maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Utolsó kommentek

A japán comme-il-faut

Az elvárt vagy elfogadható viselkedést nem csak különböző helyzetekben, hanem különböző országokban is eltérő szabályok befolyásolják. Japán talán kivételesen híres a sajátos és komplex etikett-rendszeréről. Vajon elegendő lesz-e az én itteni beilleszkedésemhez az, ha megjegyzem és betartom ezeket a szabályokat? Szerintem ez nem csak, hogy nem elegendő, hanem ráadásul ez a terv még fordítva is sül el. A japán viselkedésre vonatkozó szabályokat tűzön-vizen át betartó külföldi éppen ezért fog mindig szemet szúrni: mert sosem szegi meg a szabályokat, ugyanis nem tudja, melyik szabályt mikor és hogyan illik megszegni. 

A hivatalosan létező előírások a dolog könnyebbik része, pusztán a felszín. Megtanulni is, és megváltoztatni is egyszerűbb őket. Az állandóságuk nem garantált, bármikor lecserélhetők, és a helyükre kerülő új szabályt ugyanúgy gond nélkül követik majd. Olyan ez, mint a nyelv esetében a helyesírás. Megjegyezhető és megjegyzendő, de nincsen igazi jelentősége abban az értelemben, hogy egy nyelv természetéről, működéséről nem mond el semmit. Az Akadémia bármikor úgy dönthet, hogy ami eddig “i”-vel volt helyes, az holnaptól “í”-vel legyen helyes, olyan módon, ahogyan viszont nem változtathat meg lényegi dolgokat. Mondjuk, hogy mi legyen a magyarban a múltidő jele. 

A legtöbb japán szabályhoz (de ez máshol is így van) szerintem hozzátartozik egy láthatatlan meta-szabály, ami arra vonatkozik, hogy az elsőt mikor muszáj, vagy nem muszáj követni. Hogy csak a saját házam tájánál maradjak: A cégem előírja, hogy félévente értékelnem kell a diákjaimat, A-tól (legjobb) F-ig (legrosszabb) terjedő osztályzatokkal, és külön írásos megjegyzésekben kitérni arra, hogy miben kéne fejlődniük. Az íratlan, ki nem mondott szabály úgy hangzik, hogy csupán A-tól B-ig terjedő skálán értékelhetem őket, a megjegyzésekben pedig nem lehetek őszinte, a tanítvány leggyengébb pontjait el kell hallgatni, mert ha megbántódik, még a végén kilép a nyelviskolából. Ugyanígy, minden tanítványom tudja, hogy az én órámon tilos japánul beszélniük. Amit soha nem mondok nekik, és az erre érzékenyek mégis pontosan tudják, az az, hogy amíg éppen nem velük foglalkozom (más házifeladatát javítom), addig suttogva válthatnak pár japán szót, és ebből soha nem lesz gond. 

A közismert szabályokat felülíró rejtett szabályokat elsajátítani és megváltoztatni is sokkal nehezebb. Azoknak, akik az adott közösségben élnek, ezeknek a követése zsigeri, sokszor ösztönös, szavakkal le sem írható, mégis elvárjuk egymástól. Kézfogáskor mennyi idő után engedjem el a másik ember kezét? Kell-e mosolyogni (és mennyire?), ha összefutok egy kollégával a metrón? Ha egyetlen süti maradt a tányéron, hány percig kell várnom, hogy elveszi-e más, amíg érte nyúlhatok? Banális élethelyzetek, de mégis megkívánnak egyfajta készséget. És Japánban ezeknek a dinamikája is teljesen más, mint Európában. Az ehhez szükséges belső érzék segítene - elvileg - abban, hogy váratlan helyzeteken, párbeszédeken a lehető legkisebb ügyetlenséggel menőverezzünk keresztül. Kínos esetlenség pedig akkor lesz az egészből, ha például ketten más-más módon értelmezünk egy szituációt, vagy ha valaki megszegi a hallgatólagos egyezményt. 

