Aminek a mágikus hatását a legtöbb tanár nem fogja fel, és ezért nem aknázza ki eléggé, az a dícséret. Alábecsülik a jelentőségét, és mellőzhető jószívűségnek tartják, ami azért is furcsa, mert ha épp nem adják, hanem kapják, akkor mindenki rögtön megérzi a fontosságát. Jó hallani, hogy jól csináltál valamit, és kész, ezen az életkor semmit nem változtat.

A cégemhez kerülő új embereket ki szokták küldeni gyakorlatra, veterán tanárokhoz. Kevesen dolgoznak itt olyan régóta, mint én, úgyhogy ezek közül sokan nálam landolnak, ahol egyrészt megfigyelik, hogyan zajlik egy munkanap, másrészt 10-15 perces blokkokat meg is tartanak az óráimból. A kiértékelés, amit ezután tőlem kapnak, lelki szempontból nagyon hasonló módon működik, mint amikor a japán gyerekek munkáját értékelem. Sokszor nem azért dícsérek meg valakit, mert jól csinálta, hanem azért, mert szeretném, hogy a jövőben majd jól csinálja. Akinek megmondom, hogy ügyes, az megnyugszik, aki megnyugszik az jobban oda tud figyelni, aki jobban odafigyel, az ügyesebb lesz. Angolban is, tanításban is.

Hétköznapi körülmények között az történik, hogy a tanítvány jó munkát végzett, én pedig kedves akarok lenni, ezért megdícsérem, az apróbb hibái fölött pedig szemet hunyok. Ez a meglepetésektől mentes papírforma, ami - mint a papírforma általában - a legritkább esetben fordul elő. A valóságban sokkal inkább így fest a dolog:

Nem végzett jó munkát, de megdícsérem. Mindenkit önmagához igyekszem mérni, és a saját korábbi teljesítményéhez viszonyított javulást jutalmazom - akkor is, ha ez épp azt jelenti, hogy a katasztrófális szintről felküzdötte magát a símán nagyon bénára. Aki a konditeremben 40 kilóval nyom fekve, annak lehet, hogy ez sokkal nagyobb küzdelem, erőfeszítés és eredmény, mint annak, aki a szomszédos padon 140 kilóval. Néha, bevallom, még szándékosan el is túlzom a bíztató szavakat, abban a titkos reményben, hogy ez majd afféle önbeteljesítő jóslatként fog működni, és az elismerő szavak hatására a gyerekből olyan jó tanuló lesz, amilyen tényleg megérdemelné (és így kvázi visszamenőleg majd meg is érdemli) ezt a mostani dícséretet.

A dícséretemnek gyakran több köze van a büntetéshez és a fegyelmezéshez, mint a hétköznapi kedvességhez. Nem akartam én sem elhinni, amíg csak hallottam erről, és nem a saját bőrömön tapasztaltam, de tényleg majdnem minden gázos csoport és borzalmas hangulatú óra visszavezethető és leszűkíthető egyetlen káros elemre. Egy, a légkört meghatározó tanítványra, akinek a viselkedését a társai figyelik és lekövetik. A feladat, hogy őt izoláljam és a többieket az én oldalamra állítsam, amit a büntetésnél sokkal rafináltabban és gyorsabban is lehet érni: Ahelyett, hogy az egy gyereket, aki sosem írja meg a háziját, leszidnám, inkább agyondícsérem a másik hármat, akik mindig megírják. Sorba végigmegyek az összesen, szívből gratulálva mindegyiknek, a rossz tanítványt nem lecseszve, csak szó nélkül átugorva. És bízom benne, hogy az irigysége, illetve a kirekesztettség érzése, hogy ő most kimarad valami nagy, közös, jó hangulatból, elég motiváció lesz neki ahhoz, hogy megváltozzon. Vagy legalább ahhoz, hogy akarjon megváltozni.

A kisebb hibák fölött csak akkor hunyok szemet, ha nem látok sok lehetőséget a tanítványban. Megbocsátható-e ez, vagy nem, nem tudom, de így működöm. A gyengébbeket hajlamosabb vagyok békén hagyni. Örülök, hogy legalább végre próbálkoznak, és nem akarom elvenni a kedvüket azzal, hogy rámutatok, hány és hány szinten volt helytelen a mondatuk. Ezzel párhuzamosan, minél tehetségesebb és szorgalmasabb valaki, annál szőrszálhasogatóbban javítom ki a legkisebb hibáit is. Optimális esetben elég intelligens hozzá az illető, hogy meglássa, miért csinálom ezt, és felismerje, hogy ez egy rejtett dícséret. Minél magasabb szinten van a tanítvány, annál nagyobb bennem (és őbenne) a lelkesedés, hogy ezt a szintet megpróbáljuk még egy kicsit feljebb tolni. Ha már egyszer kiváló alapanyaggal van szerencsém dolgozni, szeretném a lehető legtöbbet kihozni belőle.

A dícséret két, rendkívüli örömöt kiváltó típusa: 1. Amikor egy versenyszerű játékból (ki tudja elsőnek bekiabálni a kártyán felmutatott állat nevét) kizárok valakit. Ennek az oka a tehetségbeli aránytalanság, magyarán, hogy sokkal ügyesebb, mint a többiek. Amikor az első 4 állatot ugyanaz a kislány ismeri fel a leggyorsabban, jóval mindenki más előtt, és megmondom neki, hogy akkor ő mostantól pár körön át nem válaszolhat, olyankor fantasztikusan büszke és elégedett arckifejezéseket szoktam látni. 2. A házifeladatért cserébe kapott matrica. Ebben a szintkülönbségek semmilyen módon nem tükröződnek, aki megírta - még ha tele is van hibával - az ugyanúgy kap, mint akié hibátlan lett. Valójában inkább azon van itt a hangsúly, hogy a házifeladat nem-megírása így nem marad következmények nélkül. Hatalmas fejtörést okoz egyébként ez a procedúra mindenkinek: először is ugye a legaranyosabb/legviccesebb/legmenőbb matrica kiválasztása, aztán pedig, és legfőképp: hova ragasszák? A már eleve a könyv borítóján lévő képeket szeretik kiegészítgetni, hétről-hétre bővíteni. Egy ideje elkezdtem ezeket a trendeket figyelni és fényképezni, íme néhány kedvenc a gyűjteményemből itt.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!