Japán elsőszámú egyeteme a Tokyo University (japánul “daigaku”), elterjedt becenevén Todai. Garantáltan leesnek az állak, ha társaságban valaki megemlíti, hogy oda jár, vagy ott végzett, vagy - saját tapasztalat alapján - akár csak tanít valakit, aki ott hallgató. A belföldi népszerűség és tekintély szempontjából tehát jól áll az egyetem szénája, de egy komoly felsőoktatási intézménynek ez nem lehet elég. A nemzetközi hírnév, a külföldi diákok (és vendégelőadók) odacsábítása ugyanilyen fontos lenne, ezen a téren viszont már komoly gondok vannak. Nemzetközi viszonylatban a Todai csöppet sincs előkelő helyen. Kevéssé meglepő módon a mindenki által megtippelhető angol, amerikai, német, francia egyetemek vezető pozíciói minden évben nagyon stabilak. De nem is ezek a fő riválisok, hanem a többi ázsiai egyetem, melyek szintén mind sokkal népszerűbbek, az élen rendszerint Hong Konggal és Szingapúrral. 

Ennek szerintem két oka van, és mindkettő cseppben a tenger (egyetemben az ország), más szóval két olyan probléma, aminek orvoslása az egész ország turizmusát jelentősen fellendítené. Az első egy végtelenül gyakorlati, egyszerű tény: az angolnyelvű kiadványok, tájékoztatók, információ, táblák, stb. hiánya. Ez pontosan olyan lehangoló és bosszantó, amilyennek hangzik. Minden évben, a Todai-ra felvett külföldi diákok nagy része nem kezdi el, és egy még nagyobb része nem fejezi be az első évet, és az indok rendre ugyanaz: Más ázsiai országok egyetemei sokkal jobban fel vannak készülve a helyi nyelven nem tudó elsősök segítésére. Azok közül az helyszínek közül, ahol a közelmúltban kerekperec megmondták nekem személyesen, hogy angolul tudó alkalmazott nincs, úgyhogy vagy japánul intézem a dolgaimat, vagy sehogy: Bevándorlási hivatal. Nemzetközi filmfesztivál. A legnagyobb bevásárlóközpont-lánc. 

A másik ok, ami főleg női vendéghallgatók kedvét veszi el a Todai-tól, olyan helyi japán sajátosságok, amit egyesek csak váratlannak, mások felháborítónak és elmaradottnak, mások megalázónak, mások csak szimplán poénnak érzékelnek. Ilyen az egyetem éves szépségversenye, aminek a győzteseiről (több tucat lányról) fotósorozat készül, ami végül könyv formájában is megjelenik. A “Gyönyörű Todai Lányok Képeskönyve” című kiadvány a kampusz területén vásárolható meg, és a fotókat pár napja egy cég is felhasználta a reklám-kampányában. A két nagy japán utazási iroda egyikének, az H.I.S.-nek olyan szerződést sikerült kötnie az egyetemmel, melynek keretein belül a legszebb lányokat egyes szerencsés utasok mellé ültetnék be hosszú repülőutakra. Az iroda reklámötlete (amit pár óra!!! elteltével kénytelenek voltak lefújni) lényegében erről szólt: Sok japán ember ódzkodik attól, hogy külföldre utazzon, mert fél, hogy unatkozik majd a repülőn a hosszú út alatt. Az utazási iroda kisorsol néhányat a férfiutasok közül, akik megkapják a lányok fotóit (a Todai Képeskönyvből). Ezután kiválaszthatják, melyikük üljön majd melletük a repülőn. Az egyetemista lányok - a reklámszöveg alapján - nem csak bájos mosolyukkal, hanem az úticélról szóló művelt, intelligens megjegyzéseikkel is szórakoztatják majd az illetőt. Két apró, finom kis mozzanat, ami engem leginkább megragadott ebben a gyönyörű történetben: 1. Az utazási iroda fontosnak tartotta, hogy megnyugtassa az esetleg aggódó utasjelölteket és hozzáfűzze a plakátjához: “a hallgatók kérésre le tudják egyszerűsíteni a mondataikat, hogy mindenkinek könnyen érthetőek legyenek.” 2. A széleskörű felháborodás miatt a reklámot törölték a weboldalról, de az ajánlat továbbra is áll, várják a jelentkezőket.

Ahogy én látom, az H.I.S. (amiről úgy tudtam, hogy Highest International Standard, de sokak szerint Highest International Sexism) marketingeseinek ez az ötlete pontosan illeszkedik abba az értékrendbe, amely szerint a nő nem más, mint cuki kis játékszer, amit nem kell túl komolyan venni. Ennek a (ki nem mondott, hallgatólagos, és pontosan ezért nehezen megváltoztatható) értékrendnek az uralmát az “office lady” tanítványaim sztorijai is sokszor megerősítik. A “főnököm rám szólt, hogy vegyek hosszabb szoknyát az irodában, mert nem szépek a lábaim” és társaik. De erről majd egy másik bejegyzésben. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!