Befordulok az anime lányokkal telefestett sportautó után jobbra, és felszállok a buszra. A csuklós verzió ismeretlen, minden városi busz picike, és ha nincs ülőhely, megfájdul a hátam. Ennek a busz belmagassága az oka: felegyenesedni nem tudok benne, előregörnyedve állok, és a hosszú hajammal még csak a plafon közelébe se merek kerülni, mert ott zakatol, zörögve-köhögve, egy régi ventillátor. A végállomást mutató kijelzőn megjelenik az egyértelmű, nyelveken áthidaló szimbólum: egy Godzilla-figura. Innen lehet tudni, hogy a busz Kabukicsóba megy, ott tornyosul ugyanis (a mozi épülete mellett) a gigantikus szörny, és óránként füstöt is fúj a szájából.
A felszálló utasok úgy töltik fel a buszt, ahogy az ember egy poharat vízzel. Szép sorban, fokozatosan, először az első sorban lévő üléseket, aztán a mögötte lévőket, és így tovább. Nem mindig csinálják így, de ma délután igen, és ha ez az egyetlen alkalom ebben az évtizedben, hogy ez történik, a jelenség akkor sem lesz a számomra kevésbé érthetetlen. A busz bemondja nem csak a következő megállót, és nem csak azt, hogy mire lehet átszállni, hanem a környéken lévő intézményeket, boltokat is. "Aki bankba vagy a szupermarketbe akar menni, itt szálljon le. Aki a szépségszalonba megy, várjon a következô megállóig." Pár utas felszáll, köszönetet mond a buszvezetőnek, bocsánatot kér a illetőtől, aki mellé leül, elalszik, felriad, kicsit beszél magában, bólogat, felkel, közben ismét bocsánatot kér a szomszédjától a zavarásért, és mielőtt leszállna mégegyszer megköszöni a buszvezetőnek. Közben azért szakít időt arra (főleg, ha idősebb), hogy összeszedegesse a busz padlójáról a mások által eldobott (jó, lehet, hogy elejtett) szemetet.
Leszállok én is, és megkívánom az otthoni ízeket, az igazi magyar ételt, amin mindannyian felnőttünk: a gyrost. A sarki gyros-os, amíg vágja a húst, megkérdezi tôlem - japánul, mert mindez Japánban történik - melyik országból jöttem. Megmondom neki, megáll a kés a kezében, bárgyún pislog, nem tud mit kezdeni a válasszal. Az idősebb társa, ránézésre a főnök, kikiabál a konyha hátuljából, elég jó angolsággal: "Uram nem tudja ez mi az, hogy Magyarország, egy hegyen nőtt fel, kecskéken kívül nem ismer semmit." Én válaszként megpróbálom eltalálni a mosolygásnak azt a fajtáját, ami a főnök vicceskedése felé kellőképp barátságos, a húst szeletelő kolléga felé viszont még nem lenéző. Elkészül az étel, a főnök odajön, hogy sajátkezűleg nyújthassa át. "Én ismerem ám Magyarországot, mi törökök vagyunk. Valamikor régen elfoglaltuk!" "Ühüm" mondom neki válaszként, és elveszem a gyrost. A bárgyú kecskepásztor szimpatikusabb volt.
Kezdődik a délutáni csúcs, az irodákból ömlenek ki az egyenöltönyös férfiak és az egyenkosztümös nők, mindenki mindig megy valahova, de soha senki nincs, aki épp megérkezne, és minél nagyobb csoportban vonulnak, minél hangosabban nevetnek, annál magányosabbnak tűnnek. Kicsit nézem, ahogy sűrűsödik a tömeg, egyre zsúfoltabbak az utcák, a vonatok, a mangakávézók, a ramen-es gyorskajáldák, a “maid cafe”-k, ahol szexi cselédruhában tipegnek a pincérnők a tükörpadlón, és egyre zsúfoltabb a “pacsinkó”, a félig-meddig legális koreai szerencsejáték-szalon, ami Japánban az általam ismert legzajosabb és legbüdösebb intézmény.
