maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.09.14.
2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Obako

(Fiktív sztori. A tanítványaimtól hallott történetfoszlányok ihlették.) 

Obako, a hatvankét éves elvált háziasszony pontosan emlékezett, hogy tavaly december közepén lopták el a kocsiját. Épp a belvárosba indult volna vele, karácsonyi díszeket vásárolni. Nem saját magának, ő egyedül élt a Rainbow Flower Mansion 5. emeletén, és karácsonyfája csak kisgyerekes családoknak szokott lenni, amíg van, aki hisz “Szanta-szan”-ban. Obako viszont, lelkiismeretes lakóközösségi tagként, mindig részt akart venni az egész házat érintő eseményekben, most éppen a bejáratnál felállított ormótlan műfenyő feldíszítésében. 

Taka, a közös képviselő, kézzel írt, majd lefénymásolt levélben értesített mindenkit: vasárnap délelőtt várják a lakókat a bejáratnál, a délig tartó közös díszítés alkalmából. A lakók pénzkidobásnak és hülyeségnek gondolták az egészet. “Milyen jó ötlet!” mondták egymásnak. Mind a fenyő, mind a díszek, az idei évben befizetett közösköltségből lettek megvásárolva, a lakók utólagos engedelmével. Taka-t is beleszámolva öt ember volt ott vasárnap reggel, és mindenki igyekezett nyilvánvalóvá tenni, hogy szívesen csinálja ezt. 

Obako eredeti terve, hogy ő legyen az egyetlen, aki saját díszeket is hoz, így juttatva kifejezésre, hogy ő a többi lakónál értékesebb ember, kis híján kudarcba fulladt: az autójának hűlt helye volt. A Rainbow Flower Mansion saját, őrzött parkolójában biztonságban lett volna, de ő nem akart ezért külön fizetni. Ennek ellenére időnként ott hagyta, nem minden lakónak volt autója, mindig akadt szabad parkolóhely. Valakinek a házból ez nagyon nem tetszett, és már többször előfordult, hogy Obako dühös, obszcén üzeneteket talált az ablaktörlő alatt, vagy a kocsija oldalára ragasztva. Úgyhogy egy ideje mindig két utcával odébb hagyta a kocsit, a járda sarkánál. Ott, ahol most döbbenten állt, már lassan egy teljes perce. “Ellopták az autót!” ismételgette félhangosan az arra sétáló embereknek, és pár percig még fel-alá szaladgált a közeli utcákban, hátha megtalálja valahol. 

Bebuszozott a belvárosba, megvette a karácsonyfa díszeket, és úton hazafele bement a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen. A rendőr - sármos, filmszínész arcú férfi, aki megállás nélkül dörzsölgette símára borotvált arcát, apró kiálló szőrszálakat keresve, és ha talált egyet, azt rögtön ki is tépte - megnyugtatta Obako-t: Akárcsak a lopott bicikliket, néha az autókat is csak kölcsönveszik pár napra. Ha nem mentek vele meszire hamar meglesz, és a rendőrség még azt is vállalja, hogy visszaszállítja majd neki, akár a szomszédos megyékből is. Obako gondolatban erősen megfogadta: “Ha meglesz az autó, elkezdem fizetni a parkolási díjat, ezen nem szabad többet spórolni!” 

Mindez tehát tavaly Karácsony előtt történt, bizonyos értelemben a lehető legrosszabbkor, mert Obako semmilyen más alkalommal nem szorult rá annyira az autójára, mint január első pár napjában. A szokásos újévi családi összejövetel nagyon fontos volt neki. Férj és testvérek híján ez azt jelentette, hogy minden évben január elsején meglátogatta az anyját a Japán Alpokban lévő szanatóriumban. Ilyenkor mindig az egész napot ott töltötte, és felváltva beszélgetett az anyjával és az őt évek óta gondozó orvossal. Az orvos egyetlen mosolyával el tudta űzni Obako összes aggodalmát. Obako teljesen megbízott ebben az orvosban, mert szeretett hinni neki, még akkor is, ha tudta, hogy nem igaz, amit mond. Akkor januárban is ehhez a látogatáshoz lett volna szüksége az autóra. A nehezen megközelíthető, ködbe burkolt hegyek közé elrejtett intézményhez busz csak munkanapokon ment fel. Elseje helyett ezért csak negyedikén tudott találkozni az anyjával, ráadásul, amire nem is gondolt, ezen a napon egy másik, ismeretlen orvos volt ott. 

“Képzeld, állítólag a földszinti nőt veri a férje. Ez már a második férje persze, vagy legalábbis semmiképp sem az első. Azt mondtam már, hogy a lányuk meg kékre festette a haját? Nem mindenkinek tetszik, de szerintem jól áll neki, egy érdekesség. És mindig olyan aranyosan köszön a lépcsőházban.” A történet, amit a kórházi köpenybe öltözött anyuka mozdulatlanul ülve, de élénk figyelemmel hallgatott, most félbeszakadt. Kinyílt az ajtó, és belépett az orvos, akivel még egyikük sem találkozott soha. Meghajolt, bemutatkozott, motyogott egy kedvesnek szánt, ügyetlen megjegyzést arról, hogy “nahát, anya és lánya, így meg úgy”, és átadta a névjegykártyáját. Obako ügyelt rá, hogy ki ne mutassa, milyen ellenszenves neki a férfi, és az utolsó pillanatban emlékeztette magát, hogy két kézzel vegye át a feléje nyújtott névjegykártyát, ne csak eggyel. (“Kinek a keze ez, kinek a ráncos ujjai? Nem lehet az enyém, én középkorú vagyok, ezek egy öregasszony kezei.”) Az orvos ezután odasomfordált a szék mellé, amiben Obako anyukája ült, a zsebéből ismét elővette a névjegykártya-tárcáját, és neki is adott egyet. A kilencvenöt éves nő ránézett az orvosra, felemelte a vékony karját, elvette a névjegykártyát, és le akarta volna rakni az éjjeli szekrényre, de az túl messze volt, úgyhogy megpróbálta zsebre tenni, de a köpenynek nem volt zsebe. Végül lerakta a szék mellé a földre. Obako ebben a pillanatban döntötte el, hogy nem vár tovább a rendőrség válaszára, vesz egy új autót. 

