Miért néz rám mindig olyan furán? Mi ez az idióta vigyor? Miért találkozom vele ilyen gyakran, miért van ott majdnem minden étteremben, ahova bemegyek? Miért látszik a pici fütyikéje, és főleg hogy lehetnek ekkorák a heréi?!

Ezek a kérdések sokat foglalkoztattak az elmúlt hetekben. Aki járt már Japánban és tud egyet s mást a folklór hagyományairól, az könnyen lehet, hogy szintén feltette már magának ugyanezeket a kérdéseket. (De nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy mások is, Japántól teljesen függetlenül.) Lefordítani - minden jelentésárnyalatával együtt - nem lenne egyszerű, úgyhogy hadd utaljak rá ebben a bejegyzésben a japán nevén: természetesen a tanukiról van szó. Az emberek egy része angolul raccoon-nak hívja, addig amíg az emberek egy másik része rájuk nem szól, hogy ez hülyeség. A tanukinak ugyanis nincs köze a mosómedvéhez, mármint biológiailag, ránézésre persze fekete maszkja van mindkettőnek, de hát a delfin is úgy néz ki, mint egy hal, aztán meg tessék. Közelebbi rokonságban van a farkasokkal és a rókákkal, és a hivatalos angol neve egyébként “raccoon dog”, ami magyarul viszont nem “mosómedve kutya”, hanem “nyestkutya”. 

A valódi tanuki egy kedves, jópofa erdei szőrgombóc, és jogosan közkedvelt Japánban, de igazán népszerű formája a mesékben felbukkanó varázstanuki, egy alakváltoztató, misztikus lény. Érdekes, hogy rokona, a róka, hasonló karriert futott be a nyugati, állatszereplős tanmesékben (és némileg a viccek világában is, bár ott a Nyuszika a domináns). A japán folklórnak távolról sem vagyok a szakértője (majd kommentekben szépen ki lehet ezt egészíteni, aki nálam járatosabb ebben a témában), de annyit azért sejteni vélek, hogy ennek a világnak az alapvető szereplői a “yokai” lények: általában rosszindulatú, hátborzongató(an aranyos), gyakran állatformájú démonok, szellemlények, jelenések. A szerencsésebb egyedek alakváltoztatási tehetséggel születnek, ők így már az “obake” kategóriába esnek - ezt szokás kísértetnek, ghost-nak fordítani. Az olyan obake, ami tanuki, az következésképp egy bakedanuki. 

Alapvetően jószándékú, a legendákban lépten-nyomon felbukkanó, joviális rosszcsontról van szó. Szeret emberré változni, vagy embereket mássá változtatni, vagy embereket megszállni. Az aprócska dísz-figurától elkezdve, az agyagszobrokon át, az emberméretű szörnyig mindenféle formában felfedezhető Japánban, főleg éttermekben. Pofákat vág, csínytevéseit kedvesen hülye mosollyal kíséri, és szeret a saját nagy pocakján dobolni. A kezében majdnem mindig felfedezhető egy félig üres szakés üveg. A tanuki szerény méretű péniszét megdöbbentő, gigantikus, tekintélyt parancsoló herék ellensúlyozzák. Néha átveti őket a vállán, és úgy viszi magával, csomagként. Néha a többi tanukihaver dobolgat rajta. A tanítványaim közül párat kifaggatam erről az anatómiai sajátosságról (éppen herékről beszélgettünk, úgy általában, úgyhogy feldobtam ezt a tanuki kérdést), de megoszlanak a vélemények. A legmeggyőzőbbnek a következő tűnik: amikor régen aranyrögöket kellett aranylapokká kikalapálni, az emberek előszeretettel csomagolták a rögöket tanukibőrbe, aminél ellenállóbb anyag nem volt. Az aranyrög (kin no tama) és a here (kintama) hasonló hangzása miatt a két dolog összekapcsolódott, és a legendák bakedanukijának hatalmas heréi - vagy, egyesek szerint, valójában pici heréi, csak hatalmas herezacskója - mára már a gazdagság, jószerencse szimbólumává váltak. 

Az elképzelés tehát, amire talán sokan asszociálnának kapásból, hogy a méretes zacsi a szexuális energiát, férfiasságot, termékenységet és hasonlókat szimbolizálná, teljesen alaptalan. A golyókkal kapcsolatban egyébként nekünk magyaroknak is van egy érdekes tévedésen alapuló történetünk. A magyar kártya egyik színe (ahogy ezt a Nádasdy Ádám valamelyik írásából még régen megtudtam) németül eredetileg “Schelle”: csengettyű vagy csörgő, ahogy az a képen igazából látszik is. A magyar katonák viszont, akik ezt a német katonáktól eltanulták, a szónak csak a szleng jelentését ismerték (here), és ezért kezdték el ezt a színt magyarul töknek hívni.    
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!