Az éttermek, kávézók minden nap ugyanakkor vannak tele, déltől egyig. Nincs olyan cég, iroda, ami másik időpontra tenné az ebédszünetét. Hétvégén már nem lenne muszáj, de mégis, a legtöbb ember akkor is délben megy el ebédelni. Ennek az okát nem lehet egyszerűen annyival elintézni, hogy “megszokás”, itt szerintem többről van szó. A lényeg a “megszokott” automatikus egyenlővé tétele a “megfelelővel”. Ha mindig így volt, akkor szükségszerűen nem lehet ennél jobb módja, mert ha lenne jobb módja, akkor nem lett volna mindig így, tehát maradjon is így, ami miatt a jövőben is mindenki azt hiszi majd, hogy másképp nem lehet. Nem szükséges, hogy ezek a gondolatok tudatossá váljanak, és artikuláltan megjelenjenek a japán ember fejében, anélkül is képesek - ahogy az előítéletek, rögeszmék általában - befolyásolni a viselkedésüket. 

Az ugyanakkor-ebédelés kellemes velejárója az ugyanakkor-nem-ebédelés, vagyis ha 2-kor ülök be egy étterembe, az egyszerre megjelenő irodai dolgozók mindennapi áradata után, olyankor az sokszor már teljesen üres. A programjaim ritmusát ezért próbálom a kialakult japán napirend ellenében megszervezni, de a múltkor nekem is délben kellett beugranom valahova enni. A hely tele, minden asztal foglalt, jönnek is kifele állandóan a pórul járt vendégek. Én is már épp sarkon fordulnék, amikor meglátom: hatalmas, kinti terasz, 15-20 üres asztallal. A kifelé vezető ajtó nyitva áll, és ezzel együtt azt is észreveszem, hogy egy tucat üzletember álldogál körülöttem, akik esetében kizárt, hogy nem vették észre ugyanezt a teraszt. Távol álljon tőlem, hogy magamat fényezzem, és a blogot a “tökös gyerek”-pózban való tetszelgésre használjam fel, de! A helyzet mégis úgy áll, hogy amíg a szararimenek fejvakarással, zavart pislogással és “doushiou” (=most mi legyen?) sóhajtozással töltötték az időt, addig én megtudakoltam egy pincértől a minimálisan szükséges infókat, és fél perccel késöbb már a tök üres terasz közepére is helyeztem az elégedett, büszke, külföldi seggemet. 

Azt, gondolom, nem szükséges leírnom, hogy tíz percen belül ez a terasz is megtelt. Ezt a kis jelenetet azért ragadtam ki, hogy ezen keresztül megpróbáljam érzékeltetni azt, ami szerintem a japán nép (általam ismert) lelkivilágának egy alapvető jellemzője: a kezdeményezéstől való félelmet. “Van baj, és látható a megoldás, de biztos más is látja, és megteszi helyettem az első lépést, vagy majd megoldódik magától, vagy nem, az is jó, a lényeg, hogy én ne borítsam fel az egyensúlyt, és legfőképp: ne tereljem magamra a figyelmet!” Én így képzelem el a kollektív passzivitáshoz vezető belső monológot, és mindenki, aki ezt olvassa, kételkedhet abban, hogy mennyire vagyok objektív, elfogult, őszinte, amikor erről (vagy bármi másról) beszámolok. Objektív semmiképp, elfogult mindenképp (a saját személyiségem, hangulataim, ízlésem képezik azt a szűrőt, amin keresztül ezek az élmények felkerülnek a blogra), őszinte pedig mindig. Ettől függetlenül nyugodtan gondolhatja valaki, hogy “na, azért a Marci (ez én vagyok) biztos túloz egy kicsit.” Nem lesz igaza, de attól még nyugodtan gondolhatja.