Az irodai dolgozó munkaideje lejár 5-kor. Ezt felülírja a háttér-szabály: ha te mész haza elsőnek, nem fognak elég jó csapatjátékosnak tartani. Ezt megintcsak felülírja a következő háttér-szabály: ha idegesíti a főnököt, hogy még este sem lehet egyedül, mert még mindig ott vagy, akkor mégis jó döntés 5-kor hazamenni. Ugyanígy áll a helyzet ennek a fordítottjával, vagyis olyan lehetőségekkel, engedményekkel, amiket felajánlanak ugyan, de nem ildomos őket elfogadni. “Szabadon választhatsz A és B között - feltéve, hogy B-t választod!” Két hét nyári szabadság például mindenkinek jár. Ugyanakkor, rossz fényben tűnik fel az, aki ezt ki is veszi. Miért? Mert így nem tesz meg mindent, amit csak tud, a cég sikerének az érdekében. Viszont ha fáradtan is, betegen is, kialvatlanul is bevonszolja magát az irodába, a dekoncentrált, hibás félmunkájával több kárt okoz, mint amennyit segít.    


A külföldi, aki tisztában van az ismerhető szabályokkal, és azokat rendre be is tartja, éppen ezért fog szerintem mindig kilógni: egy japán ember érezné, hogy melyik szabályt mikor illik megszegni. Nagyjából úgy, ahogy az amerikai kollégáim is néha onnan tudják, ha valaki nem anyanyelvi beszélője az angolnak, hogy az illető sosem vét egyetlen hibát sem, minden mondatában betartja a nyelvtani szabályokat. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Európa a Fuji lábánál (2/2)

“Music Forest”, vagyis magyarul “Little Europe”, más néven “Géporgona- és zenedoboz múzeum”, haladóknak pedig “orügorü hakübücükan”, ami ugyanakkor egy Fuji hegy tematikájú C-kategóriás csecsebecse bolt. De haladjunk szépen sorban.

A park közepén üvegből és átlátszó műanyagból összerakott kis fa, (bár lehet, hogy igazi, csak befestették ezüstszínűre...?) karácsonyi díszek, égők, koszorúk borítják. Ezt most nem is értelmezném, csak megemlítettem. 

Pár perccel késöbb, az első épületben: Félig pihenőhelyiség, félig kiállítóterem. Gépzongorák, kis és nagyméretű zenedobozok, elektromos orgonák, önműködő hegedűk. Az európai hangulatot árasztó formavilágra való törekvés itt az épület belsejében éppolyan evidens, mint odakint volt. Egy versaille-i kastély termeibe illő rekamiék és ottomán díványok másolataira lehet lepihenni, ha az ember elfáradt az automatikus hangszerek böngészésében. Ezek itt mind eladásra szánt darabok, katalógust is lehet kérni, mely tartalmazza az összes felkínált masina technikai leírását és árát. Üldögélek itt egy kicsit, és egyre erősebb lesz bennem valami megfoghatatlan meggyőződés. Már a bejárat felé közeledve elkapott ez az érzés, mintha lenne valami a látványban, ami nem teljesen stimmel, nincs a helyén, egy homályos, alig észrevehető hiba, az elemek diszharmóniája. Szeretnék, a blog kedvéért, de képtelen vagyok pontosan rámutatni, mitől tűnik olyan hamisnak az egész. Be kell látnom, nagyon meggyőző az illúzió, de azért mégiscsak illúzió. Minden, ami Európában kőből lenne, itt gipszstukkó-gyanús. Ami kopott lenne, az itt vadonatúj. Különböző korszakok bútorai kerültek itt egymás mellé, az összhatás pedig egy leheletnyit zsúfolt, elkapkodott és - bár a szememnek, az európait és a klasszikust kedvelő ízlésemnek határozottan jóleső - végső soron egy pillanatra sem autentikus. Nagy gonddal lett megtervezve és megvalósítva, ehhez kétség nem férhet, viszont az is tény, hogy a berendezés sosem volt használva. A tárgyaknak nincs múltjuk, és emiatt nincs lelkük. 

Elindulunk felfele a (szerény méretű) operaházba illő (szerény méretű) márványlépcsőn, mert a koncertterem az emeleten van, és a barátnőm észrevette a programfüzetben, hogy most kezdődik az “orgórü” bemutatóval egybekötött koncert. Az angol ismertető szöveg egészen pontosan így hangzik: “Egy koncert-csoda, világszerte értékes mechanikus hangszerek és operaénekes együttműködésével.” És - bármit is jelentsen ez - pontosan ez történik. 

