A vasúttársaság HR-es emberei helyet foglalnak a hosszú írósztal mellett. Az asszisztens behívja az első jelentkezőt. Az állásinterjú nem tart fél percnél tovább. Miért szeretne nálunk dolgozni? “Nos, fontosnak tartom az utasok tájékoztatását...” kezdene bele az illető, dohánytól és whiskytől rekedtes hangon, de rögtön leállítják. Köszönjük, következő. Ugyanaz a kérdés. “Régi vágyam, hogy vonatokon...” határozott, mély, férfias hang, azonnal félbeszakítják őt is. Köszönjük, majd értesítjük. Még csak két perce kezdődtek a ma reggeli állásinterjúk, de már a harmadik jelölt lép be az ajtón. “Azért jelentkeztem erre az állásra...” vág bele lehalkított, szándékosan lágy orrhangon, mire a céges vezetők azonnal felpattannak és kezet ráznak vele. Ön fel van véve.

Sokszor lejátszom a képzeletemben a fenti jelenetet, mert majdnem minden alkalommal, amikor bemondanak valamit a metrón, vonaton, állomásokon, elámulok azon a mesterségesen nazális tónusú hangon, amit ilyen helyzetekben a japánok használnak. Egy ideig tényleg azt hittem, hogy bizonyos pozíciókhoz szakmai követelmény a veleszületett finom(kodó) hang. Aki természetesen erős, nyers módon mondja ki a szavakat, az elől egyszer s mindenkorra el van zárva a “vasúti bemondóember” karrier.

Aztán egyszer túl korán érkeztem meg a szállodámba. Még várnom kellett 30 percet, amíg kitakarítják a szobámat és becsekkolhatok. Leültem a lobby-ban egy fotelbe, és úgy tettem, mint aki magazinokat nézeget, de igazából a két recepciós beszélgetését hallgattam. Nem volt forgalom, ráértek dumcsizni, én meg kipróbáltam, mennyit értek meg a japán sztorikból. Ez azért volt fontos, mert így már eléggé megszoktam és ismertem a hétköznapi, “civil” hangjukat ahhoz, hogy egyértelműen érzékelhessem, hogyan váltottak át erről - amikor a liftből kilépett egy vendég és feltett pár kérdést - a hivatali hanghordozásukra. Halkabb, nazálisabb, az addiginál kicsit magasabb, és nem utolsósorban édeskés hang volt ez. Még a mosolyt is hallani lehetett benne.

A következő eseten már nem is lepődtem meg igazán. Japán kolléganőmmel beszélgettem, teázgattam, amikor megcsörrent az íróasztalán a telefon. Ügyfél hívta. Nehezemre esett elhinni, hogy a hang, ami beleszólt a telefonba, ugyanahhoz az emberhez tartozik, akivel eddig beszélgettem. Elég jóban voltunk ahhoz, hogy, miután letette, kimutassam a megdöbbenésemet. Elmeséltem korábbi hasonló élményeimet, magyarázatot követeltem és kaptam. Kifejtette, hogy az elfogadott, meghatározott hangnemre természesen mindig vigyázni kell, ha ügyféllel beszél az ember. De ez tízszeresen igaz a “phone manners” esetében (és ez vonatkozhat nem-telefonáló körülményekre is, lásd bemondások a vonaton), amikor mimikával, testbeszéddel nem, csak a hangoddal tudod kifejezni az udvariasság szükséges szintjét.

Ami az én füleimnek szimplán csak határozott vagy magabiztos hangnak tűnik, azt ilyen helyzetekben egyes japánok erőszakosnak, tolakodónak érzékelnék. Az optimális finomságú, kedvességű és magasságú hivatalos hang megütése nem egyszerű, ez egy gyakorolható és fejleszthető tudás, és mint minden ilyesmi, magával hozza a többieket legyőzni akarást. Ki tudja mindenkinél udvariasabban felvenni a telefont egész Japánban? A kivételes etikett-érzékkel megáldott japánok az évente megrendezett országos bajnokság keretein belül eshetnek egymásnak. Nagyjából ötven éve, évi 12,000 versenyző részvételével. Sok hónapnyi felkészülés, városi, megyei, országos fordulók, tévében, zsűri és közönség előtt, egy asztal és egy telefon, egy megadott szöveg, és annyi lefinomított, lágy “moshi-moshi”, ami a csövön kifér.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!