A nyári szünetemből ennél kevesebb időt Japánban tölteni nem lett volna lehetséges. Utolsó nap már a bepakolt bőröndömmel mentem dolgozni, onnan pedig a nap végén egyenesen a reptérre. Így pont kiértem időben, de ez nem lett volna lehetséges, ha jön az utolsó három tanítványom. Először tőlük kellett megszabadulni. 

A kisfőnökeim japánok, ők irányítják az egyes iskolákat az egyes kerületekben, ők beszélnek a tanítványokkal, velük dolgozom egy légtérben. A nagyfőnököm szintén japán, ő a cég elnöke, de a tanításhoz semmi köze, alkalmazottakkal a legritkábban találkozik, angolul is alig tud, neki ez csak egy a bizniszei közül. A középszintű főnökeim észak-amerikaiak, ők vezetik a céget a központi irodából, és szeretnek úgy csinálni, mintha egy szupertitkos, szuperkomplex CIA-projekt dörzsölt, kötélidegzetű irányítói lennének. Ők vészhelyzetben is higgadtak és profik maradnak, legyen mégoly drámai is a feszültség. Ilyen vészhelyzet például az, ha szabadnapot akarok kivenni. “Marton, mérlegelnünk kell a helyzet komolyságát, sok tényező jön itt számításba, kulcsfontosságú, hogy közös nevezőre jussunk.” Az ilyen és ehhez hasonló, rossz filmekből lopott, fontoskodásokhoz most semmi kedvem nem volt: megmondtam a kisfőnökeimnek, ugyan kérjék már meg az utolsó három tanítványomat, hogy legyenek szívesek önként hiányozni majd aznap. Szünet után bepótolom az órát, az amerikai főnököket nem szükséges a részletekkel terhelni, nekik meg hozok cserébe fánkot.

Más országokban már a reptéri vonaton kezd bennem mocorogni az izgatottság. Ez a járat az ég felé visz, ezek az emberek pár óra múlva mind a felhők fölött lesznek, 10 km magasan, összezárva egy szűk fémcsőben, órákon át. A reise-fieber, ahogy az olasz mondja, itt Japánban kimarad. Ezen a vonalon lakom, minden nap a reptéri vonattal megyek munkába. Most fogom nyolcadik alkalommal megtenni a Tokió-Budapest utat, úgyhogy pontosan tudom, ez a - mindennel együtt - 24 óra egyrészt nagyon sok (amíg tart), másrészt nagyon rövid (miután véget ért). Este 9-től másnap este 9-ig, nagyrészt egyhelyben ülve, friss levegő és igazi alvás nélkül? Nem jó. Egyik nap még Tokióban mászkálni, másnap pedig már a Deak téren? Nem rossz.    

Változó, hogy a hazaérkezés élményét (érzelmét?) mennyire tágan vagy szűken értelmezett földrajzi rész váltja ki belőlem. Néha elég meglátnom a repülő GPS-térképén, hogy átléptünk magyar légtérbe, és máris elérzékenyülök. Jól esik kinézni az ablakon és arra gondolni: bizony ez itt már magyar ég, elég csak körbenézni, mindenhol ezek a tipikus magyar felhők. Néha viszont azon kapom magam, ha az “otthon” fogalomhoz próbálok helyszínt társítani, elsősorban nem Magyarország ugrik be, hanem Budapest, sőt az Andrássy út. 

Nekem az otthonomtól való távollét hosszát, szubjektív értelemben, befolyásolja az is, mennyire volt idegen a hely, ahol voltam. 12 hónapot tölteni hazautazás nélkül Bécsben például nem tűnne olyan hosszúnak, mint feleannyi időt tölteni egy olyan lelki, kultúrális, viselkedésbeli, nyelvi, természeti, népsűrűségi, vizuális értelemben teljesen idegen helyen, mint Japán. Japánból elindulva az Andrássy útra megérkezni pontosan olyan érzés, mint régen lett volna a lakásomba megérkezni. És ha az Andrássy út a lakásom, akkor azon belül a Kodály Körönd a saját szobám. Itt nőttem fel, itt töltöttem életem első 20 évét, még az általános iskolába se kellett két saroknál többet gyalogolnom.

