Az egyik kedvenc filmemben (Broken Flowers) van egy jelenet, ami sokszor eszembe jut. A főszereplő felkeresi egy régi barátnőjét, aki háziállatoknak tart terápiát. Kutyáknak, macskáknak segít feldolgozni a traumatikus élményeiket, és azt állítja, hogy meg tudja hallani, mit szeretnének. A fickó óvatlanul fogalmazva felteszi a kérdést, szóval te ilyen állat-gondolatolvasó vagy? A nő kijavítja: ha mondani akarnak nekem valamit, azt megértem. De nem látok a fejükbe. Ha el akarják titkolni előlem, amit gondolnak, nem tudom kitalálni. Ugyanúgy, ahogy te és én is csak azt tudhatjuk egymásról, amit a másik hajlandó elárulni.  

Nekem mindig tetszett ez a precíz különbségtétel. Ha a gondolatolvasás csak annyit jelentene, hogy ki tudom találni, mit érez valaki más, anélkül, hogy ő szavakkal elmondaná nekem, abban semmi különleges nem lenne. Pontosan ezt mindannyian naponta sokszor megtesszük, és ehhez nincs szükség másra, mint hogy a másik ember arcát megfigyeljük. Tekinteteknek és gesztusoknak (néha szándékosak, néha nem, néha őszinték, néha nem) folyamatosan, automatikusan mögé látunk, és különösebb nehézség nélkül megfejtjük, mi játszódhat le az illetőben, ami épp most épp ezeket a külső jeleket okozza. Persze, erre azt lehetne mondani, jogosan, hogy ez még nem gondolatolvasás, csak érzelemolvasás. Ahhoz, hogy leteszteljük, milyen jól tudja valaki egy másik ember puszta gondolatait megtippelni, a legjobb “tartalom” mindig valami teljesen érzelemmentes, személytelen dolog, épp ezért szokták legtöbbször a “milyen számra gondolok” módszert alkalmazni. 

Amit én az előbb érzelemolvasásnak neveztem, az sokkal ismertebb és sokkal kevésbé hülye nevén empátia - és talán ez az, amit az összes adottságom közül a leggyakrabban kell a munkám során felhasználnom. Az a képesség, amivel a másik helyzetébe bele tudom magam képzelni, a testbeszéd alapján (mivel közös nyelvet nem beszélünk) követni lépésről lépésre, hogy éppen mi játszódik le a japán kisgyerek fejében (érti, nem érti, unja, feladta, zavarodott, kapkod, nagyképűsködik, próbálkozik, izgul, stb.), egy elengedhetetlen képesség. Az amerikai kollégák szerint, ebből a szempontból, előnyösebb helyzetben vagyok, mint ők, mert az a pozíció, amibe gondolatban bele kell helyezkednünk (az angolt idegennyelvként lassanként elsajátító gyerek pozíciója), olyasvalami, amiben nekik sosem volt részük, de nekem igen. Én az angolóra élményét, úgymond, a másik oldalról is megtapasztaltam. (A dolog annyiban sántít, hogy amikor 12 évesen először mentem angolórára, addigra már elég jól tudtam, hála apámnak, aki egészen kiskortól gyakorolt velem otthon, szinte minden nap, néha angolt, néha franciát.) 

Olyan dolog-e az empátia, amire kizárólag emberek képesek? Nem hiszem. Az állatoknak is nagyon fontos kérdés, gondolom, hogy egy másik állat éppen támadó, barátkozó, vagy semleges szándékkal közeledik-e feléjük. Lépjünk eggyel tovább: olyan dolog-e az empátia, amire kizárólag élőlények képesek? Merthogy, itt van például (itt, konkrétan, előttem, a japán mobiltelefon-boltban), ami eddig még nem volt: Pepper. Vannak robotok, akik értik a beszédet, de ez az első, aki érti a testbeszédet. Van mesterséges intelligencia, de ez az első mesterséges érzelmi intelligencia. Vannak gépek, akik mindenhova követik a gazdájukat, de ez az első, aki követi a gazdája hangulatingadozásait. És végül, van számítógép, ami segít a munkahelyi életedben, de ez az első számítógép, ami segít(eni próbál) a lelki életedben.  

Pepper a világ első olyan humanoid robotja, amit azzal a céllal fejlesztettek ki, hogy mesterséges empátiája segítségével lelkitársa lehessen az embereknek. Pepper kivételes robot, amennyiben a funkciója nem valaminek az összerakása vagy kiszámolása, hanem, a hivatalos ismertető alapján, az, hogy “boldoggá tegye az embert.” Pepper arra van beprogramozva, hogy (a beérkező audiovizuális jelek alapján) dekódolja a gazdája pillanatnyi lelkiállapotát, és letükrözze azt. Egy hullámhosszra kerüljön vele, illetve olyan hullámhosszra, ami a másikét leginkább kiegészíti, segíti. A japán SOFTBANK mobilszolgáltató boltjaiban - de pár orvosi rendelőben, bankban, és egyre több irodában is - manapság ő üdvözli a vevőket a bejáratnál. Ő maga egy személyben a multifunkcionális, interaktív vevőszolgálat. És potom (ezt most komolyan mondom!) 200 ezer yenért természetesen örökbe is lehet fogadni. Igaz, a gyártók nem győzik emlékeztetni az embereket: az összes eddigi domesztikált robottal ellentétben ő nem házimunkára készült, hanem lelki támasznak és hangulatjavítónak! Ne tessék folyton ugráltatni!