Így is lett, pár nappal késöbb aláírta a papírokat, az autóra és a banki hitelre. Az önmagának tett ígéretét betartotta, és saját biztonságos parkolóhelyet bérelt a ház mögött, pedig igazából ezt nem nagyon engedhette meg magának. Most, hogy egy évvel késöbb megint közeledett a december, eszébe jutott minden, ami tavaly történt. “Soha többet nem megyek fel oda busszal” gondolta. Az anyukája még mindig élt, de az orvosuk azóta már nem. Obako idén is részt akart venni a Rainbow Flower Mansion karácsonyfa-díszítésén, amit a tavalyi sikerre való tekintettel újra megrendeztek.   

Az itt-ott behorpadt, csupa rozsda, betört fényszórójú, bagószagú autót minden előzetes bejelentés nélkül, nem sokkal Karácsony előtt hozta ki a rendőrség a Rainbow Flower Mansion bejárata elé. 
“Ahogy mondtuk, elő szoktak ezek kerülni, néha csak pár nap, néha pár év múlva. Két megyével odébb találták meg, egy héttel ezelőtt. A rendszám stimmel, de úgy tűnik, héhány alkatrész hiányzik. Talán még rendbe lehet hozni.”
Obako felváltva nézett a rendőr unott arcára és a visszataszító roncsra, amiben csak most kezdte felismerni egykori autóját. 
“Köszönöm, de nekem azóta már lett másik, erre nincsen szükségem.”
“Ahogy mondtam, nekünk kötelességünk visszajuttatni mindent a tulajhoz. A rendőrség nem tárolhatja senkinek a holmiját.”
“Nem kell, hogy tárolják, csak dobják ki, nekem nem kell.”
“A roncstelepet a tulaj kell, hogy értesítse, a szállítási díjat pontosan nem tudom, a kocsi méretétől függ. Az utcán nem maradhat, az illegális hulladéknak minősül.”    
Obako még mondott erre valamit, de a rendőr már nem hallotta, az álla alatt talált szőrszálat próbálta kitépni. 

Ha Rainbow Flower Mansion többi lakója is érdekel, olvasd el Taka , és Murina történetét.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Kínait csak Koreában!

A csengőre ébredek, valaki áll a bejárati ajtó előtt, gyanakvással vegyes ingerültséggel lesem a biztonsági kamera monitorját a nappali falán. Ahogy a képernyő lassan felmelegszik, kirajzolódnak rajta az NHK ember körvonalai. A japán állami tévécsatorna pénzbeszedőjéhez van szerencsém. Az elképzelés az, hogy mivel közszolgálati csatornáról van szó, ennek a működtetésébe minden Japánban lakó ember bele kell, hogy szálljon valamekkora összeggel. Ennek a lebonyolítása úgy történik, hogy mindenre elszánt, lerázhatatlan bácsik végigkopogtatják az összes lakás bejárati ajtaját az országban, és a lakóktól tetszőleges összegben pénzt kérnek. Csak azért nyitom ki, az ajtót, hogy megmondjam, nincs tévém. Nem áll módomban az NHK nyújtotta élményt élvezni, úgyhogy, ha jól látom, nem tartozom semmivel. Csuknám be, de megfogja: az nem érdekes, mondja, ha van japán okostelefonom, akkor is adjak valamennyit, mert elvileg azon is lehet tévézni. Az információ hallatán, hogy nekem bizony azom sincs, a mai napig síma flip-phone-t használok csak (ami egyébként igaz), megrökönyödik. Ezt kihasználva becsukom gyorsan az ajtót.

Pár órával később már indulok munkába. A szomszéd nő gyerekek nélkül öregedett meg, a hiányukat két csivavával pótolja. Őket fürdeti ma reggel a kertben, nagy gonddal, törődéssel, egy szerzetes komótosságával, egy felfújható gumimedencében. Hogy a két kiskutya meg ne fulladjon a bokáig érő vízben (nem nekem bokáig, hanem nekik!) vett nekik és rájuk húzott 1-1 picike, narancssárga kutya-mentőmellényt. Felszállok a vonatra. A szemben ülő nő (ezt már sok remek Miki Satoshi filmben is láttam) a nejlonzacskójába beszél. Ezt teszi egy magányban leélt élet. Nincs kihez beszélni, de muszáj, úgyhogy kijön belőle, de tudja, hogy ez nem elfogadható, viszont ellen se tud neki állni, úgyhogy megpróbálja elrejteni mások elől: mesél a tegnapi napjáról, előre hajolva, lefele, bele a nejlonzacskóba.

Türelem, lelkierő, koncentráció szempontjából nem is az angolóráim megtartása, hanem az új tanárok betanítása veszi ki belőlem a legtöbbet. Elérkezett az a röhejes pont is, hogy a cégnél most már veteránnak számítok. Nem sok tanár akad, aki nálam régebb óta van itt Japánban, ami nem is meglepő: az amerikai kollégák szemében ez többnyire egy jó kis vakáció-lehetőség, egy laza „one-year-deal”. Idejönnek, tanári (vagy néha bármilyen egyetemi) végzettség nélkül, elvannak. Az első évben nem kell még adót se fizetni, jól lehet élni, a cégünk ad lakást, a tanítványokkal UNO-t meg JENGA-t játszanak az óráikon, azt is félvállról, egy 8 éves japán gyerek úgysem fog panaszt tenni (de), aztán jövőre úgyis hazautaznak. Én a végzettségemet (és, ami fontosabb: a hivatásomat) tekintve angoltanár vagyok, és, ha magamat nem is, de a munkámat komolyan veszem. 

