“Nagyapám egyetemi szinten tudott gombászni. Volt külön gombászkése, meg gombászruhája, meg gombász hátizsákja. Egyszer viszont kétségtelenül tévedett, ráadásul pont a felesége születésnapján. Nagyanyám volt a legfürgébb, ő még eljutott a fürdőig, és gyorsan magára zárta az ajtót, így tizenhárom barát és rokon röhögve fosta össze magát az előszobában.” 

Ezt a bekezedést olvasom éppen abból a remek magyar regényből, amit az augusztusi hazalátogatásom alkalmával egy kedves barátomtól kaptam ajándékba. Igaz, “A Vége” vége még messze van, a 600-ból még csak az 85. oldalnál tartok, de egyre növekvő kíváncsisággal merülök el a könyv világában, és talán egyszer elérem majd a kíváncsiságnak, a feszült figyelemnek azt a szintjét is, amivel a mellettem ülő japán öregember stíröli a könyvemet. Titokban, oldalvást, rápillantok néha, tíz-húsz másodpercenként, de az arckifejezése változatlan: döbbenet, zavarodottság, értetlekedés, néha szinte felháborodás. Latinbetűs, de mégsem angol?! Egzotikus, fura ékezetek, fehér ember olvassa, Japánban... ez így együtt már tényleg feldolgozhatatlan. Tudom, hogy mindjárt hozzám fog szólni, de őszintén szólva ez kis részben az én hibám is lesz, nem csak az övé.   

Bármilyen különbözőek is voltak az emberek az országokban, ahol eddig éltem vagy csak utaztam, volt bennük egy közös vonás: szeretnek hozzám beszélni. Akik felhalmozódott, kiszabadulni vágyó mondanivaló-felesleget hordoznak magukkal, azok előbb-utóbb megtalálnak. A magyar ismerőseim szerint nyitott, elfogadó, “gyere, mesélj nekem” tekintete van az arcomnak. A japán tanítványaim azt állítják, megnyugtató a társaságom, biztonságban érzik magukat a közelemben. Az amerikai kollégáim szerint “weirdo-magnet” vagyok, csak úgy vonzom magamhoz a hibbantakat. Akármi is az, ebben a pillanatban igyekszem a legjobb tudásom szerint elnyomni, és a kedvesség legkisebb morzsája nélkül ránézni a japán öregemberre, de hiába. Ő csak bátorítást olvas le az arcomról, rábök a könyvemre, és rámförmed:
 
“What the language?” 

Megmondom neki, hogy magyar. Riadtan, félszegen pislog, mint aki most kezdi észrevenni, hogy hallucinál. Az ezt követő eszmecserénk angolul zajlott le.  

“Magyar?!? De... Akkor nem angol?” 

Megpróbálom kimagyarázni a dolgot (hogyan lehetséges, hogy egy külföldi nem angolul olvas), és enyhíteni a megrázkódtatáson, amit akaratlanul okoztam. 

“Igen, mert én magyar vagyok.” 

“Eeee! Hmmm... De akkor mit csinál Japánban?”

“Itt dolgozom.”

“Eeeeee!! Oooh... Mondjak magának valami érdekeset?”

“Hát, inkább ne.”

“Mondok valamit.”

“Én jobban szeretnék tovább olvasni.”

“A japán rizs: ROSSZ!!”

“Tényleg?”

“Nagyon rossz! Miért? Mert ÉDES! Túl édes.”

“Édes a rizs?”

“Igen, igen, úgy van, pontosan! Attól kövérek a japánok!” (Elkezd véletlenszerűen kiválasztott utasok irányába mutogatni, és közben egyre hangosabb lesz.) “Ez is kövér, az is kövér!” (Egyik sem az.)

Látom, hogy túlságosan felizgatta magát, úgyhogy igyekszem megnyugtatni. Rámutatok a hasára.

”De ön nem panaszkodhat. Látom, vigyáz az alakjára.”

