha megkóstoljuk, kiderül, hogy ízre sem. Dehát, nincs ezzel semmi baj, a torta az mindig jó.

Azt mondanom sem kell, hogy - mint a világon bárhol - a boltok természetesen szégyentelenül igyekeznek meglovagolni a karácsonyi őrületet. November végén (sőt, néha olyan türelmetlenek, hogy még Halloween előtt, a hónap utolsó hetében) mindenhonnan leszedik a szokásos október-novemberi díszeket, a kis mosolygó kísérteteket, mikiegér formájú tököket és miniszoknyás manga-boszorkányokat. A CD-lejátszóból eltűnik a hetek óta szóló Ghostbusters és Thriller, és a legkisebb trafiktól a legmenőbb divatáruházakig, mindenhol felcsendül a (midi) Jingle Bells és társai.

Próbáltam a blog kedvéért valami speciálisan japán karácsonyi ajándékot fotózni, de mindenhol csak a szokásos, jólismert holmikat találtam. Fejre csatolható szőrös, flitteres mini-agancsok (masnival). Vastag, meleg béléssel ducira kitömött, rénszarvas-pizsama (masnival) a hideg téli éjszakákra. Mikulássapka, lekonyuló nyuszifülekkel. Szexi mikulásjelmez, szexi mikuláspizsama, szexi karácsonyfa-jelmez, és az úgynevezett “menő mikulás”, elegáns napszemüveggel és konszolidált bajusszal. Mikulásmatricák, gazdagon ellátva “beautiful” és “joyful” feliratokkal. Ezeken jógázás, balettozás, tornázás közben látható a jó öreg Mikulás, vagy - ahogy a gyerekek hívják - Santa-san. De ne feledkezzünk el a mikulás-pankrátor-maszkról se, vagy persze még ott vannak a Happy Holidays feliratú alaktalan szőrcsomók is. 

 

 

  

Végezetül, félreértés ne essék: a japán karácsony legfontosabb és legnépszerűbb eleme az “irumi”. Az edzett blog-olvasó talán már magától is megfejti mi lehet ez a rejtélyes szó. Ha mégsem, itt egy rövid kis etimológia: kivilágítás = illumination= i-ru-mi-ne-e-shun = irumi. Sokkal többről van itt szó, mint a kopasz fák, esetleg épületek kivilágításáról. Egész réteket, parkokat terít be a karácsonyi égősor, és itt-ott különböző formájú állványok, non-figuratív szobrok felállítására is sor kerül, melyeken aztán, sötétedés után, zene kíséretében, ide-oda suhanó, hullámzó fény árad szét. Meg kell hagyni, nem viccelnek, nagyon komolyan van véve a hangulat-keltés. Ez különösen nagy szó egy olyan országtól, ahol mindeközben a (Fukushima óta fontossá vált) energia-takarékosság jegyében minden második neon le van oltva az állomásokon. Dehát, istenem, a karácsonyon nem szabad spórolni.

A fantasztikus (mert tényleg az), szemkápráztatóan kivilágított parkban sétálgatva majdnem, de tényleg MAJDNEM teljesen el lehet lazulni, ha sikerül a tudatodból száműzni a következő két sajnálatos körülményt: Egyrészt ugye ott az enyhe tokiói decemberi idő. Egy szál vékony pulcsiban sétálgatva valahogy nem kap el annyira a karácsonyi hangulat. Másrészt pedig, ez az egyén sajna elkerülhetetlen mindenhol, ahol sokan összegyűlnek: a terelő ember. “Ne tessék megállni, tessék tovább haladni.” Kiabálja bele a műanyag-tölcsérébe, aminek legalább - az ünnepre való tekintettel - mikuláspiros színe van.

Tovább

Előre is elnézést

A legnépszerűbb leves Japánban a ramen. Az alapja sűrű, zsíros húsleves, amiben mindenféle zöldség, cupák, csont, hal fő együtt jó sokáig. Két fő típusa van, a miso ízű és a szójaszósz ízű. Tészta jár hozzá, legtöbbször benne a levesben, de néha külön tálról kell mártogatni. Tálaláskor megszórják finomra vágott újhagymával, esetleg szárított fokhagymával, de vastag szelet disznóhúsokat is lehet még kérni rá. Minden nagyobb városnak van a saját verziója, leghíresebbek talán a Fukuoka és a Hokkaido ramen. Az ára 800 yen körül mozog (kb. 1800 ft). Ugyanennyi kalória is van benne. Odamész az italautómatára hasonlító ramen-automatához. Az érintőképernyőn kiválasztod a kívánt fajtát, bedobod a pénzt. A gép kiadja a ramen-jegyedet, amit benn az étteremben átnyújtasz a pincérnek. Jobb helyeken ilyenkor ő cserébe odaad egy űrlapot, amin beikszeled mit hogyan akarsz: mennyi olaj, mennyi hagyma, mennyire csípős, milyen vastag tészta.  A japánok szürcsölve szívják fel ezt a levest (több levegővel keveredve felerősödnek az aromák) és közben a pálcikával kotorják a tésztát befele a szájukba. Ez egyike azon kevés japán szokásnak, amin soha nem ütköztem meg. A ramen leggyakrabban fogyasztott formája azonban a 150 yenes instant verzió. A ramen-port és szárított tésztát hőálló papírhengerben forgalmazza a NISSIN cég. Számos nyugati országba exportálják ezt a finomságot, a magyar boltok polcain is ott csücsül néhány termékük. Felnyitod a papírhenger tetején lévő zárófóliát, de ha igazi ínyenc vagy nem téped le teljesen. Így majd vissza tudod hajtani, miután az instant mixet leöntötted forró vízzel, és a papírdobozban összekevergetted. Ha 3-4 percig visszazárva gőzölög, sokkal finomabb lesz. Vagy kevésbé szar, nézőpont kérdése. Node: Mivel lehet visszazárva tartani a felpöndörödő fóliát? És honnan tudod, hogy elég idő telt el? Megérett-e már az instant leves odabenn? Ebben segít neked ez a kis fickó. Széttárt karjaival ráterpeszkedik a doboz tetejére és odafogja a fóliát. Ráadásul olyan jó fej, hogy hőérzékeny műanyagból van. Ha kellően átmelegedett (a leves is, és ezért ő is) pirosról kékre változnak a karjai. (Egy élő ember karjai pont ellentétes színekkel reagálnának a melegre-hidegre, de nem kötözködöm.) Tekintve a leves nevét, tekintve, hogy a csávó hősként segít mindenkinek, és tekintve, hogy RÁ kell rakni a doboz tetejére, azt hiszem egyértelmű, hogy (japán-angol-magyar keveredéssel) nem lehet őt másképp hívni: Ő a rá-man.

