... “Mennyi idő múlva fogja megenni?” Kérdezi a pénztáros, a sonkás-avokádós szendvicsemre mutatva. A választól függően fogja körberakni 1, 2, vagy 3 darab jégakkuval az ételt, hogy garantáltan friss maradjon. (Ugyanez az eljárás, ha húst veszel a - jobb fajta - szupermarketben.) Még egy szezámmagos banánlé, aztán be a nyelviskolába, ahol átkapcsolom az agyam “munka” üzemmódba, és leülök óraterveket írni.  

A tizenöt éves lány, aki tizenkét éve tanul zongorázni. Mindig ragyogóan tiszta, élérevasalt ruha, minden egyes hajszál gondosan eligazgatva egy hibátlan kontyba. Egyenes háttal, méltóságteljesen ül, a falon látható előírást centiről-centire betartva. Tavasztól Kanadában fog élni, és egy ottani nemzetközi gimnáziumba járni, miközben a családja itthon marad Japánban. Alig várja, elege van itt mindenből, de - ma épp ezt magyarázza - talán semmit nem utál annyira, mint a japán gimis szerelmespárokról szóló romantikus rajzfilmeket és a szusit. 

Két 9 éves kislány, akik legjobb barátnők ugyan, de a barátságuk minden héten próbára van téve: majdnem összevesznek azon, ma kinek jusson a tábla-letörlés és a CD-lejátszó-irányítás fontos, örömteli feladata. Végül megegyeznek, egyikük a tábla jobb, másikuk a bal oldalát törli le az óra végén, a hallgatásos feladatok alatt pedig felváltva nyomogatják a play és stop gombokat. Egyikük injekciós tűt használ ceruzának, a másik pedig állatokat rajzolgat a tábla sarkába, de mindegyiket úgy, hogy azok épp felfele néznek, talán azért, mert ő mindig csak így látja őket. Ő néz le rájuk, ők néznek fel rá.  

A 40 éves üzletember, szürkészöld árnyalatú arccal, homlokát dörzsölgetve, szörnyen másnaposan. Meséli, hogy a felesége egész nap nem szólt hozzá, mert olyan részegen ért haza hajnali négykor, hogy köszönés nélkül bedőlt a közös ágyba, amit nem sokkal később összehúgyozott. Ráadásul elfelejtette, hogy a céges ivászat ezalkalommal nem az otthona környékén volt, hanem egy másik városban, sőt másik megyében (60 km-re). Ő ösztönből beült egy taxiba, hogy hazavitesse magát, utána pedig már késő volt bármit tenni, ki kellett fizetni a húszezer yenes (ötvenezer forintos) fuvart. 

“I just can’t do it. I can’t do LIFE!” Ez H, a kanadai lány, akivel ma együtt dolgozom. A szomszéd teremben tanít angolt, és az ő tanítványai legtöbbször az enyémek kisebb vagy nagyobb testvérei, egyszerre hozzák őket ide az anyukák. Ha 10 percnél hosszabb szünetünk van ugyanakkor, mindig átjön a termembe, és a fenti kifakadás kétségbeesett őszintesége nem számít ritkaságnak. Régebb óta bírja, mint a legtöbb tanár - több, mint egy éve dolgozik itt, ami nagy eredmény, de az ő idegein is kezd elhatalmasodni a kimerültség. Végighallgatni mindig végighallgatom, de nagyon vigyázok, hogy ne adjak semmilyen tanácsot. Ez azért van, mert szeretnék jóban maradni vele. Vannak emberek, akik sosem tudnak megbocsátani azoknak, akik segítettek nekik. Talán részben azért haragszanak, mert az adósuknak érzik magukat, részben pedig azért, mert aki segített, az később mindig emlékeztetni fogja őket egy olyan állapotra, egy olyan időszakra, amit el szeretnének felejteni. Néha egyébként még az sem elég biztosíték, ha csak szótlanul végighallgatod az illetőt. Az ideköltözésem után egyetlen jó haverom lett, D, egy zaklatott, labilis arizonai srác, akinek japán barátnője volt. Egy összeveszés-utáni éjszakán, szakításközeli állapotban, elmesélte nekem a kapcsolatuk összes árnyoldalát és nehézségét. Pár napra rá kibékültek, engem viszont azóta is hidegen elkerül, és a neheztelése okát csak abban tudom látni, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki ismeri az akkori (idilli Facebook-fotók mögötti) csúnya valóságot.