”Ja, hát, én csak barna rizst eszem. BARNA!!” 

“Mármint, barna?”

“Úgy van, barna! Mert azt egy óra alatt emészti meg az ember. A japán fehér rizst pedig négy óra alatt!”

”Hm.”

“NÉGY!”

“Ezt nem tudtam.”

“Sokáig élnek, de nem egészségesek.”

“Nagyon érdekes.”

“He? Kokodoko? Kokodoko? Kokodoko?” ( = “most hol vagyunk?”) Jaj, Funabashi, itt le kell... izé... minden jót!” Utolsó mondatát a sajátos japán gesztussal kíséri, gyors, merev kézmozdulat ez, mintha eredetileg tisztelegni készülne az illető, de félúton meggondolná magát, és csak egy muslincát hessintene el. 

Ha egy dolog furcsaságát a ritkasága határozza meg (normális az, ami gyakran történik), akkor ez a kis jelenet semmiképp nem mondható furcsának. Engem is, kollégáimat is gyakran zaklatnak (főleg idősebb) japánok, utcán, vonaton, sorban állva, liftben, az ilyenkor szokásos kérdésekkel. Jó, a bácsi gasztronómiai kirohanásának az extremitását nem akarom kicsinyíteni, az az ő speciális, különbejáratú zakkantsága. De egy szimpla “wherethecountry?” vagy egy “whyyoucometojapan?” néhanapján, idegenek részéről, az egyszerűen az itteni élet velejárója. 

Ilyenkor a japán ember, például most ez a rizses, az “egymást-levegőnek-nézés” kőkemény alapszabályát szegi meg, de ezt sosem tette volna, ha én is japán vagyok. Külföldi, úgyhogy bármi belefér - ez az elv. Szerintem az amerikaiak spontánabb, lazább stílusát terjesztik ki és hiszik univerzálisan igaznak minden külföldi esetében. Innen aztán már csak egy (nagy, elhamarkodott) logikai ugrás az, hogy akkor nyugati fizimiskájú emberekkel idegenként is bármikor büntetlenül lehet beszélgetést kezdeményezni. 

Miután az úriember az utolsó pillanatban leugrik a vonatról, körbenézek, ki volt esetleg szemtanúja ennek a jelenetnek, hátha akad egy együttérző tekintet. Idős asszony, az arcán két orvosi maszk is van, egyik sem a szája előtt, hanem a szemeit eltakarva, egy-egy, átlósan felvéve, hogy jól tudjon aludni. Nyolcvanas évekből ittragadt, fényes ezüst zakós, kiizzadt szakétól bűzlő, hosszú hajú ex-yakuza, az inge köldökig kigombolva, vakargatja a mellkasát. Fiatal lány, csinos nadrágkosztüm, irodai alkalmazott, épp az okostelefonját tekeri körbe, újra és újra, 2-3 réteg celofánnal, talán, hogy ne sérüljön a képernyő. Pár egyetemista srác, mackónadrágban, gumipapucsban, azzal vagánykodnak, hogy nem fogják meg a kapaszkodót a mozgó vonaton, illetve csak azért fogják meg, hogy felhúzódzkodjanak rajta. Középkorú, ideges nő, hevesen púderozza magát, száll a felhő, a mellete ülő utasok igyekeznek nem fintorogni. Fiatal párocska, talán gimnazisták, nagy plüss Disney kacsás kalap mindkettőn, fiúkacsa-lánykacsa, gondosan egymás felé fordított csőrökkel. A többi utas szóra sem érdemes, vagyis: normális. A fele alszik, a másik fele pokémonokra vadászik. Végül a kedves arcú, törékeny, Miss Marple karakterű néni, akinek a szája szélén még ott van valami abból a mosolyból, amit valószínűleg az én párbeszédem eredményezett. Egyenesen rám néz, és olyan módon hajol meg ültében, amiről 6 évnyi Japán után már pontosan tudom, hogy az valaki más helyett, más nevében való bocsánatkérést jelent. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!