Körkép. A vasútállomás kijáratánál buddhista szerzetes, adományokat gyűjt, senki nem ad neki. Hallani néha, hogy átlagemberek szerzetesi álruhába öltözve koldulnak. Megállok a pirosnál. Előttem a kimonós nő táncórára mehet éppen, youtube-on néz oktatóvideót, a kézfejével gyakorolja kicsiben a mozdulatokat. Az úttesten a becippzárazható ajtós, nagyjából 1m x 1m x 1m méretű autó. A járda szélén minden kis oszlopon jókora földimogyoró-szobor. Minden prefektúra híres valamilyen ételről (és madárról, és virágról, és figuráról, és édességről), ez a Chiba speciel a mogyorójáról. A sarkon mintha átlagos lakóház lenne, 3-4 emeletes, pici lakások, valójában mindegyik tele kibérelhető üvegkoporsókkal, pár órás alvásra. Más néven kapszula-hotel. Ezt valamikor kipróbálom. De most megyek dolgozni, ránézek az órámra. 

Még van 30-40 percem. “Van a közelben kávézó?” kérdezem a nénit az utcán, aki csak int, hogy kövessem, és - olyan iramban, amit nehéz tartanom - elindul egy kis utcán befele. Két sarkot lesétál, én utána, megáll, utolérem, rámutat egy ajtóra, meg is böki, és rám kiált “this!”. Beülök ide egy kicsit, egy kávé mellett blogot írni. Amerikai-finn-japán egyveleg a pulton: a hét törpe, a múminok, az integető macska. Maradandó multikultúrális élmény, de talán nem annyira, mint a wc-hez vezető előtér/várakozó szoba dekorációjának stílusa. Ennek adekvát jellemzéséhez le kell nyúlnom egy sok évvel ezelőtt, Budapesten hallott kis gyöngyszemet. Az illető (gondolom) egyszerre akarhatta kifejezni a “régies” és az “ízléses” szavak jelentését, és így születhetett meg a: “GUSZTIKUS!” 

Egy olvasó nemrég elküldött egy képet, simple everyday Japanese expressions, közte “maji-de”. Elgondolkoztatott. Először, hogy: milyen kifejezéseket tanultam meg itt az első hetekben. Másodszor: azok közül, amit én ismerek, milyen kifejezéseket használ az átlag japán a leggyakrabban. Harmadszor: azok közül, amit ismerek, és sokat használják, mi zavar a legjobban. Valószínűleg minden nap valami más, de amiből jelenleg éppen elegem van, az a しょうがない, angolul fonetikusan leírva “shouganai”, magyarul fonetikusan leírva “sóganáj”. Jelentése “nincs mit tenni”, és éppen azzal van bajom, hogy a sóganáj-szituációk felében igenis lenne mit tenni. Idő előtt feladni, tehetetlen áldozatként viselkedni, megoldhatatlannak beállítani a megoldhatót, egyszóval túl gyorsan és könnyen rántani elő a zsebedből egy sóganájt, ez - az én személyes élményeim alapján - egy létező japán hajlam. Három angolórai helyzet, három tanítvány, az elmúlt hetekből, ami hirtelen beugrik. Arra is jó példák, hogyan veti le a japán a zárkózott, érzelemmentes, hivatalos maszkot, amikor egy külföldivel beszélget a négy fal között. 
   

1) 

Ritka jelenség: egy szemmel láthatóan a “fiatal japán lány” karakter kialakult és bevett ismertetőjegyeivel szándékosan szembemenő, feltűnően nem-sztenderd 23 éves játéktermi alkalmazott. Nem szoknya, hanem farmernadrág. Nem bézs blúz, hanem fekete póló. A csuklóján nem gyögykarkötő, hanem bőrszíjak. Nem visszafogott formavilágú tűsarkú, hanem agyonhasznált bakancs. Nem szelíden hullámos tincsek, hanem rövid, kócos, oldalt felnyírt. Nem mesterségesen magasított, vékonyított hang, hanem soksok cigitől (és, ahogy váratlan őszinteséggel félvállról megemlíti, spanglitól) rekedt hang. Ránézésre, illetve késöbb a sztorik alapján is, olyan társadalmi rétegből jön, amit egyesek úgy írnának le, mint “lecsúszott” vagy “alvilágközeli”. 

“Hogy vagy ma?”

“Jaj, nagyon fáradtan.”

“Hogyhogy? Nem azt mondtad, hogy se tegnap, se ma nem dolgozol?”

“Igen, de tegnap meglátogattam a volt osztálytársamat, és az nagyon fárasztó volt. Kicsi babája van, akivel állandóan foglalkozni kell.”

“Volt osztálytársad? Akkor ő is még csak 23 éves...?”

“Igen. Nagyon nem akart még egy gyereket, de ez van, sóganáj. Csak ugye ez nagyon sok pénz...”