Az órám után kis közös lazítás a tanítványokkal, amíg az anyukáik meg nem érkeznek. Miközben én a szokásos munkanap-végi egy darab matricámat szertartásosan elhelyezem a mappámon, az egyik kislány illusztrációkat készít a ma gyakorolt érzésekhez a táblán. Hot, cold, tired, stb., helyesírás gyakorolat volt, mostmár pedig mindegyik mellé el van helyezve egy kis kiegészítő rajz.

Az iskola, ahol holnap fogok tanítani a mai nap végén küldi el nekem az órarendemet, fax-on, mivel számítógépet nem használnak. (Az utazásaimmal kapcsolatos költségeimről szóló papírjaimat nekem is minden hónap végén fax-on kell a főnökeimnek elküldenem.) Az órarend kézzel és ceruzával van írva, és két darab A3-as lapon küldik el, a közepén ketté vágva.    

Zárásképpen, három pillanat, ami a hazafele utamat végiggondolva élesen bevillan és talán nem teljesen jelentéktelen: 1. A városképhez szervesen hozzátartoznak az utcasarkokon, sikátorokban elrejtett kis templomok és szentélyek. A jól ismert formájú kapuk és oltárok pár percenként itt-ott feltűnnek, és ezek oldalában sorakoznak az “o-jizo-sama” szobrocskák. Jófej, segítőkész, megvilágosodott szent embereknek állítanak ezek emléket, egyik-másik fején pici, piros, kötött, csecsemőkre való sapi. Olyan családok helyezik ezt rájuk, akiknél meghalt egy kisgyerek. 2. Nem messze innen egy hajléktalan, aki azért emlékezetes a számomra, mert angolul is felírta az üzenetét egy kartonlapra: beszélgetést kér az emberektől. 3. Végül, a fürdőköpenyes, gumipapucsos járókelők a kihalt utcákon, akik (kezükben vödörrel, szivaccsal, szappannal) battyognak fürödni. Régebbi lakásokban nincs se kád, se zuhanyzó, a környéken lakók esténként lejárnak az utca végén található közös, nyilvános fürdőkbe.

Visszaérek a saját állomásomra. Hazafele nagyobb a tömeg, mint munkába menet volt, de hirtelen szívet melengető látványra leszek figyelmes. Hiába nincs most ott senki, aki rájuk szóljon, hiába nincs semmi büntetés, ha valaki nem követi a szabályokat, mégis mindenki fegyelmezetten betartja a “balra tarts” előírást a zsúfolt lépcsőn. Követik a nyilakat, nézik a választóvonalat középen, és azt át nem lépnék semmi pénzért. Készítek róluk egy képet, és nagy-nagy meghitt nyugalommal tölt el, hogy ilyen rendszerető, fegyelmezett néppel élek együtt. A fotó elég szemcsés lett - úgy döntök, legközelebb magammal hozom a jó fényképezőgépemet, hogy ezt a szép jelenséget minőségi módon oszthassam meg a blogon. Ez pár héttel ezelőtt volt, és azóta nem volt alkalmam elkészíteni a fotót: minden alkalommal akadt öt-hat sunyi japán, akik a nem megfelelő oldalon osonva előzték be a többieket. És ez mindennel ugyanígy van: ha normális (=türelmetlen, szabályszegő, gyarló) emberi módon viselkednek, az sosem tűnik fel, nem jegyzem meg, nem lesz elmesélve se itt, se máshol. Kicsit lehangoló, kicsit unalmas, semmi különös. Amikor viszont mindenki betartotta, azt rögtön észrevettem, és rögtön kivetítettem az egész népre. Nem arra gondoltam (amire kellett volna), hogy a mai napon épp egy udvarias banda verődött itt össze a lépcsőn, hanem arra, hogy itt a japán lakosság udvariassága mutatkozik meg.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!