Szombat késő este. Egyik kedvenc időpontom egész héten. A hét utolsó munkanapja is véget ért. A legfontosabb munkanap, ami a bizniszt illeti, mert a gyerekeknek ma nincs iskola, ráérnek, ilyenkor lehet őket nyelviskolába csábítani. Sokkal sűrűbb minden tanár órarendje, mint máskor. Az utolsó esti tanítványomtól is elköszönök, és egy jól megérdemelt ICHIRAN után jöhet a hosszú vonatút. 

Különleges vonatút ez, más, mint a többi, a saját kis ajándékom magamnak magamtól, egy apró hétvége-ünneplő luxus, a Green Car. A gyorsvonat közepénél található 2 kocsit hívják így, lóhere jelzi a peronon, hogy pontosan hol fognak ezek megállni. A szín miértjét eddig nem sikerült megfejtenem, de gyakorlatilag semmi mást nem jelent, mint hogy a kocsi “elsőosztályú”. Az ide szóló jegyet külön automatán kell megvenni, szintén a lóherék közelében. Négy fajta van összesen, hétköznapi vagy hétvégi, 50 km alatti vagy fölötti utazásra szóló. Nekem elég lesz a legolcsóbb, de azt maximálisan kihasználom: Shinagawa-ig megyek, olyan 35-40 percet. A monitoron megjelenik a vasúthálózat összes állomása, és miután ráböktem az úticélomra a gép feltölti az utazókártyámra a szükséges információt. 

Ez nem helyjegy: ha épp tele lenne az elsőosztályú kocsi, akkor állnom kell. Ezért nem élek ezzel a lehetőséggel soha hétköznaponként, és főleg nem Tokió fele reggel, vagy Tokióból kifele este, vagyis abban a két esetben, amikor a Green Car is zsúfolásig megtelik. Elvileg nem csak leülni, de létezni sem szabad ezekben a kocsikban különjegy nélkül. Pár figyelmetlen utas mindig a lóherés részen állva várja a vonatot, az megérkezik, megáll, és a várakozók rémülten veszik észre, hogy Green Car ajtó nyílt ki előttük, amin belépniük tilos. Fejvesztve rohannak ilyenkor a normál (nemzöld? színtelen? mezei? másodosztályú? halandók által használt? nem tudom) kocsikhoz, mielőtt záródnak az ajtók.Pedig van átjáró a két típusú kocsi között, fel lehetne itt ugraniuk, és azonnal, már a vonaton, biztonságban átsétálni, de a szabály az szabály. 

Így szombat késő éjjel rendszerint én vagyok az egyetlen ember, aki Tokió belvárosa felé igyekszik, és rá is szánja erre a plusz pénzt. De pontosan miért is olyan fontos ez nekem? Itt nem hosszában vannak az ülések, szembe egymással, mint a metrón, hanem kettesével, menetirány fele fordítva. Itt jobb a hangszigetelés, szinte teljes a csönd. Itt rövidebbek és lényegretörőbbek a bemondások, nem zaklatnak állandóan a tucatnyi átszállási lehetőség felsorolásával. Itt van felszolgáló, aki 10 percenként tapintatosan végigtolja az ülések közt a zsúrkocsiját, melyből a kérésemre bármikor elővesz nekem egy jéghideg sört. Itt sosem kéri a kalauz a különjegyet, mert erre is van a nyugalmat meg nem zavaró megoldás. Minden egyes ülés fölött pici, pirosfényű égő. Ha kiválasztottam a helyemet, nincs más dolgom, mint az adott ülés fölött a plafonhoz érinteni az utazókártyámat, és - az előbb leírt módon rátöltött információt érzékelve - az égő átvált zöldre. A kalauz egyetlen feladata, hogy ellenőrizze, minden utas fölött zöld-e a lámpa. Amikor a vonat megérkezik Shinagawa-ba, az ülésem fölötti égő visszavált pirosra: ideje leszállni. 

A végállomáson a székeket a személyzet átforgatja az ellenkező irányba, és mióta meglestem, hogyan csinálják ezt, azóta mindig szépen szembefordítom magammal az előttem lévő üléseket. Mégis, különben hová raknám fel az egész heti, tábla előtt álldogálástól fáradt lábamat?! Az esetek 90%-ában az egész úton egyedül maradok, senki nem száll fel. Elhúzom a függönyt, és a valószerűtlen iramban elsuhanó, egyre sűrűbben felbukkanó, és egyre magasabb felhőkarcolókat, vibráló-rikító fényreklámokat, épületek oldalait beborító óriásképernyőket, egymás hegyén-hátán összezsúfolt mini-lakásokat azzal a nosztalgiával nézem, amiről tudom, hogy majd érezni fogom, amikor már máshol élek, és visszagondolok erre a városképre. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!