 

A megnyugtató érzés, hogy minden zugát jól ismerem, és minden épületéhez emlékek tucatjai kötődnek, elsősorban ehhez a környékhez kapcsolódik, de nem kizárólag ehhez, valamennyire azért második otthonomhoz, Zuglóhoz is. A kerület egy tipikus utcáján (kevés forgalom, fáktól övezett járdák, szinte vidékies légkör) várom a kerület tipikus tömegközlekedését (a trolit, bár már nem az ősi orosz verziót, amiben nem volt hely a lábnak, viszont cserébe minden télen megrázott valakit a kapaszkodó). A troli nem jön, de feltűnik helyette egy valószerűtlenül gyors iramban közeledő Ikarus busz. Száma, úticélja nincs. Amikor észrevesz, és hirtelen döntéstől vezérelve az én megállóm irányába rántja a gépet, akkor látom csak meg a rejtélyes feliratot: KT - Központi Tartalék. Megáll, ajtót kinyitja, “hova lesz?”, kérdi, “Kassai tér...”, mondom, int, hogy ugorjak fel, utas nincs rajta, kirak a Kassain. Most érzem igazán, hogy itthon vagyok, vagy talán még pontosabb lenne így: most érzem igazán, hogy nem Japánban vagyok. 

Megpróbálok úgy fogalmazni, hogy abban a jelenség jó és rossz oldalait egyaránt bele lehessen érteni: a japán valósághoz mérve a dolgokat, Magyarországon az az állandó benyomásom, mintha mindenki mindenkit (eladó a vevőt, rendőr a járókelőt, utas az ellenőrt) úgy kezelne, mintha nem idegenek, hanem haverok lennének. Ebbe beletartozik az is, hogy a hangnem barátságosabb, és az is, hogy a hangnem parasztabb. Ahogy a jegyem kezelése után az ellenőr megjegyzi, ő is szereti azt a krimit, amit a kezemben tartok. Ahogy a pékségben a pénztároslány megdícséri az ott vásárolgató hölgy körömlakkját. Ahogy a taxis kikérdezi a barátnőmet, hogyan kell áponi a raszta hajat, hogy ilyen szép legyen. Az ilyesmi teljes mértékben, száz százalékosan elképzelhetetlen Japánban, és ha csak úgy hobbiból mégis próbálkoznék ilyesivel (próbálkozom), az megrökönyödést, elfordított riadt arcot, szótlanná-mozdulatlanná merevedést vált csak ki. De pont ugyanennyire teljes mértékben, száz százalékosan elképzelhetetlen az is, hogy valaki, aki elfelejtett jelezni, és ezért az ajtó nem nyílt ki, a buszon végigordítva küldje el a sofőrt a büdös kurva anyjába.      

Ha iskola, akkor Astoria. Máig furcsa érzés úgy szállni le az Astoriánál, hogy nem órára, előadásra vagy vizsgára megyek. Több, mint tíz éven át jöttem ide minden tanítási napon, ami úgy lehetséges, hogy a gimnáziumom és az egyetemem is itt van, összesen két sarokra egymástól. Ha ez nem lett volna elég, még a szüleim is a közelben dolgoztak, egyik a Fővám téren, másik a Ferencieken. 

A hétker totális átalakulása a Japánba költözésem után vette kezdetét. A partihelyszínek járványszerű terjedéséről teljesen lemaradtam, és ezért - mint sok más változás, amit nem éltem át otthon személyesen - ez a feltúrbózott Kazinczy utca még ma sem tűnik teljesen valóságosnak, hihetőnek. Persze mindig a kézzelfogható és figyelmen kívül nem hagyható részletek azok, amik a legintenzívebben szembesítenek a realitással: amikor egyetemistaként indultam innen haza éjjel az utolsó 74-es trolival, azon vagy egyedül ültem, vagy legfeljebb 4-5 félalkesz, félproli, félhajléktalan, félbűnöző, félbölcsész társaságában. Most késő éjjel a zsúfolásig tömött 74-eseken négy-ötféle nyelvből összekeveredő párhuzamos zűrzavar és bulihangulat fogad, aminek egy részét meg is értem, aminek egy része rólunk magyarokról szól, annak egy része pedig arról, ahogy külföldiek a maguk limitált élményeik alapján, elfogult módon, talán néha elhamarkodottan, ilyen-olyan kritikával illetik azt az országot, ami vendégül látja őket - más szóval, pontosan az, amit én is csinálok ezen a blogon. Ritkán tisztázódik így bennem ez a sajátos élethelyzet: Az év 99%-ában idegennek számítok. Az év 99%-ában külföldiként élem a napjaimat. 