Mint „veterán” tanárnak, néha hozzám küldik „óramegfigyelésre” az új alkalmazottakat. Elvileg ilyenkor csak a sarokban ülve kellene jegyzetelniük, a szünetekben kérdezni tőlem, ha van mit. Ellesni, hogyan fegyelmezünk meg egy 3 éves kis szörnyet, hogyan bírjuk rá beszélgetésre a totál zárkózott japán háziasszonyt, hogyan vetünk véget a halálra rémült, remegő kezű szararimen izgulásának. És, ezek után, ha megteremtettük az ideális pszichológiai alaphelyzetet, jöhet a szakma: hogyan tanítjuk az angol nyelvet. Népszerűség (és technológia) terén az utóbbi 1-2 évben Korea messze elhúzott Japán mellett, és ez abból is látszik, mennyire megcsappant nálunk a tanári állásokra jelentkezők száma. Az amerikaiak az egyéves kamu-tanárkodás, csajozás, partizás céljára már egy ideje inkább Szöult választják. A cégünk be kell, hogy érje… filippínókkal. Viszonylag közel van, szegények az emberek, a japán fizuból bőven jut az otthon maradt rokonoknak is, ergo csőstül áramlanak ide Manilából a fiatalok. A rám sózott két „observer” is a Fülöp-szigetekről érkezett, egy lány, egy fiú. Bemutatkozás után a lány legelső kérdése, hogy vastagok-e a falak a céges lakásokban, ő ugyanis nagyon hangos szokott lenni szex közben. A srác nyíltan bevallott oka arra, hogy itt legyen angol tanár: Japán az egyetlen nagy, fejlett ország ma a világban, ahol gyakorlatilag nincs jelen a kereszténység. Ő önjelölt misszionáriusként igyekszik majd ennek véget vetni, kivezetni a spirituális sötétségből a japán népet. A suli falára kiragasztott, tanítványoknak szóló, bemutatkozó szövege is így kezdődik: Hello, let’s talk about the Bible! 

Bár nem sokára jövök majd haza Budapestre a nyáron, most úgy érzem, nem tudok addig várni, rám tör az ellenállhatatlan utazhatnék. Külföldre kellene menni kis időre, akár csak egy napra, gondolom magamban, megfeledkezve arról, hogy igazából állandó jelleggel külföldön vagyok. Ami tény: tanítottam már olyan helyen nyelviskolában Tokió közelében, ahova több idő volt eljutnom, mint amennyi lenne átruccanni Koreába. A Korean Air gépek egész nap folyamatosan ingáznak a két ország között, az ember épp csak elhelyezkedik kényelmesen, megreggelizik, és már landolunk is. Egy szilvesztert töltöttem már Szöulban (az egyetlent, az eddigi 33 közül, amit nem Budapesten éltem át), de annak az útnak első sorban az „igazi tél” megtapasztalása volt a célja. Tokió környékén nem nagyon megy 0 fok alá a hőmérséklet, és decembertől februárig Hokkaidóra is, a naganói hegyekbe is azért járok rendszeresen, hogy havat lássak. Akárhogy is kitesz magáért ez a 13 milliós nagyváros díszítések és kivilágítások terén, nekem nem lesz téli/karácsonyi hangulatom úgy, ha egy vastag pulcsiban tudok sétálgatni az utcán. (Ugyanúgy, ahogy az új-zélandi kollégáim el se tudják azt képzelni, hogy Karácsonykor hideg legyen.) 

Sokat gondolunk vissza a barátnőmmel arra a pár évvel ezelőtti szilveszterre Szöulban. A brutális hidegen, a régi, díszes dobokon és felvonulásokon, a fermentált csípős káposztán kívül egy nagyon emlékezetes élmény van, ami azóta is kísért: Azon a szilveszteren ettem életem legfinomabb hong kongi ételeit, a kínaias hangzású Ho-Lee Chow nevű helyen. A kanadai illetékességű étteremlánc (vigyázat, a név csak szóvicc: „szentséges nyamiság”) New York-ot igen, de Tokiót nem tartotta arra érdemesnek, hogy ott is képviseltesse magát, és a barátnőmmel évek óta tervezzük, hogy visszarepüljünk ebbe a szöuli étterembe ebédelni. A Michelin hivatalos indoklása a maximálisan adható 3 csillagra: „olyan étterem, amiért érdemes repülőre szállni.” Ez a koreai-kanadai-kínai hely, ha jól tudom, egy csillaggal se büszkélkedhet, de mi most pontosan ezt csináltuk: éjfélkor csekkoltunk be a Haneda reptéren, és 2 órával később már az éjjeli járaton aludtunk, úton a Samsung, a Gangnam stlye, és a kimcsi országába. 

 

Másnap hajnalban várjuk a vonatot, ami bevisz majd a reptérről, nézelődöm. Az első biztos jele, hogy átléptük a határt: a földön ücsörögve piknikezgető nagymamák látványa teljességgel elképzelhetetlen lenne Tokióban. Hogy ki koreai és ki japán, azt ránézésre akkor lehet eldönteni, ha az illető akarja hagyni, hogy el lehessen róla dönteni. Vagyis, ha hajlandó úgy öltözködni, mozogni, olyan frizurát hordani, ami a saját népére jellemző. A hófehérre meszelt arc, a vérvörösre rúzsozott ajkak, a vastag fekete keretes szögletes szemüveg, ezek a koreai lány ismertetőjegyei. Begöndörített haj, és leopárdmintás blúz? Koreai néni. Ha tipikusan koreai, vagy tipikusan japán módon viselkedik, néz ki valaki, akkor még én is rögtön el tudom dönteni, hova valósi. Ha nem, ha szándékosan felveszi a másik nép modorosságait, divatját, mozgáskultúráját, akkor még maguk a japánok és a koreaiak se biztosak benne mindig. A koreai fiatalok (főleg a sznob fajta) imádja, követi, irigyli, majmolja a japán fiatalok szokásait, stílusát, olyannyira, hogy néha – menősködésből – japán szavakat fűznek a mondandójukba. (Ugyanezt tapasztaltam egyébként a hong kongi lányok részéről is, akiknél a cukiság garanciája és a szexiség netovábbja, ha ezt-azt japánul mondanak.)

A csomagjainkat már épp felraknám az ülések fölötti csomagtartóba, amikor leesik, hogy optikai illúzióról van csak szó: a kapaszkodó vízszintes csöve éppen úgy van elhelyezve, hogy a gyanútlan ember azt hiheti, ott van a szokásos polc a táskáknak, de nincs. Erre felirat is figyelmeztet, valószínűleg sokan ejtették már így mások tarkójába a bőröndjüket. Elindul a vonat, bekapcsol az ülésekkel szemben elhelyezett tévé (így nem lehet nem nézni), és elindul mindegyiken ugyanaz az ismeretterjesztő videó, ami a „miért aljas hazug disznók a japánok, és mit tehetünk ellenük” témát járja körül. A háború alatti, úgynevezett "comfort women” jelenség miatt, illetve a Takeshima (vagy, mások szerint Dokdo) nevű sziget miatt nem tökéletesen barátságos a viszony a két ország között. A koreaiak szerint Japán ezt már rég vissza kellett volna, hogy adja nekik. Lakatlan szigetekről van szó egyébként, az igazi jelentőségük abban áll, hogy a szigetet birtokló ország határait egészen odáig ki kell tolni, így a közte lévő óceán területe is az adott ország fennhatósága alá kerül. A vonaton játszott videók ezekkel kapcsolatban pótolják az esetleges hiányosságokat az utasok történelmi tudásában. 