Tovább

Egyen-minden (második rész)

Az egyetem utolsó évében, még hallgatóként veti bele magát mindenki az álláskeresésbe, interjúról interjúra rohangálva, de esélyük se lesz munkát találni, ha nem az úgynevezett “recruit style” előírásait követve öltöznek fel. Fekete öltöny vagy kosztüm, fehér blúz, szorosan hátrafogott haj, legtutibb a konty, csak a legvisszafogottabb ékszer, semmi smink, és legfőképp: lankadatlan mosoly és derékszögben meghajlás.

  

Az egyetemi évek lazább szabályai lehetővé teszik, hogy a lányok befessék a hajukat, de az álláskeresés kezdetével vissza kell festeniük feketére. A cégek minden évben ugyanakkor, áprilisban keresnek új alkalmazottakat. A szerencséseket azonnal, még a lediplomázás előtt felveszik, és nagyjából egy hónap leforgása alatt ki is képzik őket, a kijelölt pozíciónak megfelelően. A legkevésbé fontos tényezők, amik általában fel sem merülnek: az egyéni ember személyisége, vágyai, tervei. A tervezett munkahely kiválasztása hatalmas felelősség, tekintetbe véve a Japánban uralkodó “életreszóló-állás” rendszerét. Az íratlan szabályok szerint, az új alkalmazottól magától értetődően el lesz várva, hogy az első munkahelyéről menjen majd nyugdíjba. 

Most, ahogy ezt a blog-bejegyzést tervezgettem, feltettem a kérdést néhány tanítványomnak, akik elég magas beosztásban dolgoznak neves cégeknél: Ha jelentkezne hozzájuk állásra egy lány, aki képzettségét és tudását tekintve abszolút megfelel a pozícióra, de történetesen szőke haja van, felvennék-e. Hezitálás nélkül érkezett a negatív válasz, minden esetben. Ezek a tanítványaim intelligens, nem szűklátókörű emberek. Megkérdeztem tőlük, fontosabbnak tartják-e a hajszínt a szakmai tudásnál. Természetesen nem, válaszolták. "De ez a japán szokás. This is our way." Egyes ismerőseim szerint az egész “recruit kultúra” a háborús évek ittragadt utódja, amikor nagyon rövid idő alatt nagyon sok új, fiatal katonát kellett toborozni.

A frissen felvett dolgozók (ez ugyanígy volt az én esetemben, amikor idejöttem) részt vesznek az éves, közös céges csoportfotó elkészítésében, ahol továbbra is eltökéltséget és rátermettséget kell sugározniuk. Japánban úgy ítélik meg, hogy ezt semmi más nem fejezi ki jobban, mint az ökölbe szorított kéz. Az pedig akkor a legmeggyőzőbb, ha épp a fotó pillanatában a levegőbe boxolunk. Az én cégem esetében minden alkalommal három különböző fotót készítünk, aminek mind-mind szimbolikus értéke van. Először egy formális, komoly csoportképet, amin – ez nagyon fontos, az igazgatónk végignézi az angoltanárok kezét – mindenki el kell, hogy takarja a hüvelykujját. A hüvelykujj balszerencsét hoz. Ugyanígy azonnal el kell rejteni a hüvelykujjat, ha meglátunk egy hullaszállító autót, nehogy legközelebb mi (vagy a rokonaink) feküdjünk bele. A második céges fotón behajlított kar, ökölbe szorított kéz, a fej magasságában tartva - ezt néha politikusok is csinálják a kampány-posztereiken, ezzel mutatva: nem ismernek tréfát, kőkeményen dolgoznak. A harmadik céges fotónk a levegőbe-boxolós, „yeah”-kiáltós fajta, ami szimbolizálja a cég alkalmazottainak lankadatlan jókedvét. (A lenti képen a világos öltönyös úriember az egyetlen, aki erre vetemedett.)

A híres-hírhedt áprilisi recruit szezon minden évben rengeteg stressz, álmatlan éjszaka, rettegés, kudarcélmény, és néha súlyos depresszió okozója a japán végzős egyetemisták körében. Annak az érzékeltetésére, hogyan veszíti el ilyenkor egy fiatal ember lépésről-lépésre a vágyait, az egyéniségét (vagy ha erre nem hajlandó, akkor a barátait és az álláslehetőségeket) egy filmszakos egyetemista nemrég készített nagyon hatásos (és hátborzongató) animált rövidfilmet, Recruit Rhapsody címmel.

Tovább