maji-de

日本

Amikor régen otthon néztem japán filmeket, sosem értettem mi az az állandó háttérzaj. Ha nyár volt, és a jelenet kinn játszódott a szabadban, sosem maradt el a szakadatlan, monoton zümmögés és búgás. Nyár volt, amikor ideköltöztem, és nem telt bele pár órába, hogy felfedezzem a hang forrását. Az esős évszak végétől őszig, július közepétől szeptember közepéig minden park, minden falomb a föld alól kikelt, óriás méretű kabócáktól hangos. A japánok a “miiii-miiii-miiii” hangutánzó szót használják rá, és néha fülsüketítő tud lenni, például most itt, Sizuókában, ahol a végtelen teaültetvények közt sétálgatok. Sizuóka csak 1 a 43 prefektúrából, de a Japánban megtermelt zöld teának majdnem a fele innen származik. Ennek tiszteletére épült ide a (szerencsémre széles körben ismeretlen és alig látogatott) teaház, és az azt övező teakert, ahova most - két óra gyaloglás után, ritkán járnak itt a buszok - megérkezem. A pénztáros csupa jó hírt közöl velem. A belépő csak 300 yen és jelenleg nem tartózkodik itt más vendég. Még azt is megtudom tőle, nincsen olyan, hogy “zöldtea-ültetvény”, csak egy fajta síma teanövény van, minden típus (zöld, Earl Grey, Oolong, fehér) ugyanabból készül.

Körbejárom a kertet, ráérősen, itt-ott tíz percekre megállva, fejben fogalmazva, hogyan érzékeltessem majd a blogon írásban ezt a típusú szépséget. Az ilyen kertekkel kapcsolatban leggyakrabban felmerülő “shizen” szó (自然) sztenderd jelentése “természet” vagy “természetesség”, de szerintem egy szimpla fordítás most félrevezető lenne. Ha mindent ellep a gaz és korhadoznak a fatörzsek, az természetes, mert ez történik egy magára hagyott területtel, de ilyet a teakertben nem látni. Én inkább a mesterséges elemek, a mesterkéltség hiányát tartom fontosnak, ami közelebb áll az “őszinteség” fogalmához. Bizonyos eltérő kontextusokban használva, a japánok számára a “shizen”-nek olyan jelentésárnyalatai is léteznek, mint “magától értetődő”, “könnyed” vagy “erőlködés nélküli”. Lehetnek emberalkotta elemek a kertben, de lehetőleg nyers alapanyagokból és díszítések nélkül. Ne legyen műanyag, ne legyen színesre festve, és ne próbáljuk meg a bokrok mögé elrejteni, az csak ügyetlen kísérlet az érintetlenség illúziójának felkeltésére. “Természet” az ember megjelenése előtt is volt a Földön, de “shizen” nem, mert az a természetnek egy olyan fajta őszinte és gondos elrendezése, ami csak az emberi tudaton keresztül jön létre. Ha a kertépítő nem próbál semmilyen hamis látszatot kelteni, ha minden pontosan az, aminek látszik, akkor nem sérül a kompozíció tisztasága, akkor létrejön a “shizen” értelmében vett szépség. 自 = önmaga, 然 = olyan módon, helyesen. 

Ami az engem ért személyes, első, ösztönös benyomást illeti, a kert szerkezetében két érdekes tulajdonság azonnal érezhető: törékenység és instabilitás. Semmit nem látok, amit igazán erőteljesnek vagy masszívnak lehetne nevezni, nem tudok kiválasztani egyetlen domináns elemet, ami magára vonná a figyelmemet. Aszimmetriára épülő harmónia. A részek nincsenek egyensúlyban, de semmi nem lóg ki. Mind a páros számú elrendezés (mivel egyenlő felekre osztható), mind a négyzetes alakú elrendezés (mivel stabilitást sugall) túlságosan statikus, mozdíthatatlan, merev teret hozna létre. Emiatt van mindenből egy, három vagy öt, és az egyenes vonalak (fasor, híd, sétány, házfal, kerítés) egymáshoz képest furcsa, váratlan szögeket zárnak be. Különösen feltűnő ez a kert hátulsó, félreeső, alacsony kőfallal elválasztott részében, ahol a sekély díszmedence fölött cikkcakkban halad a híd. A fal teljes hosszában, húsz méterenként egyszerű bemélyedések, ülőfülkék. Innen nem látni mást, csak a japánok által Déli-Alpoknak becézett hegyeket a távolban, nagyon tiszta reggeleken állítólag még a Fuji is kivehető. Semmi mozgás sehol, leszámítva a körém gyűlt, kíváncsiskodó koi pontyokat a vízben.  