Myeong-dong-ban kiderül, mennyire frissek is igazából a három évvel ezelőtti emlékeink. Egymás után ismerjük fel az utcákat, boltokat, amiket anno céltalanul lófrálva láttunk, mielőtt – véletlenül – rátaláltunk volna arra a felejthetetlen étteremre, ami a mostani utazásunk célpontja. A járdán végig kis táblák, rajtuk köszönések, a világ összes nyelvén. 15-20 perc után meg is látjuk a bejáratát, le a lépcsőn az utcaszint alá, ahol fogad minket az egész falat beterítő „Ho-Lee Chow” cégér, és mögötte a bedeszkázott ablakok: az étterem bezárt. Fél évvel ezelőtt. Felújítják, csak szeptemberben fog újra kinyitni. Most esik le: amikor a múlt héten felhívtam őket, hogy asztalt foglaljak, rá kellett jönnöm, hogy se angolul, se japánul nem értenek semmit, mindössze azt hajtogatták, „September”. Furcsa döntés, ahelyett, hogy „no restaurant”, vagy „closed”, vagy hasonlók, inkább a nyitás hónapját ismételgetni. Csak pár megdöbbent, csalódott másodperc után jut eszembe a gondolat: De, ha fél éve zárva az étterem, akkor miért vették fel a telefont a múlt héten? Kikeresem a híváslistámból a számot, tárcsázom, megint felveszik, megint nem értjük egymást, úgyhogy fel a lépcsőn az utcaszintre, beugrunk egy taxiba, a mobilomat pedig a koreai sofőr kezébe nyomom, aki azonnal felfogja a helyzetet. Hamar kiderül, hogy két Ho-Lee Chow is van Szöulban, a másik teljes mértékben nyitva van, és funkcionál, a taxisunknak elmagyarázzák, hogy tud oda jutni, és fél óra múlva már érkezik is az asztalunkra a narancsos csirke, a citromos kacsa, és egy olyan felejthetetlen édes-savanyú leves, amiről akár egy külön blog-bejegyzést lehetne írni. Étteremből egyenesen a reptérre, vissza Tokióba, és este 11-re már otthon, a bőröndből szépen megy a hűtőbe az a 3-4 take-out doboz, amit hazareptettünk.    


 

 

Tovább

Murina

(Fiktív sztori. A tanítványaimtól hallott történetfoszlányok ihlették.) 

Murina-nak tizenöt éves korában kertelés nélkül megmondták a tanárai: ha nem festi vissza feketére a haját, semmilyen gimnáziumba nem fogják felvenni. Úgyhogy nem festette vissza. Végül kék hajjal is felvették valahova, igaz, hetente csak kétszer kellett bemennie az iskolába, az órák is, a dolgozatok is az interneten keresztül zajlottak. Azt minden diák tudta, hogy ez az intézmény kevesebbet ér egy rendes gimnáziumnál, de senki nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mennyivel kevesebbet. 


Murina igazából szívesen járt volna be a gimnáziumba minden nap, mert otthon (a Rainbow Flower Mansion egyik földszinti lakásában) minél kevesebb időt akart tölteni. Az apját, aki négy hónappal az ő születése után azt mondta “mendokuszai” (=”nekem ez túl sok bonyodalom”), és eltűnt, sosem ismerte. Nem akart egy légtérben lenni sem a nevelőapjával, akit az életben csak a sportkocsik érdekeltek, sem az anyjával, akinek az arcáról a riadt-bárgyú kifejezés reggeltől estig soha egy pillanatra sem tűnt el. 

“Pár hete még ide volt ragasztva a papírlap, a felirattal, amiről meséltem.” mondta Murina a legjobb barátnőjének, Csihiro-nak. “Majd akkor hagyhatod itt a kurva kocsidat, ha fizetsz érte bazmeg, vagy valami ilyesmi. Kár, hogy nem fotóztam le.” A Rainbow Flower Mansion mögötti parkolóban ácsorogtak. Murina-t hazakísérte a barátnője, de még nem akartak elköszönni. Kavicsokat rugdostak, kezdett beesteledni, hangosan rágóztak. Murina-nak eszébe jutott az a délután, két évvel korábban, amikor először látta meg Csihiro-t, az osztályteremben, és az is, hogy miért volt neki azonnal szimpatikus: A pólóját aznap véletlenül kifordítva vette fel, a tarkójánál ott fityegett a címke. A vastag fekete harisnyáján, a vádlijánál, nagy lyuk. Murina figyelmeztette mindkettőre, Csihiro pedig csak megrándította a vállát, jó az úgy.      

“Az nem semmi.” mondta most Csihiro egy citromsárga Nissan-ra mutatva. 
“Az a nevelőapámé. Naponta tisztítgatja, minden hónapban kicserél rajta valamilyen alkatrészt. Szerelmes ebben az autóba. Azt mondja, szeretne adni nekem zsebpénzt, de emiatt nem tud. Túl sokba kerül a Nissan.”
“Diákmunka?” kérdezte Csihiro.
“Diákmunka?”
“Aha. Egy csomó haverom dolgozik pénztárosként részmunkaidőben. Itt van ez a 7-Eleven éjjelnappali a házatoktól egy sarokra. Egy perc sétára lenne a munkahelyed. Na? Jelentkezzünk együtt.”
Murina sokszor érezte úgy, hogy zsebpénzre lenne szüksége, de egyszer sem gondolt arra, hogy a gimnázium mellett dolgozzon. Nem sok kedve volt hozzá. És az, hogy a 7-Eleven ilyen közel van az otthonához, csak rontott a helyzeten.
“Jó, jelentkezzünk.”