A színpad szélén ormótlan, csicsás, titokzatos szekrény-csoport, a belsejében hat vagy hét függőlegesen felállított hegedű, egy hengerre erősítve. Ez forog körbe-körbe a mechanikus hegedűvonók között. A fiatal énekesnő eközben válogatott operarészleteket ad elő. Az aktuális jelenet eseményeinek megértését angol és japán kivetített szöveg segíti. Ebből megtudhatjuk az előzményeket, a librettó odavágó részleteit, az ária pontos szövegét, és a szereplő pillanatnyi érzelmeit. Az előadás végeztével az történik, ami minden normális opera után szokott: a közönség lefényképezkedhet az énekesnővel. A fényképeket készítő joviális ceremóniamester - külön köszönet illeti meg a barátnőmet, hogy erre a gyönyörű kis részletre felhívta a figyelmemet - a megszokott “csíízü” helyett, az alkalomhoz illően “or-góóó-RÜ!” felkiáltással süti el az okostelefonok kameráit. 
 

Már sietünk is kifele, mert a park pázsitján, több mint hat néző szeme láttára, most kezdi meg várva-várt fellépését Take. Take alapvetően egy szerethető, jó kiállású fiatalember, cowboy-kalapot visel és szűk, neonzöld mellényt, amin átütnek a mellbimbói. Három dolgot tartanék fontosnak ővele kapcsolatban megemlíteni (a felejthetetlen bicepszein kívül). 1. Vagy nem ismeri a “juggler” szót, vagy csak túl lealacsonyítónak tartja ezt a kifejezést, arra, amit ő művel (a zsonglőrködésre), mert saját magát mint “balance acrobat” mutatja be. 2. Szereti, ha becézik, ezért a szórólapokon is, plakátokon is a Take-chan név szerepel, ami magyarul mondjuk olyan kategória, mint Zsolt helyett a Zsoltika. Ő is így utal saját magára, egyes szám harmadik személyben, amikor egy-egy (igazából tényleg elég ügyes) mutatványt követő taps után belekiált a mikrofonba: “Take-chan nagyon boldooooog!”   

Utolsó állomásunk a kettős tematika alapján kialakított szuvenírbolt: zenedoboz vagy Fuji-hegy, ezek közül lehet válogatni. Esztétikum, színvonal, ár szempontjából az első messze a második fölött. Sokféle stílus, sokféle méret, sokféle hang, de mind elegáns. A japán eladók természetesen európai asszonynak öltözve sertepertélnek. Fuji-fejű nyuszi, Fuji-alakú törölköző, szesz Fuji-palackban, Fuji-ra faragott talpú üvegpohár. A szomszédos terem, a teljesség igénye nélkül, efféle kincseket rejt. Azt pedig mindenki kitalálhatja, hogy odakint az utcán, az útlezárásnál, mi tartja a kordont.

 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Európa a Fuji lábánál (1/2)

Az ember megérkezik Ferihegy/Liszt Ferenc reptérre. Ahhoz, hogy a vasútállomásra kerüljön el se kell hagynia a reptér épületét, csak a liftben (vagy az expressz-liftben, ami semmilyen köztes emeleten nem fog megállni) benyomni a B4 gombot. A föld alatti negyedik szinten máris ott találja magát a peronok közelében. Innen indulnak a vonatok, összesen háromféle. A személyvonat, ami csak Kőbánya-Kispestig megy. A gyorsvonat, ami félóránként jár csak, és hat-hét helyen áll meg, míg el nem éri a Deák téri végállomását. Illetve a Reptér Expressz, a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldás, a közvetlen összeköttetés a reptér és Budapest csomópontjai között. Miután megállt az Örsön, az Astoria-n, a Körtéren és Kelenföldön, az expressz - a turistákra való tekintettel - tovább halad a legkedveltebb kirándulóhelyek irányába. A különböző járatok végállomásai Hollókő, Hévíz, Sopron, vagy akár a Kékes.

Így nézne ki nagyjából a Narita Express magyar megfelelője (egy útra a jegy ára átszámítva kb. tizenötezer forint), amiről mindig úgy tudtam, hogy csak a belvárost (Tokyo, Shinjuku, Shinagawa) köti össze a reptérrel, és amikor pár hete terveztem egy kirándulást a Fuji közelébe, Kawaguchiko-ba, meglepődve láttam, hogy a vonat egészen idáig elhozza a reptérről a turistákat.      