A japán (az udvariasabbja) azt mondja “gai-koku-jin”, vagy (az udvariatlanja) “gai-jin”. Szó szerint “másik-ország-ember” vagy “az országon kívüli ember”. Nemrég volt egy vitám emiatt egy japán ismerősömmel, aki a franciaországi nyaralásáról hazatérve, a franciák viselkedéséről mesélve állandóan ezt a szót használta rájuk, “gai-jin”. Hiába próbáltam azzal érvelni, hogy “ott az nem a te országod, ők vannak otthon, a francia embert Párizsban nem hívhatod külföldinek, olyankor te vagy a gai-jin!” Visszautasította, japán ember nem lehet gai-jin, akkor se, ha más országban tartózkodik. Én el tudom fogadni (fogcsikorgatva) ezt a vélekedést, de csak akkor, ha a gai-jin szót nem úgy definiáljuk mint “olyan ember, aki más országból jött, mint ahol a beszélők vannak”, hanem mint “olyan ember, aki nem japán”. Ezt alátámasztani látszik az, hogy a “koku” (ország) szót más esetekben is olyan értelemben használják, hogy az hallgatólagosan és kizárólag a saját országukat jelenti. Magyarországon “magyar”-nak hívjuk azt az órát is, ami a gimnáziumi órarendben van, és azt is, amire a külföldi beiratkozik, hogy tanulja a nyelvünket. Itt ez nem így van. A külföldieknek tartott japán óra “Nihongo”, de a japán diákok órája, ahol a saját nyelvtanjukat, írásjeleket, stb. tanulnak “kokugo”, vagyis: az “ország nyelve”.

A tüzijátékot még a Vár közelében lakó barátom erkélyéről végignézem, bevágok két tányérral az általa készített lecsóból, és elugrok Zuglóba a - nagyrészt szalámikkal és borokkal megpakolt - bőröndömért. Lapul még ott néhány szuvenír is a kedvenc tanítványaimnak, bocicsoki, pilótakeksz, pálesz, és majdnem megvettem a kis konzervbe zárt itthoni levegőt is. Pár óra múlva már a Lisztferihegy reptéren jut eszembe: régebben ilyenkor mindig arra gondoltam “megyek haza Japánba”. Most pedig arra, “megyek vissza Japánba.” 

Berlinig 1 óra, onnan Abu Dhabiig 5 óra, onnan Tokióig 10 óra, legalábbis papírforma szerint ennyi lett volna, ha tényleg akkor és oda száll le végül a gép, ahogy megígérték. 

Hajnalban landolunk, kel fel a nap a sivatag fölött. Az az egy perc, amit a szabad levegőn töltök, már gépről leszállva, még buszra várva, talán a legforróbb egy perc, amit valaha átéltem. Így a hajnali órákban még csak 35 fok van, délutánra lesz ez 45 is. Szeretek az Emirátusokon keresztül utazni. Egyrészt a hosszú utakon bekapcsolt lilás-kékes-zöldes váltakozó hangulatvilágítás és a csillagos égbolt illúzióját keltő mennyezet miatt, másrészt a halal szendvicsek kifejezetten finomak, harmadrészt itt mindig adnak nekem pénzt az emberek. Legutóbb egy italautomata előtt állva keresgéltem a maradék dirham érméket a zsebemben (nem egyszerű kibogarászni, melyik mennyit ér), amit a közelben dolgozó takarító nem bírt tovább nézni, odajött és általam egyáltalán nem értett, de kedvesnek hangzó szavak kíséretében a kezembe nyomott annyi pénzt, ami az ital árának a tízszerese lehetett. A tiltakozásomat nem volt hajlandó figyelembe venni. Ezúttal a pénzváltó iroda szánt meg, érthetetlen és váratlan módon. Az átváltott japán yenemért 270 dirham járt volna, kaptam 300-at. Szóvá teszem, legyint, vakítóan fehér hibátlan fogsorú hatalmas arab mosoly, és azzal a tipikus, az “r”-eket keményen megpergető akcentussal annyit mond: “270 vagy 300, nem mindegy?”

A reptéren hosszú, csendes, festett könyvespolcokkal díszített folyosó, “reading lounge”. Itt elvileg csak akkor lehet pihenni, ha olvasol. Közben szól az ima, kellemes. 