Amikor hazaért, az anyja épp a vacsorához terített. Köszöntek egymásnak, de egyikük se nézett a másikra. Az anyja lerakott két tálat (egy nagyobbat és egy kisebbet) az asztalra, azok mellé egy-egy pár pálcikát (hosszabb, feketét és rövidebb, vöröset), a férjének és magának. 
“Csihiro-val holnap jelentkezünk pénztárosnak a 7-Eleven-be.” Az anyja nem válaszolt. Azóta nem beszélt a lányához, mióta az a múlt héten piercing-et rakatott a nyelvébe. Amikor Murina megfordult, hogy bemenjen a szobájába, annyit azért mégis mondott:
“Helyes.” 
Murina megállt, kicsit nézte, ahogy az anyja lerakja a teáscsészéket, és közben önkéntelenül végigsimítja az állkapcsát, a bal oldalon. Még fájt neki a tegnapi pofon helye. Nem volt elég óvatos, amikor kiszállt a Nissan-ból. Hozzáért az oldalához, és a férje felfedezte a kocsin az ujjlenyomatokat. Murina az ágyán fekve, a plafont bámulva hallgatta, ahogy ezek ketten odakint vacsoráznak, és arra gondolt, szeretné egy baseball ütővel szétverni azt az autót. Vagy inkább nekivezetni frontálisan egy falnak. Egy falnak, ami előtt ott áll a nevelőapja.    

Másnap délután, az üzletvezető (mindkét lánynak feltűnt, milyen száraz és vörös a bőr a kézfején) azzal kezdte az interjút, hogy megkérdezte, hány évesek. 18 éves kor alatt senkit nem vesznek fel, Murina és Csihiro pedig egy évvel fiatalabbak voltak, úgyhogy hazudtak. Nem sokan akartak pénztárosok lenni, mindketten azonnal megkapták az állást, és még aznap elkezdődött a betanításuk is. 

A betanításon hárman vettek részt. A két lány mellett ott volt még a pár nappal korábban felvett, náluk tizenöt évvel idősebb férfi, Bakaszuke. Ő most harmadszor hallgatta végig, hogyan kell a pénztárgépet kezelni, az első két alkalommal nem sikerült megjegyeznie. A betanítást végző pengeszájú, mozdulatlan szemű, középkorú nő - akinek az üzlezvezetőhöz hasonlóan vörös és kiütéses keze volt - mindig megváltoztatta a hangját, amikor Bakaszuke-nek mondott valamit. Lassabban és hangosabban beszélt, kicsit előrehajolva, felvont szemöldökkel, és ahogy Murina hallgatta, az volt az érzése, a szavak úgy pattannak vissza a férfi homlokáról, akár a labdák egy téglafalról, leesnek a földre, a lába elé, és ott is maradnak, meg nem értve, fel nem használva. 

Pár nappal késöbb már Csihiro és Murina feladata volt, hogy újra és újra elmondják neki, hogyan kell a pénztárgépet használni. Volt, aki azt állította, a friss házas Bakaszuke az üzletvezető unokahúgát vette feleségül, csak ezért engedik, hogy itt dolgozzon. Miután a kínosan hosszú ideig megvárakoztatott vásárló kiment a boltból, Csihiro a pultra könyökölt, lehunyta a szemét, dörzsölni kezdte a jobb halántékát, és suttogva mondta:     “Megmondtam, hogy írd fel egy jegyzetfüzetbe.”
“Felírtam, de elfelejtettem, melyik oldalra.”
Csihiro kinyitotta a szemét, de erre már nem válaszolt semmit, mással volt elfoglalva. Azzal, hogy miért olyan érzékeny és fájdalmas a bőr a tenyerén.
“Csihiro-csan, mutattam már a kedvenc anime-karakteremet? Ő egy tizennégy éves leszbikus boszorkány, tud varázsolni, és nagyon helyes és aranyos. Pont, mint te!” Csihiro hallotta, hogy Bakaszuke előveszi az okostelefonját, önkéntelenül odanézett, és még épp látta, ahogy kapkodva bezárja az előzőleg megnyitott pornó-oldalakat, és remegő kézzel keresgél a fotói között. Csihiro felvette a kardigánját, a füle mögé simította a haját, és otthagyta a pénztárgépet is, a férfit is, kiment a hátsó udvarra, ahol Murina cigizett.

Murina, ahogy meglátta a barátnőjét, kérdezés nélkül elővett egy cigit, szétmorzsolta a filterben a kis mentolos labdát, odaadta neki, és végignézte, ahogy elszívja. Egyikük se szólalt meg, de ebben a csendben mégis volt valami közös, mert tudták, hogy mindketten ugyanarról nem beszélnek. Arról, ami Csihiro-val a nyáron történt, egy éven belül már másodszor. 

Odabenn, a 7-Eleven bejáratától pár méterre jobbra, Bakaszuke kiszedett egy nedves fertőtlenítős kéztörlőt az automatából. Minden vevő és minden alkalmazott ingyen használhatta ezt a gépet, és Bakaszuke - aki nem csak a sötéttől és az anyjától félt nagyon, hanem mindenek előtt a fertőzésektől - tizenöt percenként alaposan megtörölte a kezét. Emiatt a gép hátuljában lévő tartályt naponta kétszer-háromszor is újra kellett töltenie. Most is ezt csinálta, és akárcsak egy hete minden alkalommal, most is összetévesztette az alkoholos üveget a penészölő vegyszeres üveggel. A nagy, piros betűs figyelmeztetés, a folyadék bőrrel közvetlenül ne érintkezzen, mindig elkerülte a figyelmét.  
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Nyugimaci forever

Rilakkuma mindig lazít. Ő egy japán kabala-állatka, egy közkedvelt figura. Anime talán (még) nincs belőle, csak az, amit Japánban úgy neveznek: „guddzü”. A kis figurával díszített javak tengere. Rilakkumás tolltartók, ceruzák, termoszok, ebédes dobozkák, törölközők, kulcstartók. „Goods”. Én sok mindenért odavagyok, ami japán, például a rajzfilmekért egyáltalán nem. De ezt a karaktert megszerettem. A név két szóból van összerakva. Egyrészt ott van az ősi japán kifejezés a lazításra, a „rilakkuszü”. Másrészt, a maci pedig „kuma”. Rilakkuma tehát a lazító maci. Nem sokat tudok a koncepció hátteréről, de annyi már feltűnt az évek során, hogy ez a medve nem szívbajos. A legkülönbözőbb helyszíneken és testtartásokban tud heverészni, lazítani, csillezni. Törődik a maga dolgával, az arckifejezésén semmi nem változtat, napozgat, leszarja a világ problémáit. Nekem ez szimpatikus, úgyhogy eldöntöttem, magamra tetováltatom Rilakkumát. 

