Az itteni tanítványokkal kapcsolatban sokkal gyakoribb probléma az életuntság, mint a rendetlenkedés. Nem a fegyelmezés, hanem a motiválás az a feladat, amivel legtöbbször szembetalálom magam. Azt vettem észre, ha semmire nem reagáló, tompa gyerekek ülnek az asztal túloldalán, az ösztönös kérdés, ami felmerül bennem, a következő: "Mi a baj ezzel a tanítvánnyal és hogyan lehetne rajta változtatni?" Ez hiba, és az ösztönös első kérdésnek sokkal inkább így kéne hangoznia: "Mi a baj az órámmal, és hogyan lehetne rajta változtatni?" Ha unott arca van a gyereknek, a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy unalmas az órám. Néha tényleg ez áll a háttérben, néha nem. Van, hogy egy precízebb, sokszínűbb óraterv javít a hangulaton. És van, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Én: How was your week? Tanítvány: Nothing. Én: What is your hobby? Tanítvány: Sleep.

Volt már olyan, aki panaszkodott otthon az anyjának: túl sok a tanulás, nem játszunk eleget az órán. Volt, aki arra panaszkodott, hogy túl sokat játszunk, többet kéne tanulni. Ilyenkor elindul egy párbeszéd, aminek a legvégső lépése az, hogy azt csinálom, amit az anyuka szeretne. Ennek az az oka, hogy ez egy "English Conversation School" ami mindenekelőtt egy cég, és mint olyan, az elégedett vevők befizetett tandíjából él. A vevőnek akkor is igaza van, ha nincs igaza. Ha szerinte el van sózva a leves, amit felszolgáltunk, akkor az úgy is van, igaz, én közben tudom, hogy egyáltalán nincs elsózva. Azt írtam az előbb, hogy ez a "legvégső" lépés, de soha nem a legelső, vagy az egyetlen. A legtöbb tanítvány képes megérteni annak az állításnak az értelmét, hogy amit SZERETNÉL, és ami JÓ neked, az két különböző dolog. 

Van egy fordulópont, ahol a dolog hirtelen elkezd érdekes lenni, ahol úgy igazán ráharapnak erre az egész nyelvtanulás témára, nevezetesen: a valós tartalmú párbeszéd. Ez nem kell, hogy mindenképp magas szintet jelentsen. A könyvben lévő képekre mutogatva ismételjük: How is the weather? It's sunny. How is the weather? It's rainy. Ez egy dolog. Száraz, hasznos, monoton. Amikor viszont kimennék a szünetben a sarki kávézóba, és nem tudom, vigyem-e az ernyőmet, és odafordulok a kisgyerekhez, aki most érkezett: "How is the weather?” “It's rainy" válaszolja, és látja, hogy megfogom az ernyőmet - ez az a pont, ahol a tanítvány rájön, miről is szól ez az egész. Amikor óra közben nem találom, hova raktam a tollamat, és így egy konkrét élethelyzetben teszem fel az agyongyakorolt kérdést "Where is the pen?". A japán kisgyerek pedig (néha nagyon lassan, néha nagyon gyorsan, ez tehetség kérdése, ami most mellékes) válaszol "It's behind the box." Amikor odanyúlok, és tényleg megtalálom ott, olyankor nagyon kevés gyerek van, aki leplezni tudja az örömét és a büszkeségét. 

