Minden nap más-más helyszínen dolgozom, és október végén mind az öt nyelviskolám szervez Halloween Party-t az ott tanuló gyerekeknek (és azok testvéreinek, barátainak – ők is jöhetnek), amik közül az egyiken - a szerződésem szerint - részt kell vennem. Ez a vasárnapi party a megkoronázása és lezárása a “Halloween Week”-nek, egy olyan hétnek, melynek minden napján jelmezben kell megtartani az óráinkat, a vonatkozó szókincset és szokásokat tanítani, és ilyen módon hozzájárulni a hagyomány (külsőségeinek) elterjesztéséhez Japánban. Amerikai iskoláról lévén szó, a nyelvükön kívül a saját kultúrájukat is át kívánják adni, nekem pedig ugyan ez az egész nem jelent semmit, de nem leszek az elrontója: minden évben más, egyre ijesztőbb (és drágább) jelmezbe bújok.

Jelmezválasztás szempontjából az amerikai kollégáimat két fő csoportra lehet osztani: aki meg akarja úszni, és aki alig várja. Az első csoport tagjai tehetnek arról az apróbetűs kiegészítő bekezdésről a munkaszerződésünkben, ami külön kitér a tanár halloween-i kötelezettségeire, és világosan kijelenti, a „csöves” nem elfogadható jelmez erre az alkalomra. Így is marad persze a kosaras (egy mez és egy labda), a kamionsofőr (kockásing, baseball-sapka), vagy a testőr (öltöny és napszemüveg). A második csoportban lévő tanároknak kapóra jön, hogy az alkalomra hivatkozva nyugodt szívvel tehetik meg, amit máskor is szeretnének: felölthetik a kedvenc szuperhősük, rajzfilmfigurájuk, Star Wars vagy Game of Thrones szereplőjük viseletét. Ide sorolhatók a kolléganőim is, akik először végigtanítják az egész hetet szexirendőrnőnek, szexinővérnek, szexiiskoláslánynak öltözve, majd a következő céges tanár-találkozón hivatalosan panaszt tesznek, mondván, a férfitanítványok gátlástalanul megbámulják a lábukat óra közben. Végül, ide kell, hogy soroljam magamat is, mert nem szeretném letagadni azt a szívbéli örömet, amivel zombinak sminkelem az arcom, és a besötétített osztályteremben várom a kis tanítványaimat.

Beleadok minden évben apait-anyait, de a 8-9 éves japán kislányokat nem sikerül megijesztenem. Előugrom az ajtó mögül, ők vetnek rám egy pillantást, lenézően elmosolyodnak, esetleg halkan nevetnek is egyet, „nem félünk” közlik, és visszafordulnak beszélgetni. Van, aki megveregeti a vállam, és bátorítóan súgja, „azért nagyon félelmetes ám.” Egy másik alkalommal hallom, ahogy japánul újságolják a többieknek, akik most érkeznek: „Minden rendben: ez a boszorkány nem ijesztő, mert a Marton-sensei az. Kilóg a haja a maszk alól, onnan lehet tudni.” Ha beszélek hozzájuk, a hangom ismerőssége segít megőrizni azt az ideális állapotot, amikor a borzongás még megmarad az „izgalmas/élvezhető” kategóriában, és nem kellemetlen. 

A Halloween party előtti másfél órában a nyelviskola manager-ei összeülnek egy brainstormingozós kerekasztal beszélgetésre, és megtervezik a játékokat, feladatokat, amit majd nekem kell a 30-40 fős gyereksereggel lebonyolítani. Különböző ötletek felmerülnek: Gumicukorból készült kocsányos szemgolyót kiskanálon egyensúlyozva körbeszaladni a sulit. Hatvan másodperc alatt 2 tekercs vécépapírral múmiának öltöztetni annyi haverjukat, ahányat csak tudnak. Kórusban előadni a PenPineapple dalt, táncmozdulatokkal. Körbejárni a környékbeli boltokat, éttermeket, trick or treating keretében. A felsorolt ötletek - udvariasságból 2-3 perc dicséret, és látszat-fontolgatás után - mind el lesznek vetve, végül felmerül a győztes javaslat: kő-papír-ollózni fogok a gyerekekkel. Rögtön közlik is velem az instrukciókat.  Benn leszek egy szobában, a gyerekek bejönnek ebbe a szobába, elém állnak, és lejátszunk egy meccs kő-papír-ollót. Ha nyernek, merek nekik egy adagot az édességes hordóból, nagy kanállal. Ha vesztenek, merek nekik ugyanazt ugyanonnan, egy kicsit kevésbé nagy kanállal. 

Tíz perccel a party kezdete előtt (a szülők már odakinn a parkolóban húzzák rá a kislányokra a Minnie Mouse és Hófehérke jelmezeket, a fiúk rakják be a vámpír-fogsorokat, veszik fel a kalózkalapokat) az iskolám japán manager-e úgy érzi, a biztonság kedvéért még szükség van egy utolsó utáni megbeszélésre: rendkívüli meetingre hívja össze az embereket. Ez alatt engem kell érteni. Más nincs ott, csak ő és én, ketten vagyunk a teremben. A szoba jobb oldalában állunk egymás mellett, amikor felszólít, hogy kezdjük meg a megbeszélést, de ezt csak úgy, akkor és ott nem lehet: átmegyünk a szoba bal oldalába, és egymással szembe fordulunk. Megkérdezi, hogy kezdhetjük-e. Mondom, hogy igen. Meghajol, átrendezi a papírjait egyik kezéből a másikba, és azt mondja: megkezdem a megbeszélést. A rendkívüli meeting – úgy, hogy én is párszor közbeszólok és teszek fel kérdéseket – nagyjából huszonöt másodpercig tart. Ennek a során megtudom, hogy, ha a kő-papír-olló esetleg nem elégítette volna ki őket, a további izgalmakra vágyó gyerekek tombolán is részt vehetnek. Mindenki kap egy-egy sorsjegyet. A sírást és csalódást elkerülendő, minden sorsjegy nyer. A manager várakozóan néz rám, én olyan hangokat adok ki, amik mutatják, hogy megértettem, és átveszem a kezembe nyomott műanyagmikrofont. „Te vagy az MC. Mutatkozz majd be és mondj valami ijesztő szöveget.” Utasít a manager és elszalad, hogy beengedje a gyerekeket.

Azzal már csak élőben, a tombola eredményhirdetése közben szembesülök, miféle nyeremény üti a szerencsés mindenki markát: fából készült Európa-alakú puzzle, amiben a különböző országokat kell megfelelő helyre berakni. Suzuna, a 8 éves kislány, saját tanítványom, jön oda hozzám, zavarodottan mutatja ezt a játékot, majd teljes őszinteséggel közli: „De hát… nekem ez nem kell!” A party záróeseménye a titokzatos „Hamburger Time” névre hallgat. A szervezők előveszik az íróasztal mögé rejtett McDonald’s-os papírzacskókat, és a gyerekeknek (három évestől tizenhárom évesig) kiosztják a 4-5 órával ezelőtt vásárolt hamburgereket, miközben mindenkinek megköszönik a kemény munkát.


Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!