A pici japán lakásomban nem tudok korlátlan számú könyvet tárolni. Amit meguntam és nem akarom befejezni, vagy elolvastam, de még egyszer már nem fogom, azt megpróbálom elajándékozni. Így jártam most pár krimivel és egy novelláskötettel. Nem igazán népszerű szerzőkről lévén szó, az angoltanár kollégáimat hidegen hagyta az ajánlat.
A következő kézenfekvő megoldás, hogy eladom őket, de ebben a nem-angolul-beszélő országban (vagy mondjam inkább azt, hogy angolul-nem-beszélő országban?) a legritkább esetben fordul elő, hogy egy könyvesbolt japán nyelvű műveken kívül mással is foglalkozzon. Nem könnyen, de találtam egy külföldieket ellátó antikváriumot, írtam az amerikai tulajnak, megbeszéltük, hogy beviszem megmutatni a könyveket. Az emailt így írtam alá: “Márton”, ékezettel.
“Te magyar vagy ugye?” ezzel fogadott az eladó. Kérdeztem, hogy az ékezetes “á” miatt tudta-e, de ő csak elhessegette az egészet, mindegy, mindegy, it doesn’t matter, hol vannak a könyvek. Tovább erőszakoskodtam, vannak talán magyar ismerősei? (tudat alatt azzal a titkos reménnyel, hogy a magyar nyelvű könyveim is érdekelhetik...) Ez a hórihorgas, cigiszagú, rosszkedvű amerikai forma viszont nagyon makacsnak bizonyult, és csak azt ismételgette, hogy “nincs jelentősége”. Ha nincs jelentősége, gondoltam, akkor miért kellett rákérdezni? A legtöbb pénz, amit egy könyvemért felajánlott, 100 yen (250 ft) volt, a legkevesebb pedig 10 yen (25 ft). Ezen jót nevettem, és pár másodperc múlva már a liftben mentem lefele a könyveimmel. Ingyen szívesen odaadnám valakinek, de 10 yenért nem.
A legnagyobb tokiói könyvesbolt a sindzsukui Kinokuniya, legalábbis pár hónappal ezelőttig az volt. Nyolc emelet, mindegyiken más-más műfaj, tematika, a legtetején az idegennyelvű részleg, angol, francia, német szépirodalom, nemzetközi újságok, tankönyvek. Érdeklődés hiányában, a drámaian megcsappant bevételek miatt a 8 emeletből az alsó 7 nemrég csődbe ment, és bezárt. Így most egy lakberendezési bolton kell átlifteznem, hogy felmenjek a szerencsére életben maradt nem-japán részlegre.
Odamegyek a pulthoz, és a pénztárost megkérem, hogy hívja ki az üzletvezetőt. A férfi, aki előjön a hátsó irodából, oldalról sandítva, alulról felfele néz rám, óvatosan közeledik, félig előregörnyedve, hezitál, meg-megáll. Elmondom neki, hogy itt akarom hagyni a könyveimet a bolt egyik asztalán, egy cetlivel: ingyen bárki elviheti, akit épp ez érdekel. A japán üzletvezető kétszer-háromszor hangosan beszívja a levegőt a fogai között, majd a két karjával egy X-et formál az arca előtt. Ez a mozdulat azt jelenti “nem szabad”, mintha áthúzta volna azt, amit mondtam. Egész úton idefele, a liftben felfele, egy pillanatra se gondoltam, hogy nem ezt a választ fogom majd kapni, de nem bírtam volna ki, hogy ne próbáljam meg. Japánul válaszolok neki, és megnyugtatom, hogy értem, rendben, nem fogom őket itthagyni, de nagyon jó lenne, ha annyit még meg tudna tenni a kedvemért, hogy megválaszolja ezt a kérdést: “miért?” Mert tiltja a szabály, mondja. De miért tiltja a szabály, kérdezem. Mert ilyet nem szabad csinálni, válaszolja. Így már világos, mondom, és hazaindulok.
Értem én egyébként, hogy ez egyrészt rontaná az ő bizniszét (“minek vegyek itt könyvet pénzért, ha itt vannak ezek ingyen?”), másrészt akkor minden külföldi csinálhatná ezt, és nagyon hamar egy hegyomlásnyi elvihető, használt könyv gyűlne össze a sarokban.
Lassan közben hazaérek már, és próbálom kitalálni, mi lenne a legokosabb megoldás. Az otthonomtól 10 percre lévő ír kocsmában zajlik az élet, St. Patrick’s Day van, féláron adják a Jameson-t, beülök, hátha megjön az ihlet. Ott van persze az a 75-80 japán, akikkel minden héten beszélgetek, de angol szépirodalomra egyikük sem vállalkozna. Minden tíz tanítványból talán kettő olvas regényeket. A többiek vagy képregényeket, vagy magazinokat, vagy semmit. Ami a személyes ízlést illeti, a könyv-olvasás terén nem tapasztalok olyan uniformitást, mint mondjuk a filmek, videójátékok vagy popbandák esetében. Utóbbiakból mindenkinek ugyanaz a kedvence, két hónapig X, utána két hónapig Y, és így tovább. Ez szezonálisan változik, éppen mit nyomnak le az emberek torkán a tévén keresztül, miről mondják meg neked, hogy te ezt szereted. A regényekkel kapcsolatban viszont mintha önállóbbak lennének, mindig más-más szerzők nevét hallom. Elfogyott a whisky-m, kimegyek a mosdóba, és a novelláskötetet (Bukowski) otthagyom a piszoár fölötti polcon, egy kis levéllel: “Ha már úgyis piálsz, olvass el hozzá pár piálós sztorit.” Remélem tetszett valakinek.
