A Nagy Tohoku Földrengés (2. rész)

A március 11-i nagy földrengést követő időszak az életem egyik legfurcsább két hete volt. A mindennapjaimat négy fő tényező határozta meg.

1) Az utórengések (rendszerint napi három-négy)

2) A kollégák, barátok eltűnése (a cégem tanárjainak 80%-a elmenekült Japánból)

3) Az állandó hír-nézegetés (az atomerőmű állapotával kapcsolatban)

4) A semmittevés (az iskoláim rendkívüli zárvatartása miatt)

A fenti négy pontban volt egy közös vonás: frusztrálttá tett mindegyik. Részletesebben:

1) A földrengések a természet mindennapi, néha talán kicsit ijesztő, de különlegesnek semmiképp se mondható jelenségévé szürkültek. Az utórengés furcsa állat, se nem erős, se nem gyenge, nehéz a reális veszély szintjét megítélni, többek közt amiatt az általános zavarodott-émelygő állapot miatt is, amiben akkor folyton voltam. Egy A-tól Z-ig terjedő skálán, ahol az “A” gyenge, a “Z” erős, a “C” még erősebb, a “K” pedig lófasz se, az átlag utórengések szintje valahol “M” és “T” között volt. Megszoktam, hogy éjszakánként néha nyekken egyet a ház. A vonatok menetrendjével foglalkozni nem érdemes, összevissza járnak. A wc fedelét mindig vissza kell csukni, különben a fölötte lévő polcról belepotyognak a holmik. Elfogadtam, hogy miközben az utcán sétálok, időnként meg fog mozdulni a talpam alatt a talaj, a lámpaoszlopok pedig finoman lengedeznek, mint a fák a szélben. Páran még hanamira is elmentünk azokban a napokban, szigorúan betartva a japán hagyomány szabályait: virágzó cseresznyefák alatt piknikezni és jól berúgni. A park, amit teleültettek ezekkel a fákkal - illetve maga a földterület, amin a park volt - nem rég óta létezett. Kicsivel korábban még tenger volt, de mesterségesen feltöltötték. Emiatt itt a gumiszerű talaj (nem értek hozzá, de így éreztem) sokkal lazább, ruganyosabb volt, és az utórengések is intenzívebbek. Azt juttatták eszembe, amikor gyerekként a nagy, felfújható kastély padlóján lépkedtem. A vibrálás-hullámok felmentek a talajból a fákba, végig a törzsön keresztül, megrázták az ágakat, és a szakuraszirmok esőszerűen hullottak a földre - a hanamizgató japán népekből “oh” és “ah” kiáltásokat kiváltva.

2) Miután a médiában megjelentek az első hírek a fukushimai erőműben történt katasztrófáról (48 órával késleltetve, mert az - azóta lemondásra kényszerített - miniszterelnök korábban nem engedélyezte) a kollégáim nagy része szedte a sátorfáját, és elhagyta az országot. Ki haza, Észak-Amerikába, ki csak a közeli Dél-Koreába ruccant át. A facebook oldalakon elterjedt a “felkelő nap országa” helyett az új szlogen: “Japan - Land of the Rising Radiation”. Volt, aki szép formálisan beadta a lemondását. Volt, aki a cégnek nem is szólt, csak a barátoktól köszönt el, és egyúttal odaajándékozta nekik a holmija 90%-át, mindent, amit hirtelen nem tudott magával vinni. És végül, volt olyan csávó is (neki mondjuk a labilis, hektikus viselkedése korábban se volt titok), aki a pillanat hevében, teljes pánikban rohant a reptérre, mindent hátrahagyva a céges lakásában: koszos edények a mosogatóban, laptop kinyitva az asztalon, és több tucatnyi szuperszűk, fehér, fecske alsónadrág.

Hosszas tépelődés után végül az alsógatyákról lemondtam, viszont azóta is használom az elmenekült kollégák által rámruházott hangfalakat, iPodokat, gitárt. Volt olyan, aki két évvel késöbb 2013-ban visszatért Japánba, ugyanehhez a céghez, és visszakérte nem csak a régi állását, de az anno elajándékozott holmijait is mindenkitől. Mondjuk így: nem elegáns. A magyar nagykövetség emailben felvette a kapcsolatot a barátnőmmel és velem, mennyire lenne sürgős nekünk menekülni, segítsenek-e? “Repjegy? Kell? Merthogy, vóna.” Talán nem szó szerint így, már nem emlékszem, de ez volt a lényege. Megírtam nekik, hogy egyelőre maradunk, és lementem a szupermarketbe, az itt maradt öt-hat barátommal találkozni.

Mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy mindenki spájzoljon be alapvető élelmiszerekből, amennyire csak tud. Beléptünk a boltba, és a földbe gyökerezett a bevásárlókocsink, amikor szembesültünk az üres polcokkal. Átmentünk máshova, de minden bolt ki volt fosztva, instant zacskós kaják, kenyér és víz már sehol. Szétszéledtünk, hogy mindenki gyorsan gyűjtse be a boltban még fellelhető, a túléléshez szükséges javakat. Hatan hatfelé mentünk, és húsz perc múlva a pénztárnál találkoztunk. Mindenkinek a kosarában csak sör volt.