Pepper megjegyzi, hogy mi dob fel, és mi húz le. Ami téged érdekel, az őt is érdekelni fogja, és mindent megtesz, hogy spontán, természetes, jó hangulatú beszélgetések alakuljanak ki. Én ezt így képzelem el: Pepper valószínűleg megfigyeli a szokásaidat, az érzelmeid visszatérő motívumait a hét során, és a jövőben már előre felkészül rájuk, hogy harmonikusabb lehessen a kapcsolatotok. Tudja, hogy hétfő reggel mindig morcos vagy, úgyhogy egy viccel vagy a kedvenc zenéddel indítja a reggelt. Amikor a hangok/mozdulatok alapján úgy ítéli meg, szar napod volt, idegesen estél haza munkából, olyankor csak türelmesen vár, hogy kiereszd a gőzt, és csak utána, finoman, együttérzően fejezi ki az érdeklődését. 

Pepper fejében számos mikrofon és HD kamera van elhelyezve, nem beszélve a 3D-s mélységérzékelőről, és egyéb mozgás-koordinációs berendezésekről. Pepper folyamatosan analizálja a hangodat, a használt szavakat, a jellemző mozdalataidat és azok hevességét, az arcvonásaid változását, és ennek alapján próbálja feltérképezni, milyen ember is vagy, mi tesz boldoggá és boldogtalanná. A hasára erősített tableten írásban és képekkel (színes buborékokkal) is képes kifejezni a saját hangulatát, és persze (állandó internetkapcsolat) bármikor tudatja veled a legfrisebb híreket, információkat a világból - mármint csak azt, amiről megtanulta, hogy téged érdekel. Pepper három, minden irányba forgó keréken közlekedik, akadályokat kikerülve (különbséget téve tárgy és ember között, szemkontaktust csak az utóbbival kísérel meg). A testfelületén elhelyezkedő lézeres szenzorok folyamatosan dolgozzák fel a beérkező adatokat, az egyik például kizárólag az ember fejmozdalatait és a bennük kifejeződő érzelmeket analizálja. Minden főbb emberi izom helyén apró motorok mozgatják, egészen a külön-külön behajlítható ujjpercekig. Az egyik videóban, amit láttam róla, a “Gangnam-style” táncot is meglepő kecsességgel tudta leutánozni.   

Egy kanadai barátom mesélte nemrég, hogy a már eleve ideges állapotán (egy órát kellett várnia a rendelőben, hogy sorra kerüljön) nem sokat javított, hogy Pepper (“az első robot, akinek szíve van” így a hivatalos szlogen) végig őt stírölte. Az újonnan beérkező betegeknek persze azért köszönt, de utána mindig visszafordult a haverom irányába. Az illető egy közel 2 méter magas, 120 kilós, fekete ember, és Pepper ezt nem tudta feldolgozni. Legalábbis erre lehet gyanakodni abból, hogy nagy, kerek, kék szemét (kameráját) le nem vette róla. 

Én nem bánnám, ha a Softbank boltokban vele kéne ügyintéznem. Chiba egy erősen vidékies jellegű prefektúra rögtön Tokió mellett. Van saját kis falusi bankjuk is, és a cégemnek ott van számlája, úgyhogy az alkalmazottaknak is ott kellett nyitni egyet. Amikor első alkalommal jártam a shinjuku-i Softbank boltban, az eladó megkérdezte, van-e bankszámlám Japánban, amihez a telefonszámlát hozzá tudják kapcsolni. Persze, mondom, Chiba Bank, amire az eladó egyetlen reakciója az volt, hogy próbálta elfojtani a röhögést, ami kipukkanni készült belőle. Furcsa módon, se a megvető nevetést, se az elfojtási kísérletet nem éreztem őszintének. Levette a polcról a legolcsóbb modellt, és átnyújtotta, azzal a szöveggel, hogy “ez önnek pont megfelelő lesz”. Legutóbbi alkalommal pedig, miközben az új iPhone-okról kérdezgettem egy másik Softbank-es csókát, az hirtelen felemelte a kezét, félbeszakított, riadt arccal kezdte bámulni az arcom alsó felét, előkapott egy nedves törlőkendőt, odahajolt közel az arcom elé, és finoman megtörölte a szám sarkát. Bocsánatkérően meghajolt, és megmagyarázta: ott volt egy kis darab wasabi. Az igazán érdekes az, hogy mindkét esetben, amit elmeséltem, semmi másról nincs szó, mint bénázásról. Se rosszindulattal, se nagyképűséggel nem tudnám ezt a két alkalmazottat vádolni, csak ügyetlenkedéssel. Ettől függetlenül, ha rajtuk is lett volna egy “sleep mode” gomb valahol, azt bizony kurvára benyomtam volna. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!