Gondolattöredékek és emlékfoszlányok a munkába vezető utamról.

Szemészet, virágbolt, buszmegálló. Hétköznapi, banális helyszínek. De unalmasnak senki ne higgye, mindenhol akad azért egy-két gyöngyszem. Belesek az ablakon. A japán szemészeten a fentről lefele csökkenő méretű betűk helyett karikákat használnak a látásvizsgálathoz. Meg kell mondani, hol hiányzik belőle egy kis darab, alul, fölül, jobb, vagy bal oldalon. (Ilyen csonka, majdnem-teljes köröket kapunk, ha a “pí” értékét - ahogy újabban számos japán iskola teszi - egyszerűsítés végett 3-nak tanítjuk, 3.14 helyett.) Nem leskelődöm tovább, gyorsan elfordulok, és csak remélni tudom, hogy éjjel az álmaimban nem fog megjelenni a nő a bejárati ajtón lévő hátborzongató poszterről. A képen pontosan látható, mi történik, ha valaki nem használ elég szemcseppet, és annyira kiszárad a szeme (és az egész arca?!), hogy nem tudja berakni a kontaktlencséit. Nyitvatartás alatt a virágbolt előtti járda tele van pakolva eladásra szánt cserepes virágokkal és növényekkel. Éjjel, amikor a bolt zárva van, a helyzet ugyanaz. Mindent kinnhagynak az utcán, rajtuk az árcédulák: minek is pakolnák minden nap ki és be, ha úgysem lopja el soha senki? A buszmegálló így kora délután semmilyen meglepetést nem rejteget, szóra sem lenne érdemes, csak azért említem meg, mert eszembe jut, ahogy pár nappal korábban óvatosan ki kellett kerülnöm ezt a részt, hogy fel ne ébresszem a járdán békésen szunyókáló, iskoláslány-egyenruhába öltözött öregembert. Meg aztán, ott van még a pékség is, de azt már megörökítettem.

A város neve, ahol ma dolgozom, Yachiyo, csendes, külvárosias környék, 130 ezer lakos, 30 km-re Tokiótól, és a városvezetés kifejezetten büszke arra a harmóniára, amit itt állítólag mindenhol érezni lehet. A parkban egy emlékmű hirdeti a helyi szlogent, “Yachiyo - A City of Peace”, és ez így is van, nagy itt a nyugi általában, kivéve, amikor családok csoportos öngyilkosságokat követnek el. Jó, igazság szerint a 35 éves anyuka nem itt lakott, csak azért jött ide a három kisgyerekével, mert itt van a környék legmagasabb lakóépülete (a munkahelyemtől két sarokra), ahol a tetőre vezető kijáratot valamiért nem tartják zárva. A három gyerekét (nyolc, hat, és két évesek, ha jól emlékszem) valószínűleg egyenként ledobta vagy lelökte, majd ő is utánuk ugrott, egy szombati délutánon, két évvel ezelőtt. Ebben az országban nincs lövöldözés, nincs késelés, még verekedést is alig látok. Éves szinten egész Japánban nagyon ritka a gyilkosság, de ami van, az sokszor kivételesen extrém. A rendőrség nem tudta kideríteni, mi állhatott a háttérben, de pár tanítvány (a környéken lakó idősebb nénik) azt mesélték az angolórán, hogy a nő a férjén akart így bosszút állni, amiért az megcsalta. A férfi munkahelye az utca túloldalán volt, nem messze ettől a magas épülettől, ott dolgozott szombat délutánonként, a terv tehát valószínűleg az volt, hogy - büntetésből - lássa, mi történik. 

Felszállok a buszra, amiből itt csuklós nincsen, viszont mind alacsonypadlós, ez jó a nyugdíjasoknak, sőt mind alacsonytetős is: én csak kicsit összegörnyedve tudok állni rajta, ha fel próbálnék egyenesedni, olyankor vagy beverem a fejem a plafonba, vagy becsípi a hajam a “légkondi” (=a kapaszkodók közé felszerelt, körbe-körbe forgó szobai ventillátorok) A busz legalább nem csak alacsony, hanem jó keskeny is. Ha a közepére állva utazom, oldalra kinyújtott karral egyszerre elérem mindkét oldalát, így két irányba is tudok támaszkodni. Bár, be kell, hogy valljam, ezt se a sofőr, se az utasok nem nézik jó szemmel, hiszen nem ritkábban, mint 2 percenként be is van mondva: “a buszon állva utazni nagyon veszélyes”. Az ablakra ragasztott, mangastílusú biztonsági előírások szerint, még ha le is akarsz szállni, akkor is meg kell várnod, amíg teljesen mozdulatlan nem lesz a busz, csak utána kelhetsz fel az ülésről. Én viszont szeretek veszélyesen élni, úgyhogy akár életem kockáztatásával is, de állva utazom. A biztonsági manga-izé csak az egyik oldalon van egyébként az ablakra ragasztva, a másik oldalon egy szívmelengető reklám-plakát. Szőreltávolító klinika, nőknek. Lézeres szőrtelenítés a szokásos helyeken, plusz: tarkó, kézfej, homlok, hát. Elolvasom a feliratokat és nagyot sóhajtok: Egy újabb cég, aki egyszerre vagánykodó és garasoskodó, és ezért végül “megszívja a hátulütőjét.” (Rádióban hallottam, régen, nem tudom nem használni, olyan gyönyörű kifejezés.) Egyrészt vagánykodni akarnak azzal, hogy angol szlogent raknak a plakátjukra. Másrészt azon akarnak pénzt spórolni, hogy a kitalált szlogent egyetlen anyanyelvi beszélővel sem ellenőriztetik le, de még csak egy amerikai haverját se kéri meg senki, hogy nézzen már rá, jó-e ez így. Az üzenet olyasmi akart lenni, hogy “érezzétek jól magatokat lányok”, ebből lett, a kedvesen mosolygó reklámarc-lány mellé biggyesztve, a felirat: “Enjoy the Girl!” Élvezd a lányt! Valaki aztán mégiscsak szólhatott nekik, hogy ez necces, mert pár héttel késöbb lecserélték az összeset, “Enjoy Girls!”-re (“Élvezz lányokat!”), majd újabb pár héttel késöbb, és azóta is ez maradt a végleges verzió, lett belőle “Enjoy, Girls!” Hát istenem, megpróbálták. Ahogy régi jó barátom, a Professzor mondaná: kapufa!

Mindenkit szeretnék óva inteni attól, hogy más bejegyzéseimet is elolvassa, de ha egyszerűen nem bírsz ellenállni a kíváncsiságnak, az előző öt perceimet itt megtalálhatod: Első öt perc, Második öt perc .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!