Ahogy én látom (egyrészt most itt a hídon ácsorogva, másrészt az olvasmányaimból), a teakert megtervezésekor a legfőbb esztétikai elv a következő: minél több fölösleges elemet eltávolítunk, annál erősebb lesz a kompozíció. Ez akkor lesz a leginkább szembetűnő, miután belépek a teaház épületébe. Díszítetlen, természetes színű falak és a világ legkevésbé hivalkodó tatami szőnyegei, aminek a tapintását nagyon szeretem a talpam alatt érezni, de az illatát még 6 év után is szoknom kell. Látom, hogy az alacsony nyersfa lépcső alsó fokánál még senkinek nincs otthagyva a cipője, azóta is egyedül én vagyok itt, ami Japánban egy felbecsülhetetlen értékű élménynek számít. Idegenek látványa nélkül a szabadban huzamosabb ideig - ez egy elérhetetlen álom itt, évente talán egyszer adatik meg. Nyílik a hártyavékony papírral borított tolóajtó, a kimonós alkalmazottak betessékelnek, három is van belőlük, kicsit túl sok figyelem ez nekem. Végigvezetnek a házon, megnézzük a kinti tó fölé épült fedett teraszt is, kedvem lenne kiülni oda és 2-3 órán át nem gondolni semmire, de már megyünk vissza befele, teaidő van.

Talán senkit nem lep meg, hogy ebben a szertartásban - sőt, néha úgy érzem, előadásban - nem az ital, hanem a vendéglátás mikéntje a fontos. Nekem úgy tűnik, félúton van a meditáció (az elme szigorú összpontosítása egyetlen cselekvésre) és a tánc (a test csakis a begyakorolt koreográfia szerint mozoghat) között. A cél a tea szívből jövő elkészítése és felszolgálása, ez pedig akkor valósulhat csak meg, ha a vendéglátó figyelme maradéktalanul és megszakítás nélkül erre a tevékenységre irányul. A kulcsszó a mozdulatok gazdaságossága. Ahogy figyelem, hogyan morzsolják porrá egy tálban a tealeveleket, és közben körbenézek a teremben, látom, hogy mindkettőben ugyanaz az esztétikai elv tükröződik. Hogyan lehet egy szobát felépíteni fölösleges berendezés nélkül, hogyan lehet egy csésze teát elkészíteni fölösleges mozdulatok nélkül. 

Se a műveltségem, se a japántudásom nem elegendő ahhoz, hogy megmondjam, pontosan milyen hagyományok, hivatalos alapelvek és megfontolások irányítják az eseményeket, csak arról tudok beszámolni, amit ott a sarkaimon ülve láttam és gondoltam. Amikor a vendéglátó szertartásosan elrendezi a széndarabokat a tűzhöz, amivel majd felforralja a vizet, akkor mint a testtartásából, mind az arckifejezéséből, mind abból, ahogy nyúl az edényekért egyetlen dolog sugárzik: tudatosság. Kapkodás, elkalandozó gondolatok, bizonytalan kézmozdulatok - mindennek nyoma se lehet, és nincs is. A hétköznapok során a legtöbb ember a részleges figyelem állandósult állapotában van: ide-oda cikázó gondolatok, folyton változó érzéki benyomások, amik mindig másra terelik a figyelmet, bosszantó emlékek vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmak sorozata, párhuzamosan végzett cselekvések és felszínes beszéd. Ezzel szemben, nem csak a vendéglátó, hanem a vendég részéről is, itt most a figyelem lelassítása és koncentrálása történik. Tölt, megtöröl, edényt megfordít, másik oldalt megtöröl, merőkanalat lerak, törlőkendőt összehajtogat, tálcát elővesz, csészét tálcára rak, csészét elfordít, tálcát elfordít.

A matcha tea jellegzetesen keserű ízét (japánok is inkább csak fagyi változatban szeretik) különféle édes süteményekkel ellensúlyozzák. A homlok a tatami szőnyeghez ér, minden alkalommal,amikor egy-egy sütemény felszolgálását követően ültükben meghajolnak. Abban a pillanatban, amikor a teám is, a sütim is elfogyott, meghallom a bejárat felől érkező ordításokat. “Sugokunai!” (de menő!), “Kokomo kakkoi!” (itt ez mennyire király!). Érkeznek az osztálykiránduló gimnazista srácok. Ideje hazaindulnom.      

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!