“Várj, várj. Még egy gyereket? Van másik is?”

“Igen, az előző férjétől. De az a gyerek már 3 éves. Csak nehéz egyedül nevelni.”

“Akkor elvált? És mi a helyzet a második gyerek apjával? Bocs, de nem értem...”

“Nem vált el, csak a férje elköltözött. A férfi sem akart gyereket, de aztán mégis lett, és hamar kiderült, ez mennyi bonyodalom, úgyhogy elköltözött. Nem tudni róla semmit. Megkérte a barátnőm, hogy küldjön néha kis pénzt, de nem válaszol, sóganáj. Aztán lett egy új barátja, tőle van ez az új kisbaba.”

“Akkor most legalább van egy férfi, aki tud neki anyagilag segíteni...”

“Hát sajnos nem, mert a barátjának meg nagyon drága hobbija van, szereti a sportautókat. Mindig új alkatrészekre költi a pénzét, úgyhogy aztán már nem marad.” (Valamit mond japánul, nem értem, előveszi a szótárát, keresgél, megtalálja, elém rakja: “irresponsible”)

“Ez jó kifejezés, de túl gyenge. Te találkoztál valaha a volt férjjel, vagy ezzel az új baráttal?”

“Nem, dehogy, nem is akarok, nagyon ijesztőek. A barátnőm is fél tőlük, a második gyerek apja például nemrég ordibálva leszidta szegényt az utcán. Jó, mondjuk nem teljesen ok nélkül. A barátnőm hozzáért a sportkocsi ablakához, és ottmaradt az ujjlenyomata.”
  
2)

Öt felnőtt tanítványból álló csoport. A legfiatalabbik, huszonéves, minden héten elkésik. Most is már túl vagyunk a bevezető beszélgetésen, amikor leszegett fejjel besomfordál. Abszolút kezdő, alacsony, izgulós, pánikra hajlamos lány. A hozzám legközelebb eső székre ül le, látom, hogy a jegyzetfüzetének a lapjai tele vannak írva otthon szótárból kikeresett szavakkal. “Osztálytalálkozó”, “viszonzatlan”, “remény”. 

“Jó hétvégéd volt?” Kérdezem.

“Nem. Nagyon nem!” Mondja, kacagva, a többiek felé, mintha mutatni akarná, hogy azért nem kell megijedni, semmi komoly.

“Megkérdezhetem, hogy miért?”

“Tízéves osztálytalálkozó.” Gyorsan megkérdezi japánul a többi, magasabb szinten tudó tanítványt, hogy jól mondta-e a szavakat. “Nagyon rossz.” Mondja nekem angolul, aztán megint a többiekhez fordul, “tényleg nagyon rossz volt” mondja nekik japánul. Mintha folyton félbe akarná szakítani a történetét, és elvenni (elrejteni) a súlyát. 

“Mi történt? Nem szereted a volt osztálytársaidat?”

“Az első szerelmem. Az egyetlen szerelmem. Gimnáziumban. Végig.” Nagyot nevet, a két kezével kis szívet formáz, ezzel adva nyomatékot a szavainak. Itt már észre lehetett volna venni, hogy ha ennyire komikusnak beállítva, félvállról adja elő ezt a helyzetet, az csak azt jelentheti, hogy nagyon sokat jelent a számára.

“Találkoztál a sráccal, aki a barátod volt gimnáziumban?”  

“Nem barát. Csak szerelem. Remény. De semmi.”

“Nem is tudta? Nem próbálkoztál, hogy legyen ebből valami?”

“Neem, neem! Vártam, hogy megszólít, de nem. Sóganáj. Most osztálytalálkozó. Remény. De már megházasodott, az ujján... Jaj... Jaj NE!” Amikor így hirtelen felkiált, először azt hiszem, most jött rá, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, vagy nyitva hagyta a gázt, vagy megfájdult valamije. Ehelyett, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, elementáris erővel sírni kezd. Az asztalra borul, rázza a zokogás. “Beszéljünk másról, sensei, beszéljünk valami másról.” 


3) 

Negyven körüli üzletember, sötét bőrű (félig okinawai), pörgős (napi öt-hat feketekávé), angolul nagyon jól tud (nem is tanulni jár ide, csak dumálni). A beszélgetős órák alapszabályát, hogy a student-talk-time legalább kétszerese legyen a teacher-talk-time-nak, nagyon nehéz betartani vele, aki folyton csak engem faggat. Milyen volt a hétvégém, milyen szerintem a jó szülő, mi idegesít legjobban a japánokban, mit szólok a Metallica elpuhulásához a kilencvenes években? Cserébe viszont, meg kell hagyni, ő is nagyon őszinte és nyitott, különösen szereti hangoztatni a Tokióban (és környékén) élő japánokkal szembeni kritikáját. Kéthetente kifejtett elmélete szerint a köztudatban elterjedt negatív sztereotípia - az ügyetlen, merev, félszeg, idegroncs japán - csupán egy “Kanto” jelenség, egy helyi típus. A fővárosban tetőződő töketlenség nyugat felé haladva csökken. Shizuoka-ban például már nem félnek az emberek az esőtől, Osaka-ban pedig kifejezetten talpraesett, vagány példányok is találhatók. Végül átérünk Kyushu-re, ahol a macsó tökösséghez még lazaság és humor is társul. 