Otthon vár egy tömör üzenet az izraeli kolléganőmtől: “Mottainai maybe?” Ez a tel-avivi lány - velem ellentétben - azért költözött ide, mert ízig-vérig nagy rajongója ennek az országnak. (Nekem csak az volt a lényeg, hogy a Távol-Keleten legyek, lehetőleg minél messzebb az Örs Vezér Terétől.) Minden egyes nap kielemzi a blogján az új J-Pop slágereket, sok évre visszamenő anime cos-play karrierrel büszkélkedhet, a saját youtube-csatornáján fáradhatatlanul beszámol a legfrissebb japán celeb-hírekről, és nálam sokkal komolyabb szinten tanulja a nyelvet (pedig az nekem is az itteni életem egyik legizgalmasabb eleme). Egyszóval: a japán szórakoztatóipart, tizenéves-kultúrát, és egyáltalán a japán hétköznapok praktikus oldalát tekintve nagyon képben van, sok hasznos website-ot ismer, ilyen például ez a “Mottainai”.
Maga a kifejezés használatos olyan esetekben, amikor egy remek alkalom kihasználatlanul marad, egy értékes lehetőséget elpocsékol valaki, ez vagy az kárba megy. Nagyjából talán “de kár érte”, vagy “micsoda pazarlás”. Én személy szerint legtöbbször a nyelviskolai japán kollégáim szájából hallom, olyankor, amikor egy tehetséges gyerek kiiratkozik a suliból. A japán website lényege, hogy semmilyen bútor, konyhai eszköz, használati tárgy ne menjen kárba, ne kelljen kidobni, mert lehet, hogy valakinek épp ez kell. Megosztod a képet róla, és vársz, hogy írjon valaki, akit érdekel.
Rámegyek, de csak a nyitóoldalt látom, semmire nem enged kattintani. Zárt csoport, jelentkezni kell, az admin eldönti majd, hogy befogadnak-e. Jelentkezek, pár óra múlva már tag vagyok, de először végig kell olvasnom az angol szabályzatot, ami igazából egyetlen kőkemény tilalomra épül: pénzt nem kérhetsz semmiért. Ez egy ajándékozó oldal, a fogadó fél kizárólag a szállításért fizet. Lefotózom a krimijeimet, kirakom a képeket, és - mivel a “shipping” árának a megtérítését sokféle módon el lehet a japán postán intézni - hozzáfűzöm: “we can discuss payment method in private message.” Nem telik el két perc, és máris ott van alatta az első komment, de nem érdeklődőtől, hanem az egyik vérszemet kapott admintól, aki csupa nagy betűvel kiabál rám, hogy ha nem törlöm ki azonnal ezt a posztot, le fognak tiltani, ez tudniillik nem egy “shopping site”. Visszaírok neki, elmagyarázom, hogy a “payment” természetesen a szállításra vonatkozik, nem magukra a könyvekre. Visszaír, bocsánatot kér, félreértette. Fél perc múlva már le is vagyok tiltva az oldalról, kizárva a csoportból. Megpróbálok újra csatlakozni, de mostmár a nyitóoldalt se látom, még a “jelentkezés” gombra se tudok kattintani. A helyzet rosszabb, mint 10 perccel korábban volt, amikor még nem is jelentkeztem. Gyakorlatilag most messzebb vagyok attól, hogy “Mottainai” tag legyek, mint előző nap voltam.
Ugyanakkor, az 5 vagy 6 perces “Mottainai” pályafutásom elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy egy (Filippinó? Thai? Maláj? Túl pici a profilképe, nem tudom.) lány észrevegye a John Grisham krimit, amit kiraktam, és amit - írja nekem már privát üzenetben - nagyon régóta el akar olvasni. Épp a környék legnagyobb vasúti csomópontjánál járok, az állomáshoz tartozó szupermarketben vásárolok, amikor előugrik az üzenete. A “Mottainai” csoportnak majdnem húszezer tagja van, Japán különböző pontjain élő emberek, és mivel a szállításért neki kell majd fizetnie, kézbesítéskor, érthető módon szeretné tudni, honnan küldöm. Megmondom neki pontosan, kiderül, hogy nem csak ugyanabban a megyében lakik, mint én, de ráadásul ugyanabban a városrészben is. Feldobja a lehetőséget, hogy talán postára se kell adnom a könyvet, valamikor összefuthatunk. Részemről oké, meg is írom neki, melyik állomáson szoktam mindig átszállni, ugyanott ahol egyébként éppen most is vagyok. Erre is azonnal válaszol: 20 perc múlva ő is pont ott lesz ugyanazon az állomáson! Találkozzunk a keleti kijáratnál. Így is lett.
“Nagyon köszi, a John Grisham a kedvenc íróm!” mondja, amikor elveszi a könyvet.
“Komolyan? És még nem olvastad a ‘The Firm’-t?!”
“Nem, ezt még pont nem.”
“Furcsa. A legtöbben csak ezt olvassák el tőle, ez a leghíresebb.”
“Már láttalak korábban.”
“Itt az állomáson?”
“Igen. Igazából már többször is.”
“Minden nap itt szállok át.”
“Akkor azért.”
“A film is elég jó.”
“Film?”
“Ami a könyvből készült.”
Nincs más, amit mondani tudnánk egymásnak, elköszönök. Nem lehetek benne biztos, de szerintem két rekordot is sikerült ma beállítanom, a “Mottainai” oldallal kapcsolatban. A legrövidebb tagsági idő, és a leggyorsabb kézbesítés egyaránt az én nevemhez kötődik.
Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
Utolsó kommentek