A reptéri járat helyett mi inkább a Shinjuku-ból induló, funkciója alapján félreérthetetlenül elkeresztelt “Fujisan Holiday Express”-t használtuk. A híres hegy körüli mánia és kultusz már az állomáson észrevehető: A lifteket, amikkel ezt a vonatot lehet megközelíteni, nagy, rajzolt Fuji-hegyes matricák díszítik. A szerelvény maga a hetvenes évek óta nem sok változáson esett át, a kifakult függöny, a nyikorgó ajtók, a linoleumpadló ugyanaz, talán csak a mozdony orrán elhelyezett képernyő az újdonság. Ugyanakkor, még ma is gyors, csendes, és - mivel picit már vintage - olcsó is. 

Nem sok japán száll fel velünk együtt. Kínai, thai, filippínó közönség tölti fel a legtöbb kocsit, akik között mindössze két kisgyerek akad. Ők egyrészt úgy döntenek, kiszámolókkal és mondókákkal fogják eltölteni a kilencven perces órás utat, másrészt közvetlenül mögénk ülnek le, amitől rögtön olyan érzés lesz rajtam úrrá, mintha dolgoznék. Miután én gyakorlatilag az elmúlt hét minden munkanapját 6-7-8-9-10 évesekkel töltöttem egy szobában, nem tudom nem ezt érezni: Köszönöm, de nekem erre a hétre már bőven megvolt az elegendő adag ázsiai kisgyerekből! (Akkor nyugszom meg, amikor az anyjuk kezdi kicsomagolni a szendvicseket: evés közben csöndben vannak, utána pedig azonnal elalszanak.) 

10:30 van, amikor - elgurulva a Fujikyu Highlands vidámpark embertelen hullámvasútai mellett - megérkezünk Kawaguchiko-ba. Az állomás büféjében egy tábla szerint az “uín kóhí” az, amit leginkább érdemes itt kipróbálni. A japánok szeretik a külföldi helyek nevét úgy mondani, ahogy az ott élő emberek mondanák. Párizsra tehát azt mondják “pári”, Németországra azt, hogy “dojcü” (=Deutsch), Bécsre pedig ezt, hogy “uín”. (De valamiért: “bü-da-pe-szü-to”, nem pedig “bü-da-pe-sü-to”!) Ez a saját nyelvük, a saját kreációjuk, semmi közöm hozzá, és japán mondatokon belül nem is zavar. Az egyik probléma az, amikor azt hiszik, ezt angolul is ugyanígy kell csinálni. Meglepődnek, amikor kijavítom őket az órámon, és kételkedéssel fogadják az olyasmit, mint “Paris”, “Germany”, “Vienna”. A másik probléma - az első korty után derül ez ki - hogy a fent említett “bécsi kávé” itt annyit jelent: tölts meg egy papírpoharat cukorral, majd dobj rá egy eszpresszót.

     

Csak a felét bírom magamba erőltetni, aztán irány a helyiség, ami nemvárt módon gazdagnak bizonyul blog-alapanyagban, a férfi mosdó. Rögtön a vécékagyló mellett, a kezdő vagy elbizonytalanodott látogatóknak szóló, bátorító felirat: “It pushes strongly.” De mi, és kit? Vagy fordítva? Természetesen a titokzatos utasítás a vécé lehúzását hivatott könnyebbé tenni, és csak úgy lehetett volna még ennél is praktikusabb, ha konkrétan a lehúzó gomb mellé írják ki, amire vonatkozik, nem pedig a fülke ellentétes oldalára. Sebaj, a gomb közelében is maradt hely információközlésre: “do not flash anything”, ne villants ki semmit! Ezen a ponton már úgy érzem, összegyűlt a kellő önbizalmam a vécézéshez, birtokában vagyok a feladathoz szükséges háttértudásnak, de a nyuszikát csak most pillantom meg. “How to use the toilet” szól a felirat, szivárványszínű betűkkel, hiszen kakilásról csak a felhőtlen vidámság hangján szabad szólni. A nyuszika először (talán Thaiföldön tanulta ezt, nekem legalábbis ott kötötték mindig a lelkemre, hogy ezt így csináljam) egy szemetesbe dobja a használt vécépapírt. A második képen már észnél van, a papír a klotyóban landol. “Wrong - Right”, azaz helyes és helytelen - akár ezt is írhatta volna az illusztráció mellé a szerző, de nem, ő helyénvalóbbnak érezte a “True - False”, azaz igaz és hamis szembeállítást. 