A mai nap váratlan újdonsága: kíméletlen kirohanásainak ezúttal egy speciális embercsoport esik áldozatul, a cége fiatal alkalmazottai, a frissen diplomázott újoncok. 

“Nem válnak igazán hasznára a vállalatunknak.”

“Miért gondolod így?”

“Lassabban dolgoznak, mint a negyven fölötti kollégák!”

“Ez meglepő.”

“Igazából nem. Az az oka, hogy nem tudnak számítógépet használni.”

“Komolyan? Japánok? Ez hogy lehet?”

“A kétezres években nőttek fel, egész életükben okostelefonon neteztek csak, sosem volt számítógépük. Billentyűzetből is csak az érintőképernyőset ismerik. A buráindo táccsi egyiknek se megy.” (Japánok “angol” kifejezése a tízujjas vakon gépelésre: blind touch - a szerk.)

“Egy-egy ujjal gépelnek?”

“Igen, ezért telik sok időbe, mire egy dokumentummal elkészülnek. De legfőképp: túl sokat panaszkodnak a terhelés miatt, nem viselik olyan jól a túlórát, mint az én generációm anno.”

“A japán munkabírás világhírű...”

“Az az én korosztályomnak köszönhető, ma ez már nincs így! Nem számított ritkaságnak, hogy pályakezdőként “nyolctólnégyig” munkanapjaim legyenek.”

“8-tól 4-ig? Azért az nem olyan hosszú, nem?”

“Haha. Én most viccet mondtam. Mert reggel 8-tól másnap reggel 4-ig! Ezt direkt így szoktam mondani, viccből. Haha.”

“Te jó ég...”

“Este 10 és 11 között esetleg egy vacsoraszünet, aztán munka napfelkeltéig. Kis alvás és folytatni. Az irodában aludtam, mind ott aludtunk, váltottuk egymást, mindig valaki más dőlhetett le 4 órára. Máig emlékszem a rekordomra, egyik hónapban 360 órát dolgoztam. Ez átlag napi 18 óra munkára jött ki.”

“És akkor ti nem is panaszkodtatok, amikor a főnök mondta, hogy következő éjjel megint benn kell maradni?”

“Nem. Sóganáj!”

  ***

Egy olyan nézőpont, ami kiemelkedik a helyzetből, nem csak belülről megéli azt, hanem rá tud nézni fölülről és objektíven megítélni - valami ilyesmi kéne ahhoz, hogy lehulljon a lepel, és kiderüljön, nem mind “sóganáj”, ami annak tűnik. Akármi is a legjobb szó erre a fajta józan kritikus szemléletre - mondjuk, hogy reflektálás - biztos vagyok benne, hogy sok esetben azonnal megszünteti a kiszolgáltatottság illúzióját. Ez segít, egyszerűen azért, mert az embert tudatosabbá teszi, és így kevésbé naívvá. Azt sóhajtani “nincs mit tenni” miközben van mit tenni, ennek a mozgatórugója valószínűleg a legősibb mozgatórugó, a félelem. A félelem megbénítja az embereket, és ennek a fenntartása mindig és mindenhol egyvalakinek jó, egyvalakinek az érdeke, a hatalomnak. (Legyen az a lány sportautó-mániás barátja, vagy az embereit az idegösszeroppanásig dolgoztató főnök, vagy bármi más.) A félelemmel arányosan nő ez ember irányíthatósága. Minél több mindent lát megoldhatatlannak, minél több élethelyzetben hiszi magát tehetetlennek, annál kisebb a szabadsága, annál engedelmesebb lesz. Van olyan japán ember, aki annyira retteg a hibák elkövetésétől, hogy az ő számára megkönnyebbülést jelentenek a szabályok. És megkönnyebbülést jelentenek a megoldhatatlan (-nak kikiáltott), sóganáj helyzetek. Ez az én értelmezésem. Az önálló cselekvés mindig felelősséggel jár, ami teherként nehezedik rájuk. Ezt a terhet veszi le a vállukról, ha elhiszik, hogy nincs befolyásuk az események alakulására. Nekem egy szabály azt jelenti: korlátozva van, hogyan viselkedjek, vagyis plusz stressz. Sok japánnak a szabály azt jelenti: el van helyettem döntve, hogyan viselkedjek, vagyis mínusz stressz. De lehet, hogy Tokiótól nyugat felé haladva ez is javul.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!