A beszállásnál persze már mindenhol japánok, a sorban mögöttem is, unalmamban hallgatom, hogy miről beszélgetnek, de máig érthetetlen módon még akkor sem kezdek gyanakodni, amikor elkapom a “tájfún... pont holnap...” szófoszlányokat. A barátnőm hívja fel rá végül a figyelmemet, észrevettem-e, hogy körülöttünk mindenki arról beszél, nem fogunk tudni leszállni. Már a gépen ülve, közvetlenül a felszállás előtt, mint minden út elején, a hangszórókból arab ima. Minden szék hátulján kis kijelző mutatja, a gép helyzetéhez viszonyítva merre van Mekka. 

Nem szeretek a gépen aludni, ezért útközben három feketekávét is kérek, ezért ritka ideges állapotban várom, hogy megkezdjük a landolást Tokió fölött, ezért egészen kivételes, eddig ismeretlen szintű aggodalom lesz úrrá rajtam, amikor világossá válik, pontosan most ért ide az a trópusi tájfún, ami miatt (ahogy másnap megtudom) a vonatok leálltak, az iskolák nem nyitottak ki, az emberek otthon maradtak, mi pedig ennek a közepében próbálunk földet érni. Ha papírrepülőn ülnénk, az lehetne ilyen érzés, mint ez most. Úgy hánykolódunk fel-le, jobbra-balra, hogy az két nyomasztó - általam eddig repülőkön soha nem tapasztalt - jelenethez vezet: Egyrészt a többnyire csöndben ülő utasok folyton fel-felkiáltanak ijedtükben, másrészt még a légiutaskísérők se mernek felkelni a helyükről. Hiába hívják őket többen is, mert rosszul lettek. Hiába kérem én is az egyiket, hogy hozzon egy pohár vizet. Csak azt hajtogatják, sápadtan, remegő ajkakkal, hogy nekik most ülve kell maradniuk. Végül a barátnőm, aki egyébként nagyrészt végigaludta az egész drámát, felkel és - bár kiabálnak vele, hogy üljön vissza - hoz egy pohár vizet. 

A leszállás nem sikerül, újra felmegyünk három-négyezer méter magasra, körözünk kicsit Tokió felett. “Kedves utasaink, ahogy valószínűleg észrevették, az idő szeles, Tokió felett jelenleg egy hurrikán van, pár perc múlva ismét megkíséreljük a leszállást”, így a kapitány. Ez is lett: ismét rázkódunk, kiáltozunk, dobálódunk ide-oda pár percig, ismét fel kell, hogy adja, vissza négyezer méterre. “Hölgyeim és uraim, a második kísérletünk még az elsőnél is rosszabbul sikerült, itt mi ma nem fogunk tudni leszállni, megyünk Nagoya-ba.” 

Még két órányi repülés, ami leginkább azzal telik, hogy a személyzet próbálja ellátni a székek közé lefektetett utast, akinek - valószínűleg - szívrohama lett. A helyzete súlyosnak látszik, lagalábbis abból ítélve, hogy Nagoya-ban még a leszállás után se hagyjatjuk el a gépet, amíg a mentők - öt vagy hat, különféle dobozokkal és felszerelésekkel - meg nem érkeznek. Ezután felmerül a gyanú, hogy az illető egy újkeletű, most terjedő vírus, az úgynevezett “közel-keleti légúti fertőzés” áldozata lehet, amit mások is elkaphattak. Ennek a legelső tünete a láz lenne, úgyhogy most még meg kell várni a “reptér-karantén” alkalmazottait, akik hőkameráikkal végigslattyognak a sorok között, mindenkinek a hőmérsékletét ellenőrizve.

30-40 perc után elég biztonságosnak ítélik, hogy leszállhassunk, de ez közelről sem jelent fellélegzést, csak a soron következő feladattal való szembesülést: hogy jutunk haza minél gyorsabban a 350 km-re lévő Tokióba? Még sosem jártam itt, fogalmam sincs, mi merre, de áll a közelemben egy segítőkész ábrázatú férfi. Minden maradék lelki és szellemi erőmet bevetve összeszedem fejben a szükséges szavakat és megkérdezem tőle japánul: “Elnézést, hol van a legközelebbi Shinkansen szuperexpressz állomás, illetve meg tudná azt is mondani, mennyibe fog kerülni, és nagyjából hány perc alatt ér majd Tokióba?” A fickó bocsánatkérő gesztussal emeli fel a kezét. “I’m so sorry, I don’t speak Japanese, I’m Chinese.”

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!