“Orgórü” múzeum, ide megyünk. Hetek óta sikertelenül próbálom megfejteni ennek a katakanával írt szónak a pontos jelentését, minden tippet előre is köszönök. Pontosabban, nem is a jelentését, hanem az eredetét. Az kiderült, hogy géporgonákra és általában véve önműködő hangszerekre használják ezt a szót, de a legközelebbi német “die orgel”-en kívül elképzelésem sincs, honnan vehették. Az erre specializálódott intézmény angol neve tehát joggal lehetne “Fairground Organ Museum”, ehelyett a szórólapokon a jóval misztikusabb és romantikusabb csengésű “Musical Forest” felirat szerepel. A múzeum lényegében kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó épületek együttese, egy kicsinyített, enyhén fals európai jelleget árasztó park körül. A “Little Europe” becenévvel ellátott komplexum nem kevesebbet ígér, mint ezt: “találkozás a Fuji-heggyel”. (Melyet, mint tudjuk, 100-120 kilométeres körzetben mindenhonnan látni lehet.)

A klasszikus európai hangulatban való megmártózásomat mostmár csak egyetlen dolog akadályozza meg, a ruháim. Így, szimpla nyugati cuccokban valahogy nem az igazi, nem tudom 100%-osan átélni az öreg kontinens mesebelien arisztokratikus légkörét. Bárcsak lenne rá mód, hogy az ember a múzeum-látogatás idejére alkalomhoz illőbb ruházatot öltsön. Nos, a hasonló gondokkal küzdő női látogatóknak hihetetlen szerencséje van: “The Princess Experience”. Ruhakölcsönző, rögtön a múzeum bejáratánál. A hölgyek 1000 yenért másfél órán át hercegnőnek öltözve mászkálhatnak a múzeum területén. (Igen, többen is voltak, akik igénybe vették a szolgáltatást.)

A megvásárolt jegy mellé egy szerencsetallért is a kezembe nyomnak, ezt a sarokban álló játékgépbe kell dobnom, majd begyűjteni az onnan véletlenszerűen kiválasztott, jobbnál jobb ajándékok egyikét. Végrehajtom a műveletet, a nyereményem egy bugyirózsaszín műanyag gömb. Már ennek is nagyon örülök, de aztán kiderül, hogy még a belsejében is van valami. Szétcsavarom, kinyitom, és az a helyzet, hogy semmi másra nem vágytam volna jobban, mint arra, ami itt lapul. Kupon: ingyen extra 30 perc Princess Experience!
 

(folytatása hamarosan következik)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Személyi sérülés

Shin-Koiwa, késő délután. A szirénázás fülsüketítő. Így nappal még megértem, félő, hogy az utcai háttérzaj elnyomná (főleg a belvárosban, sok óriásképernyő a házak falán, egyszerre 3-4 különböző reklám bömböl). A bosszantó az, hogy éjjel kettőkor is ugyanígy szirénázik a mentő, miközben a teljesen üres utcákon halad, ráérős tempóban (valaki szóljon már neki, hogy őrá nem érvényes a sebességkorlátozás!). Mindehhez járul még egy speciálisan japán mozzanat, az elmaradhatatlan leheletnyi abszurd: ahogy folyamatosan bemondja, hogy ő egy mentőautó. Mintegy megmagyarázva a szirénázás jogosultságát. Azt is bemondja, hogy mit fog most csinálni. “Mentőautó. Balra fordulok. Mentőautó. Jobbra fordulok.” De hiába. A gyalogosoknak van most zöld, és ők a legnagyobb nyugalommal mennek át a zebrán, tudják, hogy elütni úgysem fogja őket, a mentő pedig áll, szirénázva, várja, hogy mindenki átérjen. 

Közben már a rendőrök és a tűzoltók is megérkeztek ide az állomáshoz. Ösztönösen elkezdem keresni, hol van füst, de sehol. A tűzoltók a tűz oltásán kívül sokféle más segítséget is tudnak nyújtani, és balesetkor itt valahogy divat - biztos, ami biztos alapon - az összes létező segélyhívó számot megcsörgetni és odacsődíteni őket. Pár hete az iskolám mellett egy bicikliző bácsit ütött el (és hagyott ott) egy autó, 2-3 tűzoltókocsi már ott is parkolt körülötte pár percen belül. Mondtam a japán iskolavezetőmnek, egy biciklis baleset történt, sehol semmi tűz, mégis kijöttek a tűzoltók? Mire ő: “Ó, ez igen, ezt nevezem igazán alapos munkának!” Ő elismerő hangnemet hallott ki a szavaimból, és csatlakozott ahhoz a dícsérethez, amit csak odaképzelt. 