Szeretem a tetoválásokat, de nem úgy, mint életre szóló szimbólumokat, amik valamilyen privát, mély érzelemhez kötődnek. Egyszerűen csak, mint puszta látványt. A tartalom nem igazán számít. Nem sokat szoktam rajtuk gondolkozni, és nem állíthatom, hogy különösebben mély jelentésük lenne. Az asztrológiát és a horoszkópokat tudománytalan sületlenségnek tartom. Augusztusban születtem, de ha van valami, ami magammal kapcsolatban egyáltalán nem érdekel, az a csillagjegyem. Úgyhogy magamra tetováltattam az „oroszlán” szimbólumát. Mert jó ránézni. Még csak oroszlán se lennék egyébként, ha akkor születek meg, amikor kellett volna, nem pedig 8 hónap után. Különösen vonzanak a közhelyes-klasszikus tetoválások, koponyák, sárkányok, vagy éppen a kandzsi (kínai írásjel) például. 9 évvel ezelőtt, még Budapesten élve, szerettem volna valamilyen japán feliratot magamra. Adva van a nagy kérdés: mit jelentsen? Valamit, ami nekem tényleg fontos. BARÁTSÁG? Nem igazán. BÉKE? Ugyan már. ERŐ? Hahaha. Úgyhogy kiválasztottam az írásjelet, ami azt jelenti: TETOVÁLÁS. 

Most viszont a fő kérdés az volt, hova kerüljön a maci? Rilakkuma mindig lazít. Logikusan gondolkodva, jó lenne olyankor látni, amikor én lazítok, teszem azt, egy kanapén heverészve, a lábamat keresztbe téve. Egyértelmű: a lábfejemen kell, hogy legyen. 

Már volt szó róla, és talán sokan tudják is, hogy még ma is mekkora, társadalmilag ellehetetlenítő, stigma a tetoválás Japánban. Ezért vagyok kénytelen bűnözőkkel strandolni. Az uszodákba rajtam kívül (engem most úgy kell érteni, mint a divat-tetovált külföldi kategóriáját) a jakuzákat nem engedik be. Így aztán, ez az a fajta réteg, amivel nyaranta találkozom a Küdzsüküri tengerpart homokján. Oda vagyunk száműzve. Európában mindenki ismeri azt a bunkó típust, amelyik agresszívkodik és keménykedik, de mindeközben az összhatás inkább csak vicces, mint ijesztő. Ezek a kétes japán elemek itt a strandon épp ennek az ellenkezője: Úgy közvetlenek és barátságosak velem, hogy közben nem szűnnek meg félelmet kelteni. Az ő tetoválásaik „wabori” stílusban, (ez ugyanaz a „wa”, mint a „wagyu”-ben) régi japán módszerrel, kézzel, egyenként szúrkálva készülnek, ami nekem túl meredek vállalkozás, anyagilag is és fájdalmilag is, de sikerült találnom egy direkt a külföldiek igényeire szabott szalont Roppongiban. 

A szűk kis utcák egyikében (az itt lakók kedvéért: a „Roppongi Hills”-től nem messze), egy lelakott kis saroképületben indul felfele az ember-szélességű lépcső, elhalad egy-két homályos funkciójú masszázs-szalon mellett (bentről unott „helómádám, helószőr, juvanmászázs jeeeesz” szűrődik ki), és felér az egykori padlásra, ahol egy kifinomult, visszafogott eleganciával öltözött fiatal japán férfi fogad. Ő Dice. Jólfésült, nyugodt, természetes módon barátságos. Tökéletesen testreszabott, minőségi világosbarna ing, nemkevésbé csinos mustárszínű nadrágba tűrve. Egyáltalán nem az általam jól ismert, rég megszokott japán akcentussal beszél angolul, inkább a kínaiakra jellemző susogó-zsizsegő kiejtést hallom. A legerősebb első benyomás: Dice-t nem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Lehalkított hangon, ráérősen, megingathatatlan magabiztossággal válaszolgat a kérdéseimre. Persze, pontosan olyan lesz, mint az eredeti rajzfilmfigura. Hogyne, a színeket is ki tudja keverni, nem fognak fakulni. Igen, szóljak nyugodtan, ha javítani kell majd rajta, vagy nem gyógyul rendesen. Nem, még soha senki nem kért magára Rilakkumát. 

Miután kiderül, hogy az ár és az időpont is megfelelő mindkettőnknek, én már 90%-ban biztos vagyok benne, hogy a megfelelő helyre jöttem. A maradék 10% kétely oka, hogy Dice tetoválásairól semmit nem tudok. Se a rajtalévőkről (nem látok egyet se), se a munkáiról. Ugyanakkor, a falon lógó fotók (filctollrajzszerű, elmosódott, bugyutaságok, késsel átszúrt szívek, gagyi szörnyek, és hasonlók) enyhén szólva elbátortalanítóak. A kérdésemre kiderül, hogy azokat nem ő csinálta (miért vannak kirakva??), majd elkérek tőle, és végignézek egy mappát a saját rajzaival, amik véglegesen meggyőznek. Amikor már úgy érzem, hogy vagyunk olyan viszonyban, csak rákérdezek: you are tattooed as well, right? Enyhe félmosoly, duruzsoló hang: Of course. Várom, hogy vagy mesél róluk, vagy megmutat párat, de nem. (Dice azóta már a Facebook-barátom, az ottani fényképekből tudom, hogy a bokájától a tarkójáig ki van varrva, klasszikus „wabori” stílusban.) 

Megtestesít a srác egy nagyon sajátosan japán lelki jelenséget, amit szerintem úgy lehetne leírni: a szerénység fölötti büszkeség. A japán ember minden helyzetben szereti magát kevesebbnek mutatni, a hibáit kihangsúlyozni, lekicsinyelni a saját teljesítményét, szűkszavúan nyilatkozni a tehetségéről, negatív (vagy legalábbis semleges) fényben láttatni a saját személyiségét. Ez az állandó, eltúlzott szerénykedés viszont épp olyan fajta jó érzésekhez, önmagával való elégedettséghez vezet, mint amit egy nyugati ember érezne dicsekvés közben. A japán ember büszke arra, hogy sosem dicséri magát. Azzal vág fel, hogy mennyire nem vág fel semmivel.  