3) Egészen más érzés úgy megnyitni a híreket, hogy az ott olvasottaktól függ, neki kell-e állnom délután pakolni, és más országba költözni. Volt, akinek állandó készenlétben állt egy kis, bepakolt bőrönd a legfontosabb dolgokkal. Volt, aki utcai ruhában aludt, tekintettel a beígért, közelgő, újabb nagy rengésre. Nekem pedig közben az jutott eszembe, életem során két nagy atomkatasztrófa történt a világban, és én egyik esetben sem voltam 1000 km-nél távolabb.

A fukushimai balesetre való tekintettel az ország összes atomerőművét leállították. Én a kettő között nehezen találok racionális ok-okozati viszonyt, de ez van, addig ötven erőmű látta el árammal az országot, utána pedig egy sem. (A japán élet minden területén tapasztalható “jobb túl óvatosnak lenni, mint meggondolatlannak” alapelv és az utólagos túlreagálás látványos példája, hogy kettő kivételével máig sem indították újra az atomerőműveiket.) Az áramkimaradásokat sikerült valahogy ciklikusan, városról városra, óráról órára elosztani, mindig máshol mások maradtak sötétben.

“Newest updates about Fukushima.” “Condition of Japanese Daiichi reactors.” “Risks of meltdown.” “Current radiation levels in Tokyo.” Nem is tudom, naponta hányszor kereshettem rá ilyen és ehhez hasonló témákra. Közben magáról a rengésről is kiderültek új adatok. Japán keleti partvidéke 40 centivel lejjebb süllyedt és 2 méterrel közelebb csúszott Amerikához. (Hiába kell most kisebb utat megtenni, a repjegyek nem lettek olcsóbbak!) A Föld tengelye elmozdult 15 centit, ami megváltoztatta a tengely körüli forgás sebességét, így azóta 1.6 mikromásodperccel rövidebb egy nap. Japánban a legutóbbi nagy földrengés, egy 7.3-as erősségű, Kobe-ban volt (mely név a városról elnevezett marhahús, és a marhahúsról elnevezett kosárlabdázó miatt lehet ismerős) 1995 januárjában. Mivel ezen a skálán egy teljes egység tízszeres növekedést jelent, két teljes egység pedig tízszer tízszereset, a március 11.-i Tohoku földrengés (9.0) majdnem százszor olyan erős volt.

Ha ezek a tények nem lennének önmagukban elég elképesztőek, hírkeresgélés közben időnként ráakadtam egy-egy cikkre, a szenzációhajhász néphülyítés olyan csimborasszóira, hogy máig emlékszem rájuk: “Akár a Dunántúlig is fújhatta a szél a fukushimai levegőt!” “Sugárfertőzött-e a magyar zöldség?” “A földrengést még a nemzetközi űrállomáson is érezték!”

Érdekes fordulat volt, amikor egyes esetekben nem fogyasztottam, hanem szolgáltattam a híreket. Volt, hogy engem kerestek meg (az Origo kérdéseire válaszoltam), és volt, hogy én kezdeményeztem. Hallgattam otthon a Fialát a rádió weboldalán, Japánról volt szó, jól beletelefonáltam neki a műsorába, és beszélgettünk öt-hat percet, amit én a magam részéről hőstettként könyveltem el, nem lámpaláz értelemben, hanem a telefonszámlámat tekintve.

4) A legértelmesebb és legfontosabb tevékenység, amivel az elviselhetetlenül kiüresedett, tétlen napjaimat töltöttem, az volt, hogy - a barátnőmmel együtt - elutaztunk a cunami-súlytotta partvidékre, segíteni az ottani családoknak. Egyik amerikai kollégánk arrafele lakott, és írt egy körlevelet a cég összes tanárjának: következő hétvégére önkénteseket toboroznak, a Chiba félsziget csendes-óceáni partjára, ahol (az északibb területekhez képest enyhébb, csak 1-2 kilométert elárasztó) szökőár pusztított.

A házak itt is mind fából épültek, legtöbbjükből semmi nem maradt. Ahol valaha falak, szobák voltak, most csak egy kupac törött gerenda. Akár egy halom hasított fa, hevert egymáson a világ. Néha, masszívabb lakóházak esetében, a szerkezet érintetlen maradt, viszont a padlót, a bútorokat vastagon belepte a sűrű tengeri iszap. Olyan is volt, ahonnan a háztető tűnt el nyomtalanul, az a tipikus, sarkainál felfele kunkorodó, nehéz, díszes cserepekkel kirakott. Az úttestek két, három, négy darabba törve. A garázs tetején, a kert közepén még ott hevertek a partravetett rákok, tintahalak, medúzák. Az utcákon elsodort, felborult autók és csónakok. Lapátoltuk az iszapot, talicskákba pakoltuk a romokat, és közben elég sokat fényképeztem is, lásd lejjebb. Ha a törmelék alatt találtam egy-egy ruhadarabot, játékot, dísztárgyat, azt bevittem az - ablak és ajtó nélkül maradt - tatami szobában szótlanul ebédelő családnak.

A helyi napilap riportere is megjelent a helyszínen délután, és a lakosokon kívül velünk is készített egy interjút. Így jelenhetett meg pár nappal később egy “Magyar önkéntesek is segítenek Asahi-ban” című írás, ami az egyik tanítványom szüleinek felkeltette az érdeklődését. A tanítvány, egy 12 éves kislány, az óránk előtt megkérdezte, rólam van-e szó a cikkben. Bólintottam, amire ő japánul válaszolt valamit, nem értettem. Elővette az elektronikus szótárját, bepötyögte, és felmutatta nekem a kijelzőt az angol fordítással: “I respect you.”