Abból, ahogy a mentősök és a rendőrök nem rohannak, hanem csak sétálnak befele az állomásra, már tudom, hogy mi történt, ma sem fogok időben hazaérni. Tudom, hogy a hangszórókból nemsoká felhangzik a jólismert “dzsinsin dzsikó”, megjelennek az angol feliratok is a kijelzőn, “passenger injury”, vagyis “személyi sérülés”, ami nem más, mint egy szánalmasan finomkodó eufémizmus. 

Vajon miért itt, ezen az állomáson ugranak a legtöbben? Valaki minden nap a vonat elé veti magát (naponta 70 ember lesz öngyilkos), különböző állomásokon, de sehol sem olyan gyakran, mint Shin-Koiwa-ban. Mi lehet itt a levegőben, amitől ennyivel többen szánják rá magukat, vagy ennyivel kevesebben gondolják meg magukat az utolsó pillanatban? Főleg az ötvenes éveikben járó szararimenek ugranak. Talán itt több az irodaház a közelben? Az erről szóló cikkek szerint majdnem mindig spontán döntésről van szó: az illető még kinyomtatta a másnapi tárgyaláshoz a papírokat, vett repjegyet a jövő hétre, bevásárolt estére. A legritkább esetben tervezik el előre. Egy biztos: végtelenül bosszantó. Az ideköltözött külföldi az első pár hónapban talán még érzékeny a dolog tragikus oldala iránt, de ez idővel elhalványul, kialakul egyfajta zsibbadtság, és egyre inkább csak az ilyen fajta öngyilkosság idegesítő, önző jellegét látja. Jó okkal. Velem együtt japánok ezrei késnek el a munkából vagy nem érik el az utolsó vonatot hazafele, mert valaki épp aznap, épp azon a vonalon nem bírta tovább. Miért nem lehet szépen otthon elintézni ezt, ha muszáj, és mindenki mást békén hagyni? Vannak ismerőseim, akik szerint a cél éppen ez: az utolsó evilági cselekedettel még így a végére a lehető legnagyobb fennakadást és káoszt okozni. Egy utolsó, elkeseredett “kapjabemindenki!” gesztussal felborítani az egyébként mindent uraló rendet. Bedobni valamit a fogaskerekek közé, és - ha csak pár órára is - megállítani a gépezetet. 

Üldögélek a peronon egy padon, várom, hogy a ponyva mögött mindent feltakarítsanak, öszeszedjenek. Leül mellém valaki. “Ó-erü”, így becézik az irodában dolgozó nőket (O.L. = office lady). Előveszi egy nejlonzacskóból az edzőcipőit, lerakja maga mellé a földre, kilép a magassarkújából, belelép az edzőcipőbe, a zacskóba elrakja a magassarkút. Rám néz, mintha csak most venné észre, hogy nem egyedül van. Én egyrészt próbálom nem elkapni a tekintetem, másrészt próbálok nem belebámulni a fejébe.

Arra gondolok, pár hete, kivételes eset, egy ilyen fiatal, pályakezdő irodai asszisztens lány is ugrott. Ő búcsúlevelet is hagyott, nem bírta a munkájával járó nyomást. “Karósi”, így hangzik a híres kifejezés, ami egyre jobban terjed külföldön is: munka miatti halál. Nem szó szerint kell érteni, a legtöbbször nem arról van szó, hogy szívrohamig hajtja magát valaki az íróasztal mellett virrasztva. Inkább, mint az említett lány esetében is, a kimerültség / túlterheltség / megfelelési kényszer / kétségbeesés / kilátástalanság / magány valamilyen kombinációja vezet öngyilkossághoz. Emlékszem, a cikk szerint a főnökei még így utólag hangot adtak a rosszallásuknak: “maximum 100 órányi túlórája volt a lánynak egy hónapban (napi 5), ennyit mindenkinek ki kell bírni, túl gyenge volt”. A mellettem ülő O.L. elővesz a retiküljéből egy doboz sört, aztán egy kis fertőtlenítő kendőt, megtörölgeti vele a doboz szélét, ahol inni fog belőle, de aztán inkább csak visszarakja mindkettőt, és megpróbál elaludni. A vonásai nyugodtak, de az kézfej sokkal árulkodóbb, mint az arc. Gyűrögeti, tördeli, nyomogatja, befeszíti az ujjait.