Az utca egyik oldalán kiragasztják az új filmek plakátjait a mozi bejáratához, például azt, ami a fiatal fiúról szól, aki cseresznyevirágos háttér előtt nyalja tisztára mások cipőit. Kicsit hezitálok: meg akarom-e én ezt most érteni? Nem, majd talán máskor, most lendüljünk túl rajta. A bagoly formájúra épített rendőrség előtt ott áll vigyázban a japán biztos úr, felfegyverkezve azzal, amivel itt szokás ártalmatlanná tenni a problémás elemeket: Nem pisztoly, nem sokkoló, nem gumibot. Jó két méteres farúd. Ez elsőre talán viccesen hangzik, de ez senkit ne tévesszen meg: tényleg vicces. Ugyanakkor (híradói felvételeken láttam) félelmetesen ügyesen és hatékonyan tudnak vele bánni.
Egyre jobban felerősödő gyerekhangok közelednek a hátam mögött. “De magas! Külföldi! De durva!” (="Szetaka! Gájdzsin! Mádzside!") Elbiciklizik mellettem egy csapat általános iskolás, hátrafordulva kiabálnak vissza. "Hello, I'm fine thank you!" Vagy "My name is Yuki, yes I do!" 8-9 évesek, vagyis még épp egy kicsit fiatalabbak, mint az a korosztály, amelyikkel - az elmúlt hét év alapján - tanár-diák viszonylatban a legjobban kijövök: a hatodikosok. Bennük, amiatt, hogy az iskolájukban ők a legidősebbek, már van egy egészséges adag önbizalom és bátorság, viszont még nem vesztették el azt az előítéletmentes nyitottságot, amitől olyan jó gyerekeket tanítani. Tökéletes kombináció. A még nem szabályozott, nem rögzült sémák alapján működő gondolkodásukat egyrészt nehéz megunni, másrészt nehéz meglepni. A 12 éves Mizu (=”víz”, érdekes, ritka név, és ennyiben pontosan passzolt ehhez a kislányhoz) leült velem szembe az első óránkon, én pedig hirtelen megkérdeztem: "Mire gondoltál ma sokat?" Amire ő szemrebbenés nélkül rávágta: "Az epres fánkra." Utána még 3 évig volt a tanítványom, az egyik kedvencem, és ezalatt egyetlen alkalommal se hiányzott. Amikor gimnazista lett, és ki kellett lépnie a nyelviskolából, az utolsó óránk végén adtam neki egy epres fánkot. Pontosan tudta, hogy miért.
A gyros elfogyott, én pedig eldöntöm, hogy ezeket az epizódokat, részleteket, jeleneteket érdemes lenne megírni a blogon, ehhez viszont kéne egy kávé. Három hely közül választhatok. A “no-name”, pénztárcakímélő sarki kávézó előtt, a végtelenül minimalista táblán, a lehető legtömörebb reklámszöveg próbálja becsalogatni a vevőket: "Te. Kávé.” Már voltam itt korábban, a szennyvíz illatú kávék kedvelőinek tudom ajánlani. A másik véglet a világhírű francia szuperséf reggelizős helye, a “La Boutique de Joel Robuchon”. Igaz, hogy itt 2000 ft egy kávé és 5000 egy omlett, viszont cserébe önkiszolgáló, és annyira utálnak mosogatni, hogy az ételhez-italhoz tálcát csak többszöri kérésre adnak, csészét pedig (a papírpohár helyett) még úgy se. Végül beülök az olasz “Segafredo” nevű helyre, finom és megfizethető, és külön élmény, hogy a japán személyzet tagjainak olaszul kell egymáshoz beszélniük. Néha azért bele-belecsúszik az anyanyelvük is. “Piccolo saizu capuccino prego, onegaishimasu!”
Ami rossz: sokan aludni jönnek ide. 30-40 percet szunyókálnak a félcsésze kihűlt kávéjuk mellett. Az újonnan érkezőknek így várni kell, hogy legyen üres asztal, a személyzet pedig (elkerülni a konfliktust, minden áron) nem szól rá senkire. Ami jó: a táskáját, laptop-ját mindenki nyugodtan ott hagyhatja, és ott is hagyja, az asztalánál, amíg elmegy a pulthoz rendelni, vagy ki a mosdóba. Mindenki, csak én nem. Bizonyos ösztönökön hét év sem változtat.
Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
Utolsó kommentek