A legtöbb japán étteremben, így most itt is, valóra válik egy álmom, amit huszonéves korom óta dédelgettem, Magyarországon élve: mennyivel könnyebb lenne az életünk, az összes ügyefogyott, elhamarkodott integetés nélkül, az összes túlbuzgó, vagy figyelmetlen pincér nélkül, ha egyszerűen lenne egy gomb az éttermi asztalokon, amivel (akár egy angol lord az inasnak) oda tudnánk csengetni a pincért. Most is ezt teszem, az desszert-étlap (pillecukros-lekváros-kekszes hamburger) alá elrejtve diszkrét gomb, azt megnyomva a konyhában kigyullad az asztalomat jelző szám, és a pincér - meg fogom ezt valaha szokni? - máris ott térdel a székem mellett a földön. Mindkét térdét a fölre rakja, és ráül a sarkaira, így várja a rendelést. Az egyenlő szemmagasság okán teszi ezt, ha ugyanis állna, akkor beszéd közben fel kellene rá néznem, ami az alá-fölérendeltségi viszonyok szempontjából abszolút botrányos lenne.

Kezemet, arcomat megtörlöm a minden étkezéshez kijáró behűtött (télen felmelegített) fertőtlenítős kis kendővel, és mindannak a kapcsán, amit eddig leírtam, eszembe jut, hogy van nekem egy nagyon jó barátom itt Japánban. Kanadai, irodában dolgozik, japán cégnél, 10 éve. A következőt szokta mondani: Nyugati emberként lehet a japánokNAK dolgozni, vagy lehet japánokAT dolgoztatni, de nem lehet a japánokKAL dolgozni. Mit ért ezalatt? Ugyanazt, amiről én is meg vagyok győződve. A japán embernek kifinomult, ösztönös érzékenysége van a "tekintély" iránt. Az engedelmesség, a meg-nem-kérdőjelezés régóta és mélyen benne van az itteni kultúrában. Ha létezik olyan, hogy nemzeti karakter, akkor ez mindenképp a része: a tekintély elfogadása, a tekintélyt megtestesítő személy tisztelete, követése. Lehet az a felsőbbéves diák, a felettesem, a kalauz, a rendőr, a tanár. Vagy csak így absztrakt módon: a “szabály” mint olyan. Nem nehéz tehát se az, ha dirigálsz nekik, se az, ha ők dirigálnak neked. A hatalmi viszonyok világosak, nincs kétség, hezitálás, nincs kínos, furcsa, megfoghatatlan, ki-nem-mondott feszültség és tökölődés. Amikor viszont nincs világosan eldöntve, ki hozza meg a döntést, a folyamat megbénul. Ha mindenki egyenlő hatalmi szinten van, akkor bárki kezdeményezhet, de ha bárki kezdeményezhet, akkor majd biztos kezdeményez valaki más, ha én nem. Az alá-fölérendeltség azért jó (annak, akinek jó), mert formálisan kijelöli és elosztja a felelősségeket. Ennek a hiányában (másszóval, egy csapatban) az én önálló döntésemen múlik, mekkora felelősségem legyen. Az pedig nyomasztó. 

A tanítványaim például nagyon szeretik a tényekre vonatkozó kérdéseket gyakorolni. What time is it? What day is it? Is it a square clock or a round clock? Ilyenkor biztonságban érzik magukat, és leginkább nem is attól, hogy jó választ adnak, hanem attól a megnyugtató ténytől, hogy VAN jó válasz. Ha el is rontják, nem esnek kétségbe, mert rá lehet mutatni pontosan, hogy mit, hol, miért rontottak el: pánikra csak akkor van ok, ha nincsen egyetlen jó válasz. Ha a kedvenc dolgaikról, terveikről, neadjisten véleményükről kérdezem őket, olyankor nem ritka a teljes legfagyás. Ezekre, tudniillik, bármit lehet válaszolni, és ha bármit lehet, akkor nincs mi alapján inkább ezt mondani és nem azt. Jó, nem tagadom, hogy a karikatúra kedvéért kicsit talán súlyosabbnak állítom be ezt a dolgot, mint amilyen a valóságban. De egy biztos: rengeteg gyereket láttam már 2-3 percen át tépelődni, hogy megmondja, mi a kedvenc színe, attól való félelmében, hogy mi lesz, ha rosszat választ, és utána rájön, nem is azt szereti a legjobban. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!