Miután elkészült a tetoválás, eldöntöm, hogy utánanézek az interneten, mennyire javasolják egyáltalán a lábfej-tetoválást. Egy felelősségteljes felnőtt ember gondolom ezt még előtte tette volna, de én egyelőre nem vagyok ezen a szinten. Kiderül, hogy négy különböző okból is ez a legproblémásabb terület, amit valaki választhat. Egyrészt ezt a legbonyodalmasabb hagyni szellőzni, két hétig se zokni, se cipő. (Papucsban mászkálok, és mezítláb tanítok.) Másrészt itt gyógyul a leglassabban a bőr, messze van a szívtől, a vérkeringés nagyon gyengus. Harmadrészt, ha nem minőségi a munka, hamar (1-2 év) fakulni kezd, az állandó dörzsölődéstől. Negyedrészt, ez az egyik legfájdalmasabb hely (semmi izom, semmi zsírpárna, közvetlenül a csonton vibrál a masina). 

Minden tetoválás után boldogabb vagyok. Sőt: nyugodtabb. Jobban érzem magam a bőrömben, hiszen kevesebb felülete van így már üresen, és ez nekem fellélegzés. A cégem munkaszabályzata tiltja, hogy a gyerekek tetoválást lássanak a tanáron. Alábecsülik a gyerekek intelligenciáját és tudását. Minden japán általános iskolás tudja, mi az, hogy tetoválás, valamint tisztában vannak vele, hogy nincs benne semmi borzasztó, de legfőképp: nagyon nem érdekli őket. Ez valami, amit a felnőttek csinálnak, az ő világukhoz semmi köze, más szóval unalmas. A gyerekek sokkal több mindent észrevesznek, és sokkal több mindent meg is értenek, mint ahogy azt a legtöbb tanár hiszi. A túl-féltő, túl-gondoskodó, túl-óvatoskodó (és ennyiben, nekem mindig az az érzésem, lenéző és lekezelő) attitűd egyébként Japánban nem csak a gyerekek felé jellemző, hanem a felnőttek felé is, akiket szintén sokszor gyerekként kezelnek. A 10-11 éves tanítványaim meglátták a lábamon a Rilakkumát. Megkérdezték: szenszei, ez igazi tetoválás? Mondtam, hogy igen. Azt mondták „hm”, és folytatták a feladatot a munkafüzetben. Nem tudta volna őket ez kevésbé érdekelni. Az óra végén az egyik kissrác direkt lassan rakta el a könyveit, hogy ő legyen az utolsó. Amikor már csak ketten maradtunk a teremben, odasomfordált hozzám, és feltartott hüvelykujjal annyit mondott: „Very cool”. Jó lenne, ha egyszer felnőttkorában majd eszébe jutna ez, és valamilyen módon megértené és átérezné, hogy ebben az élethelyzetben egyáltalán nem én voltam a „very cool”, hanem ő. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább

Taka

(Fiktív sztori. A tanítványaimtól hallott történetfoszlányok ihlették.) 

Taka nem akart közös képviselő lenni. Hallomásból, ismerősöktől már tudta, hogy ez nem egy hálás feladat. Különösen bosszantotta az, hogy a problémák kétharmada az ő közbenjárása nélkül is megoldódna, ha az emberek hajlandóak lennének beszélni egymással. Ha valakit zavart, hogy a Rainbow Flower Mansion nevű lakóház 104-es számú lakásában éjjelente porszívóznak, akkor - ahelyett, hogy becsöngetett volna oda - írt egy emailt Taka-nak. “Legyen szíves rászólni, stb. stb.” Taka-nak ilyen esetben fel kellett vennie a kapcsolatot a lakótelepért felelős ingatlanos céggel, azon belül az ő tömbjükhöz tartozó ügyintézőkkel. Ők ezután emailben megkeresték a 104-es lakost, és elhívták egy probléma-megoldó beszélgetésre, amire a ház földszintjén, egy külön erre a célra kialakított szobában került sor.  


Már, ha sor került rá. A 104-es lakos persze tisztában volt vele, hogy hibát követett el - legalábbis miután az email-es postafiókjában a beérkezett levelek között megpillantotta az ingatlanos cég nevét. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ez a hiba (és a következményei) egyelőre nem teljes értékű részei a valóságnak. Nem lesz belőlük igazi, létező probléma, nem lesz szükség se gondolatokra, se tettekre, HA: sosem nyitja meg ezt az emailt. 

Taka az a fajta ember volt - mert nem sok, de tényleg van ilyen - akinek lassan jár az agya, de nem ostoba. Jó időbe telt, mire egy gondolat megformálódott a fejében. De az a gondolat megállta a helyét. Amikor kibontotta a borítékot, és elolvasta az értesítőt, amiből megtudta, hogy ő lesz az új közös képviselő, leült és megpróbálta elképzelni, hogyan is kell majd ezt okosan csinálni. Beismerni, hogy nem alkalmas a pozícióra - ez az, ami minden áron elkerülendő. Most is erre gondolt, a 104-es incidens kapcsán. Egyszerűen csak feladni, és az éjjeli porszívózást elkönyvelni megoldhatatlan problémának, ez szégyellnivaló kudarc lenne. Taka előtt nem volt ismeretlen a korábbi közös képviselők megoldása. A következő a teendő: annyi időigényes extra vizsgálatot indítani, amennyit csak lehet. A mellékes körülmények, lehetőségek, apró-cseprő részletek kibogozása szerencsés esetben olyan sok időt vesz majd igénybe, hogy közben lejár az egy év, és új lakót neveznek ki (akarata ellenére, mint mindig) közös képviselőnek. Taka tehát tudta, hogy mi a jó hozzáállás, de abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy mi a helyes hozzáállás. A figyelmét hamar elterelte a porszívózásról egy újabb, nagyobb probléma. 

A 3. emeleti fémes, kongó zaj egy későesti órában kezdődött. Ütemes és üreges, nem szörnyen zavaró, de nem is figyelmen kívül hagyható. Eredete, természete, oka és pontos helye bizonytalan volt. Az emeleten lakók mind más-más véleményen voltak, csak abban értettek egyet, hogy aludni így nem lehet, és titokban még abban is, hogy valószínűleg a 302-esben lakó Masato az. A szemkontaktust mindig elkerülő, huszonéves, sietve csoszogó, gyakran motyogó egyetemista az anyjával élt. Sosem köszönt a többi lakónak, és a postaládájából kiszedett szórólapokat mindig bedobálta a szomszédjaihoz. Őt már eleve nem szerették, könnyű volt még valamiért haragudni rá. 

