A japánok szeretik a karácsonyt, mert szeretnek ünnepelni. Az idősebb generációnak persze van egy ultra-konzervatív rétege, akik mogorva visszautasítással fogadnak mindent, ami külföldről érkezik Japánba. Kokakólát, hollywood-i filmeket, hamburgert, és általában a külföldieket. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy tanítványom kifejtette a nézetét (angolórán, egy nyelviskolában!), miszerint az ország akkor volt utoljára erős, amikor kizárólag japánok lakták, minden baj onnan indult, hogy elkezdtek külföldieket beengedni.

Az ilyen típust leszámítva, a japánok lelkesen veszik kölcsön a nyugati ünnepeket, legyen az Valentin-nap, vagy Halloween, mindegy, csak lehessen díszíteni. Az előbbi jó azért, mert a cukiság-áradat mindent ellephet, és az utóbbi is egyre népszerűbb Tokióban, mert beöltözni azt minden japán szeret. Ezeknek az ünnepeknek (mivel az ő kultúrájuknak a legkevésbé sem szerves részei) csak a felszínét veszik át, a külsőségeket leutánozzák, de az eredeti jelentéssel, háttérrel - jóllehet pontosan ismerik őket - nem sokat foglalkoznak.

Tetszik nekik például az amerikai karácsonyi koszt, de a biztonság kedvéért az is japanizálva van. Pulykát nehéz szerezni, nem egy hagyományosan fogyasztott húsfajta errefelé, úgyhogy helyettesítik a mindenki által jólismert csirkével. Japánban egy hónap sincs, amikor a KFC-nek jobban menne az üzlet, mint decemberben. Hatalmas doboznyi karácsonyi rántottcsirke landol az ünnepi vacsora-asztalokon, de ez csak a második legnépszerűbb étel a családok körében. Az abszolút nyerő a karácsonyi torta, akár csoki, akár eper, akár más. Ránézésre semmiben nem különbözik egy hétköznapi tortától, viszont ha megkóstoljuk, kiderül, hogy ízre sem. Dehát, nincs ezzel semmi baj, a torta az mindig jó.

Azt mondanom sem kell, hogy - mint a világon bárhol - a boltok természetesen szégyentelenül igyekeznek meglovagolni a karácsonyi őrületet. November végén (sőt, néha olyan türelmetlenek, hogy még Halloween előtt, a hónap utolsó hetében) mindenhonnan leszedik a szokásos október-novemberi díszeket, a kis mosolygó kísérteteket, mikiegér formájú tököket és miniszoknyás manga-boszorkányokat. A CD-lejátszóból eltűnik a hetek óta szóló Ghostbusters és Thriller, és a legkisebb trafiktól a legmenőbb divatáruházakig, mindenhol felcsendül a (midi) Jingle Bells és társai.

Próbáltam a blog kedvéért valami speciálisan japán karácsonyi ajándékot fotózni, de mindenhol csak a szokásos, jólismert holmikat találtam. Fejre csatolható szőrös, flitteres mini-agancsok (masnival). Vastag, meleg béléssel ducira kitömött, rénszarvas-pizsama (masnival) a hideg téli éjszakákra. Mikulássapka, lekonyuló nyuszifülekkel. Szexi mikulásjelmez, szexi mikuláspizsama, szexi karácsonyfa-jelmez, és az úgynevezett “menő mikulás”, elegáns napszemüveggel és konszolidált bajusszal. Mikulásmatricák, gazdagon ellátva “beautiful” és “joyful” feliratokkal. Ezeken jógázás, balettozás, tornázás közben látható a jó öreg Mikulás, vagy - ahogy a gyerekek hívják - Santa-san. De ne feledkezzünk el a mikulás-pankrátor-maszkról se, vagy persze még ott vannak a Happy Holidays feliratú alaktalan szőrcsomók is. 

 

 

  

Végezetül, félreértés ne essék: a japán karácsony legfontosabb és legnépszerűbb eleme az “irumi”. Az edzett blog-olvasó talán már magától is megfejti mi lehet ez a rejtélyes szó. Ha mégsem, itt egy rövid kis etimológia: kivilágítás = illumination= i-ru-mi-ne-e-shun = irumi. Sokkal többről van itt szó, mint a kopasz fák, esetleg épületek kivilágításáról. Egész réteket, parkokat terít be a karácsonyi égősor, és itt-ott különböző formájú állványok, non-figuratív szobrok felállítására is sor kerül, melyeken aztán, sötétedés után, zene kíséretében, ide-oda suhanó, hullámzó fény árad szét. Meg kell hagyni, nem viccelnek, nagyon komolyan van véve a hangulat-keltés. Ez különösen nagy szó egy olyan országtól, ahol mindeközben a (Fukushima óta fontossá vált) energia-takarékosság jegyében minden második neon le van oltva az állomásokon. Dehát, istenem, a karácsonyon nem szabad spórolni.

A fantasztikus (mert tényleg az), szemkápráztatóan kivilágított parkban sétálgatva majdnem, de tényleg MAJDNEM teljesen el lehet lazulni, ha sikerül a tudatodból száműzni a következő két sajnálatos körülményt: Egyrészt ugye ott az enyhe tokiói decemberi idő. Egy szál vékony pulcsiban sétálgatva valahogy nem kap el annyira a karácsonyi hangulat. Másrészt pedig, ez az egyén sajna elkerülhetetlen mindenhol, ahol sokan összegyűlnek: a terelő ember. “Ne tessék megállni, tessék tovább haladni.” Kiabálja bele a műanyag-tölcsérébe, aminek legalább - az ünnepre való tekintettel - mikuláspiros színe van.