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy neki ez mennyire jelentős élmény. Mi is történt itt most? Igazi, komoly, párbeszéd egy külföldivel, egy másik nyelven, önállóan, sikeresen. Egy élethelyzet, amiben ő tudott valamit, amit egy felnőtt nem, segítségre szorult egy japánul nem tudó tanár, és ő tudott neki segíteni. (Nem kell tudniuk, hogy az ablakon át én is láttam, hogy esik, és pontosan emlékeztem rá, hogy hova raktam a tollam.) És egyébként okosabbnak se kell feltétlenül hinnem magam, és azt gondolni, hogy ezzel a ravasz trükkel megszerettettem vele az angolt, anélkül, hogy észrevette volna. Miért ne vette volna észre? Vagy miért lenne baj, hogy észrevette? Az egyik legnagyobb hiba, amit el lehet követni, a gyerekek alábecsülése. Sokkal több mindent észrevesznek, mint hisszük, és az igazságosság itánti érzékük fejlettebb, mint sok felnőtté. Van, aki azt állítja, szimpla, letisztult lelkivilággal vágunk neki az életnek gyerekként, és az idősödéssel ez egyre csak bonyolódik és kuszább lesz. De én néha épp az ellenkezőjét látom valószínűnek. Ezeknek a gyerekeknek végtelenül bonyolultak az érzelmeik, de 40 éves korukra leegyszerűsödnek majd. 

Visszatérve tehát: van, akiről tudni lehet, hogy pontosan átlát ezeken a kis technikákon, tisztában van vele, hogy mi a célom velük. Megszokja és felismeri a különféle kis stratégiáimat, és hálás érte. Felteszem a spontánnak álcázott, de bizonyos nyelvtani szerkezet gyakorlására irányuló kérdéseimet, ő pedig látja, hogy ez az egész csak játék, de jó játék, úgyhogy beszáll, és követi a szabályokat. Ahogy én kreálok mondvacsinált beszédtémákat, hogy ő örüljön, úgy ő is kreál mondvacsinált beszédtémákat, hogy én örüljek. Direkt olyan irányba tereli a beszélgetést, amik lehetőséget adnak majd neki a múlt héten megtanult kifejezések használatára. Csak azért, hogy megmutathassa, emlékszik rájuk. 

Amikor a tanítvány egyszerűen szeretné, hogy a tanár örüljön, az gyakorlatilag a legjobb alaphelyzet, amit csak kívánni lehet. Ugyanis tudja, hogy ezt sikeres angolnyelvű kommunikációval érheti el, és még egyszer mondom: nincsen annyira kezdetleges szint, ahol ez ne történhetne meg. A hat évesekkel addig nem kezdhetem el az órát, amíg meg nem szagoltatták velem az új illatos radírjaikat. Persze azt is feltétlenül tudatni kell velem, melyik milyen illatú, de japánul nem értem, úgyhogy kénytelenek azt kiabálni, hogy "peach, strawberry, apple, cola". Ebben a szituációban pontosan ugyanaz történik, mint abban, amikor a 40 éves üzletasszony rakosgatja össze apránként a mondatait arról, hogy miért utálja annyira a főnökét. Mindkét helyzetben ugyanaz a lényeg: a közlésvágy. Ostoba emberből mindenhol nagyon sok van, miért épp Japánban lenne ez másképp? És azok közül van, aki angolul akar tanulni, azok közül pedig végül van pár, akit pont az én órámra esz oda a fene. Amit ilyen kerülőúton próbálok most megfogalmazni, az az, amit minden tanár tud, de egyik tanár se szeret hangosan kimondani: Hogy hülyéket is kell tanítanunk. Ezek között pedig van egy típus, akit éppen az definiál, hogy a gyakorló példamondatokat valamiféle l’art pour l’art dolognak látja. Nem ismeri fel, hogy a végcél nem a múltidős igék unalmas gyakorlása a tankönyvben, hanem az, hogy a jövő héten jobban el tudja majd nekem mondani, mit csinált a hétvégén. 

Van, aki nyelvvizsgát akar letenni, de a nyelvvizsga azért kell, mert X céghez anélkül nem veszik fel, és azért nem veszik fel, mert szükség lesz rá, hogy külföldi ügyfelekkel beszéljen. Előbb utóbb ki kell, hogy nyissa a száját. Az igazán örömteli óráimhoz a tanítványban lévő közlésvágy alapfeltétel. Ezután, ideális esetben, következik az igényesség. Ennek pedig az egyik legszebb példája, ha a tanítvány kijavítja a saját hibáit, magától újrafogalmazza a mondatát. Mert úgy döntött, hogy ő - sokakkal ellentétben - nem szarik bele a nyelvtanba. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!