Miután a 3. emeleti lakosok (Masato is) emailben egytől-egyig elpanaszolták neki, hogy minden este hallják a furcsa zajt, Taka megpróbálta logikusan végiggondolni a helyzetet. Bárki okozza is, az illető valószínűleg egyike volt azoknak, akik felhívták őt, és ezt azért tette, hogy megpróbálja elterelni magáról a gyanút. Talán ebben még fogódzót is lehetne találni? Aki a leghevesebben vádol, az a legvalószínűbb tettes? Könnyen elképzelhető volt, hogy ez így van, de az is, hogy nem. 

A Rainbow Flower Mansion-ben már pár hete állandó volt az izgatott találgatás, a suttogó célozgatás, a feszült lépcsőházi találkozások. Lehet, hogy Masato-t veri az anyja? Lehet, hogy Masato veri az anyját? Lehet, hogy valaki más az, valaki, akinek esténként dührohamai vannak, és részegen tör-zúz a lakásában? Lehet, hogy valaki titokban elzárva tart egy illegális háziállatot? Vagy egy embert? Taka eközben egyetlen dologban bízott: hogy bárki legyen is felelős a zajért, mostanra talán már megrémült, és abbahagyja. Biztos nem gondolta, hogy ekkora ügy lesz belőle. 
De az újdonsült közös képviselőnek nem volt ilyen szerencséje. A zaj nem szűnt meg, este 8 és 11 között minden egyes nap hallották. A 3. emeleti állapotok kezdtek egyre kevésbé civilizálttá válni. A 301-es, rücskös arcbőrű, ápolatlan fogsorú Tomokazu-san, akit télen-nyáron mindenki csak ugyanabban a mackónadrágban látott, és akiről pontosan lehetett tudni, ha ő ment le a lifttel, mert sosem bírt az első cigivel addig várni, amíg kiér az utcára, mindig is hirtelen haragú volt. De most ez a harag kezdett benne megkeményedni és állandósulni. Mivel szóban, szemtől-szembe nem lehetett neki szabad utat engedni (a jószomszédi látszat mindenek felett), kénytelen volt egyéb módokon megnyilvánulni. 

Masato igencsak meglepődött, amikor egyik reggel felült a ház mögötti parkolóban tárolt biciklijére. Az még hagyján, hogy az elülső abroncs teljesen le volt eresztve. De amikor a laposan, üresen puffogó gumival csakazértis megpróbált betekerni az egyetemi előadásra, ahonnan késésben volt, rögtön az első sarkon azt is észre kellett vennie, hogy a fék sem működik. Valaki elvágta a vezetéket. Masato furcsának találta ugyan mindkét jelenséget, de elkerülte a figyelmét az, hogy a kettő együtt sokkal furcsább, mint külön-külön. A praktikusabb és logikusabb gondolkodású Taka - miután végigolvasta Masato beszámolóját, és becsukta a laptop-ját - rögtön erre gondolt: a két terv kölcsönösen kioltja egymást. Nem lesz nagy probléma, hogy nincs fék, ha a lapos gumival úgysem tud igazán gyorsan menni. Bár az is lehet, hogy a tettes először elvágta a vezetéket, aztán megijedt, megbánta, de visszacsinálni már nem lehetett, ezért kiszúrta a gumit. 

A megoldás, vagy az első lépés a megoldás felé, a 303-asban lakó idős, életerős, lilahajú nénitől, Oba-szan-tól érkezett. Egyik este minden 3. emeleti lakó jöjjön ki az otthonából, egyszerre, és gyűljenek össze a lépcsőházban. Ezután valaki menjen be egyenként a lakásokba, és hallgassa meg, van-e zaj. Ha nincs, legalább tudni fogják, hogy a lépcsőházban várakozók valamelyike szokta okozni. Ez ésszerűnek tűnt, de egy közös képviselő erre nem kérhette meg a lakókat, ehhez a hatóságok közbenjárására volt szükség. A rendőrség hajlandónak mutatkozott segíteni a háznak, és nagyjából egy hónap múlva, egy vasárnapi délutánon mindenki ott toporgott a harmadikon a lépcsőházban. Biztonsági kamerák az összes emeleten voltak, Taka ezeken keresztül - a rendőrség felügyelete alatt - meggyőződhetett róla, hogy mindenki kijött. Végül egyik lakásba sem kellett bemenni, mert nem telt bele pár percbe, és a folyosón mindannyian meghallották a szokásos zajt. A falból. Ahol a vízvezeték megy. Amint hamar kiderült, pár perccel korábban az egyik legfelső emeleti lakó kihúzta a dugót a kádból. 

A közös képviselő megtett mindent, amit ilyen helyzetben elvárhatnak tőle: kapcsolatba lépett a céggel, amelyik tervezte és építette a házat, azok pedig némi mellébeszélés után bevallották, hogy nem tudnak semmilyen megoldást javasolni. Taka két héten át telefonálgatott és emailezett, próbálva megszerezni az épület tervrajzát, amit végül nem küldtek el neki. De szóban azért annyit elárultak, hogy a vízvezeték egyenesen jön le a falban az ötödikről, a harmadikon pedig derékszögben elfordul, ahol a lezúduló víz súlya, és valószínűleg egy törött csavar találkozása okozza a visszhangzó kopogást. Ez a magyarázat szerepelt azon a nemhivatalos értesítőn, amit mindenki megtalált a postaládájában. Az egyik lakó csak most nyugodott meg teljesen. Rettegett tőle, mi lesz, ha egy idegen (pláne, ha egy rendőr) bemegy a lakásába. Tudta, hogy amit ott találnak, azt nem lehet majd kimagyarázni. 
Miután az utolsó értesítőt is bedobta, Taka hazament a lakásába, és ledőlt a kanapéra. A repedéseket nézegette a plafonon, amikor hallotta, hogy megcsörren a telefon. Lehet, hogy mégis ki tudják cserélni azt a törött csavart? Lehet, hogy egy lakó az, egy újabb panasszal, mert ahhoz sem volt türelme, hogy emailt írjon? Lehet, hogy a felesége az, hogy leellenőrizze, tényleg otthon maradt-e ma este? Lehet, hogy a rendőrség, mert Masato-t holtan találták? Taka kihúzta a telefont a falból, és benézett a hűtőbe, ahol szerencséjére még talált egy sört. “A rejtély megoldódott, de a probléma nem.” Mondta magának hangosan. Még tíz hónapig kellett közös képviselőnek lennie. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
 

Tovább