Egy sötétkék kabátos férfi szipog a közelben, tombolnak a tavaszi allergiák. Sokszor hallottam már, hogy Japánban udvariatlanságnak számít orrot fújni. Azt is sokszor hallottam, hogy egyáltalán nem számít annak, csak “mendokuszai”, túl sok erőfeszítés, túl bonyodalmas, egyszerűbb a szipogás. Az elsőt mindig külföldiektől hallottam, a másodikat japánoktól. A férfi előveszi a zsebkendőjét, piros, textil, széthajtogatja, kifújja az orrát, és bennem ebben a pillanatban megmagyarázhatatlanul kellemes, otthonos, meghitt érzések lesznek. Miért? Már éppen rájövök, hogy miért, de a gondolataimat félbeszakítja a bemondás. 

“A vonatforgalom egyelőre szünetel, szíves türelmüket kérjük.” Japánban a bemondásokat a természetesnél enyhén magasabb, finomabb hangon kell előadni, mert az számít kedvesnek. Külön jópont, ha még orrhangja is van az illetőnek, az már tényleg az udvariasság netovábbja. De mi tarthat ennyi ideig? Körülnézek, és meglepve látom, hogy nem csak a sínek és a peron széle van eltakarva ponyvával, ahogy lenni szokott, hanem az egész trafik a peron közepén. Ott mi történhetett? A peronon itt-ott szürke, fekete, szürkésfekete öltönyök álldogálnak, enyhén hajlongva beszélnek bele a mobiljukba. Sok bocsánatkérő telefonhívás, “nem fogok odaérni”, ezért az önkéntelen mozdulat, főnöknek, üzletfeleknek, vagy, talán, feleségeknek.

Elhúzzák a ponyvát a trafik elől, a kirakat üvege szanaszét van törve. Vannak pillanatok, amikor egycsapásra és látszólag minden ok nélkül kitisztul az ember feje, minden puzzle-darab a helyére kerül, világossá válik, ami sötétben volt, élessé, ami homályos volt, őszintébb leszel magaddal, mint amennyire képes vagy hajlandó szoktál lenni, és valamiért megérted az összefüggéseket. A trafikot azért kellett körbeponyvázni, mert ott volt a holttest. Túl későn ugrott a vonat elé, nem volt ideje földet érni, félúton, még a levegőben csapódott neki a mozdonynak, ami a testet ágyúgolyóként belelőtte a trafik kirakatába. Shinkansen errefele nem jár, csak egyetlen igazán gyors vonat (130 km/óra) megy ezen a vonalon, a Narita Express. Az összes többi állomáson külön vágányon süvít keresztül, jó messze a személyvonatra várakozó utasoktól, de itt, csak itt, közvetlenül a peron mellett húz el. Ezért mindig Shin-Koiwa. Ahogy a kékkabátos férfi elővette és széthajtogatta a piros zsebkendőjét, a látvány nem véletlenül volt ismerős, pontosan úgy nézett ki, mint egy BKV ellenőr, aki előszedi a rettegett karszalagját. Ezért lett otthonos érzésem. Ha már ettől az emléktől is honvágyam lesz, azon el kell gondolkozni, az lehet, hogy egy megfontolandó tünet. Talán ideje elköszönni Japántól? 

Közben megérkezik a vonat, felszállunk, az edzőcipős-kéztördelős lány megint mellém ül le, és most végre kinyitja a sörét. Ez engem örömmel tölt el. Szeretném, ha az office lady-k nem éreznék cikinek és nőietlennek, hogy nyilvánosan söröznek. Sőt, tovább megyek, az is jó lenne, ha nem dolgoznák halálra magukat. És ha az emberek nem mennének át a zebrán, amikor jön a szirénázó mentő.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Tisztelet (és köszönet) a kivételnek

Ha magyarként megkritizálok valamit, ami Japánban elfogadott, az egyik lehetséges reakció erre (akár magyarok, akár japánok részéről) az, hogy ez egy, az európaitól teljesen különböző, másik kultúra. Miközben ennek az igazsága nem vitatható, ez a kijelentés természetesen semmit nem mond el arról, hogy a kritika jogos volt-e vagy sem. Szerintem minden azon múlik, hogy miért zavar valami: pusztán azért, mert másképp kell csinálni, mint amit otthon megszoktam (“minek kell levennem a cipőmet mielőtt bemegyek az osztályterembe?”), vagy mert kultúráktól függetlenül fölösleges értelmetlenségnek találom (“miért nem mehetnek be a diákok egy élelmiszerboltba addig, amíg az iskolai egyenruhát viselik?”).

