Újabb “chikan”-t, vagyis perverz/szatír/taperoló/mutogatós figurát sikerült elkapni a japán rendőrségnek. Egyes cikkek attól sem riadtak vissza, hogy a “legendás” jelzővel lássák el azt a fiatalembert, aki - az áldozatok fotóinak hála - igen nagy hírnévre tett szert a neten. A “chikubi ojisan” becenév alatt futó illető (mint hasonló kollégái általában) a tömegközelekedési járművökön molesztálta (vizuálisan) a szemben ülő nőket, leginkább - kell-e ezt egyáltalán mondanom - iskoláslányokat. A “chikubi” mellbimbót jelent, az “ojisan” pedig nagybácsit, de közvetlen nyelvhasználatban, ha jól tudom, olyasmi, mint a “Mr.” vagy “úr” vagy csak “bácsi”. Mellbimbó Bácsit eddig éppen a zaklatás pusztán vizuális természete miatt nem lehetett megfogni, hozzáérni ugyanis senkihez nem ért hozzá, meg se közelítette a szemben ülő lányokat, pusztán csak nézte őket, folyamatosan, lankadatlanul, mereven (a tekintetére értem), és közben dörzsölgette a saját mellbimbóit. Úgy tűnik, a (büntethető) nyilvános szeméremsértés kategóriába csak akkor csúszott volna át, ha a mellbimbók mindenki más által láthatóak lettek volna. Ezt a részt azért nem értem, mert a dörzsölgetésnek köszöhetően valószínűleg alapból sosem lennének láthatóak, nehéz úgy játszani velük, hogy az ujjak ne takarják ki. Mindenesetre, a leglényegesebb pontnak az a tény látszott, hogy a pólóját sosem vette le. Más kérdés, hogy vele szemben ülni tíz percen át így is jó kibaszott kellemetlen lehetett. 

A japán rendőrség 2010-es országos felmérése alapján minden tizedik japán nőt fogdostak már meg a vonaton vagy a metrón, minden második japán nő látott már fogdosást, és minden 10 megfogdosott nőből 9 nem jelentette ezt a rendőrségen. A megkérdezett áldozatok rendszerint ugyanazzal magyarázzák a passzivitásuukat: “Nem tudtam, kihez lehetne fordulni. Nem tudtam, mit mondjak. Nem hittem, hogy komolyan fognak venni.” Az a két női tanítványom, aki mesélt az órámon zaklatással kapcsolatos élményekről, hasonlóan elveszettnek és tehetetlennek érezte magát. Az egyikük a szomszédra panaszkodott, aki az ablakából nézte őt minden este, kezét a nadrágjába dugva, miközben a tanítványom a kutyáját sétáltatta az utcán. A másik, huszonéves lány elmesélte, hogy az egyik egyetemi tanár szakdolgozat-megbeszélő találkozások alatt rendszeresen rajta felejti a kezét a lány combján. Amikor javasoltam nekik azokat a lépéseket, amiket ilyen esetben mindenki javasolt volna, ugyanazzal a reakcióval hessegették el: “Úgyse hinnék el nekem, és ha el is hiszik, nagyon ciki erről beszélni. Nem lesz jobb a helyzet, csak magamra haragítom a szomszédot/tanárt.” 

Az én tapasztalataim alapján, az itteni nők többsége (természetesen tévesen, de valószínűleg ez az önkép lett beléjük nevelve) alapvetően erőtlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát, és ezt a tényt pontosan tudják és kihasználják a “chikan” karakterek. A vasút- és metró-cégek különböző módokon próbálják a zaklatást megelőzni. Sok metró közlekedik rózsaszín jelzésű “női kocsikkal”, ahova férfi csak akkor szállhat fel, ha gyerek, vagy mozgáskorlátozott. Lehetett egy időben vásárolni az utazás közben használható “ne érj hozzám” feliratú matricákat is. Valamint figyelemfelhívó tintát is, amit a szatírra kellett löttyinteni, hogy könnyebben el lehessen kapni. Ezt rövid időn belül beszüntették, mert a biztonsági kamerás felvételek alapján sok lelocsolt és letartóztatott férfiról kiderült, hogy nem csináltak semmit (legalábbis akkor és ott nem), csak egy volt barátnő bosszújának estek áldozatul. 

A test alsó tájékainak láthatóvá tétele volt az, ami végül májusban a Mellbimbó Bácsi letartóztatásához vezetett. Senki nem érti, miért érezte hirtelen szükségét - több hónapnyi sikeres, veszélytelen mellbimbó-dörzsölgetés után - hogy egy csoport diáklánnyal szembeállva ünnepélyesen letolja az alsógatyáját. A rendőrségi kihallgatáson ez a kérdés is fel lett téve, és a “chikan” azt mondta, ugyanazért, amiért előtte is minden alkalommal: ő így próbálta feldolgozni a munkahelyi stresszt.
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!