Ha a blogon próbálok csak a második fajta bosszankodásaimnak hangot adni, arra még mindig lehet azt mondani, hogy istenem, egyszerűen itt így szokás. Az, hogy Japánban valamit úgy szokás csinálni, önmagában nem garancia arra, hogy magukat a japánokat ez nem zavarja. Ami engem a legjobban érdekel, az éppen azok a kialakult minták, módszerek, szabályok, amit maga a japán ember is kényelmetlennek, túlzónak, hülyeségnek talál. Hogy 10-ből 8 tanítványom utálja a hagyományos újévi ételeket, az o-sechi-t, nem bírja megenni, és sopánkodva mondják a december végi óráimon: nincs mit tenni, this is Japanese custom.

A reménysugár akkor csillan fel, amikor időnként a sors egy-egy olyan tanítványt sodor az órámra, aki képes és hajlandó szembemenni az árral. 

a) Felmerül benne a kérdés, hogy lehetne-e jobb.

b) Látja, hogy mivel van baj.

c) Van elég töke, hogy ezt szóba is hozza.

Minden fiútanítványom “álma”, hogy irodában dolgozzon szararimenként. Minden lánytanítványom retteg, hogy mi van, ha 24 éves kora előtt nem tud megházasodni. (A lány, mondják, olyan mint a karácsonyi süti: 24.-én (24 évesen) még épphogy friss, 25.-én még elfogadható, 26.-án már nem nagyon kell senkinek, azután pedig el lehet felejteni) Minden tizenéves kizárólag japán popzenét hallgat, japán romantikus filmeket szeret, és kikapcsolódásként csak Disney Land-be jár. Ez a bekezdés eddig tele volt túlzással, de azért nem túl vészes túlzással. Azt írtam “minden”, de ha ez így lenne, nem lenne bennem remény. Úgyhogy: majdnem minden.

Ott volt R, a 16 éves lány, aki elkésett a gimis tornaóráról egyik reggel. A tanár nagyon lebaszta, mindenki szeme láttára. R felállt a helyéről, és megmondta a tanárnak, hogy a helyes lányokat sohasem szidja le, akármennyire elkésnek, mert náluk jófiú akar lenni, és egyébként a szekrényugrásnál sem kell mindenki derekát átfognia, nincs szükségük “segítségre”. Ott volt T, a középiskolai tanár. Éveken át próbálta megreformálni a munkahelyén az óraterveket (interaktívabb, nyitottabb, kritikai gondolkodásra nevelő órák), és beszüntetni azt, hogy tanárok, diákok minden reggel az udvaron felsorakozva együtt énekeljék el az iskola himnuszát. Mindhiába. Ott volt Y, a 14 éves fiú, aki megmondta a haverjainak, hogy elege van a Disney-ből, mert belefáradt, hogy senki nem szeret semmi mást. És ott volt M, a 17 éves lány, aki az egész osztályát kiborította azzal, hogy kijelentette: utálja a rózsaszín cuccokat, utálja a romantikus mangát, a masnikat, és még a szusit is. Őket mind évekkel ezelőtt tanítottam. Ma már egyikük sem él Japánban, mind a négyen külföldön járnak gimnáziumba, egyetemre, vagy dolgoznak. 

Amikor nyomasztani kezd a mindent uraló uniformitás, a megkérdőjelezéstől való rettegés, a túlzott tekintélytisztelet miatti boldogtalanság, reményt ad az, hogy ismertem olyan japánokat, mint R, T, Y, és M. Amikor őket tanítottam, még nem volt ez a blog, de Sachiko-t most tanítom. Középkorú, talpraesett, barátságos nő. Gyógyszergyártó cégnél dolgozik vezetőként, két gyereke van. Sachiko világnézetét (őszinte, kritikus, büszke, független, megértő) nagyon sajátosnak látom. Ahelyett, hogy mesélnék róla, és leírnám, miért ad nekem reményt mostanában éppen ő, inkább felvettem az egyik beszélgetésünket. A “CC”-re kattintva előjön a magyar felirat. 

remény

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább