Az egyik oldal részéről: Miért kell mindent olyan körülményesen és határozatlanul megfogalmazni? Miért kell mindenhol (az iskolában, a kocsmában, az öltözőfülkében) levenni a cipőt? Miért kell két csepp eső miatt azonnal kinyitni az ernyőt?

A másik oldal részéről: Hogy lehet olyan durván és nyersen a szemébe mondani valakinek a véleményed? Hogy lehet koszos cipővel bemenni akárhova? Hogy lehet esőben ernyő nélkül sétálni?

A japán szokások, amin a külföldiek rendszerint megdöbbennek, épp olyan kevéssé meglepőek, mint a külföldi szokások, amin a japánok rendszerint megdöbbennek. Két nagy adag, általános, tipikus reakció, és én nem gondoltam, hogy a kettő közül bármelyikről érdemes hosszabban írni. Sokkal érdekesebbnek tűnt a kérdés, mik azok a japán szokások, amik a japánokat kiborítják? Ami lejjeb olvasható, azok nem az én megfigyeléseim, hanem csupa olyasmi (személyes élmény, privát bosszankodás), amiről tanítványok (a sajátjaim, illetve a kollégáim tanítványai) beszéltek, amikor az volt a kérdés: mi zavar téged legjobban a mai Japánban? Én csupán a fogalmazás stílusát, a szóhasználatot változtattam meg némileg, a tartalom érintetlen.  


1) Amikor két japán összekerül egy olyan szituációban, ahol mindketten ugyanazt a tevékenységet űzik, azonnal versenyezni kezdenek. Ki tudd több krumplit megpucolni X perc alatt, ki tudja gyorsabban összehajtogatni és borítékba rakni a számlákat, ki tudja a legtökéletesebb eredményt, a leghatékonyabb munkát produkálni. A fiatal japán nők szerint ez a jelenség különösen látványos a fiatal japán nők körében. De például egy férfi tanítvány szerint, a haverokkal való golfozást, teniszezést, billiárdozást helyesen legfeljebb szabadidős tevékenységnek lehetne nevezni, de kikapcsolódásnak már semmiképp. Miért? Mert az ösztönös és kényszeres kompetitív szellem oda is belopózik és megmérgezi a jó hangulatot. Nem lehet közösen űzni egy sportot anélkül, hogy azt minden résztvevő megmérettetésnek ne érezné.

A megfelelési kényszer terhével a vállán, mindenki próbál mindenben a legjobb lenni, és a való világban egy ilyen hozzáállás egyetlen konkrét eredményhez vezethet, a sorozatos kudarcélményhez. A jelenség pszichés háttere szépen kirajzolódik egy régi japán dal szövegében, ami arról szól: hiába borítja a rétet többszáz gyönyörű virág, ezek közül csak egy lehet a leggyönyörűbb. Mindennek a fényében talán könnyebben érthetővé válik, miért olyan népszerű időtöltés az alvás: abban végre egyedül lehet az ember, rivalizálás nélkül. (Ezt minden vicc nélkül. A tanítványaim kétharmada az alvást említi elsőként, amikor a kedvenc hobbijukról kérdezem őket. A maradék egyharmad nagyrésze pedig az okostelefonos játékokat - “szmahó gémü” - ami talán szintén a fenti okoknak köszönheti a vonzerejét.)

2) A japán ember addig nem mer egyedül, önállóan csinálni valamit, amíg garantáltan szakképzett forrásból (tehát olyan embertől, aki azt állítja, ért hozzá) pontos instrukciókat nem kapott. Ahol az extrém tekintélytisztelet találkozik extrém önbizalomhiánnyal, ott (itt) két különös viselkedés alakul ki. Egyrészt, az ember a saját spontán, intuitív megérzéseire a leghétköznapibb dolgokban sem mer hagyatkozni. Másrészt, a hitelesnek vélt forrásnak bármit elhisz, és ahhoz kőkeményen tartja magát. A tanítvány legbizarrabb példája: feltűnt-e már, hogy itt soha sehol nem látni nyújtózkodó embert (hiába riadnak fel minden állomáson a vonaton szunyókálók), viszont nagyon gyakran látni olyat, aki nyújt! Ennek az oka, hogy az izomnyújtás komoly, bonyolult, veszélyes dolog, nem lehet csak úgy hasraütésszerűen űzni, ahogy nekem jól esik, honnan tudhatná a laikus átlagember, mi a megfelelő módja?! Erre specializálódott szakembereket kell megkeresni (például a “dokuta szutoreccsi” névre keresztelt intézményekben), ahol pártízezer yenért Dr. Stretch megtanítja az izomnyújtás helyes és precíz módját. Ezeket aztán már bátran - és egyértelmű büszkeséggel - végzik a vonatra váró utasok a peronon. 

Amikor nemrég egy VR-kiállításon voltam (3D-s Björk klipekbe lehetett belépni és a videó virtuális valóságában körbenézni), egyetlen japán látogató se vette fel a fejhallgatót és a headset-et, amíg a személyzet el nem magyarázta, melyiket hogyan kell a füledre, orrodra helyezni. A vécében pedig szemtanúja voltam, ahogy a jóember csak az instrukciók elolvasása után, az előírt mozdulatokat szigorúan betartva szárította meg a kezét. 

A tanítvány úgy érezte, ez a hozzáállás az, ami végülis indirekt módon mindkét örömforrásától (golfozás és táncolás) megfosztotta. A haverjai kinézték és megszólták, amikor golf-napszemüveg helyett síma napszemüvegben ment játszani. Talán nem veszi komolyan a sportot? A táncórán pedig mindenki más megutálta, amiért neki jobban ment, és az oktató sokszor megdícsérte.


3)Hat éves kortól nincsen olyan élménye a japán fiatalnak, hogy “ez most így jó”. Nem ismeri azt, amikor úgy érzed, “a dolgok a helyükre kerültek, most stimmel minden, fellélegezhetek, ehhez hozzátennem mást már nem kell”. 

Az általános iskolába kerüléstől fogva a gyerek kihívások sorozatában él. A teljes fellélegzés az egyetemre való felvétellel jön majd el. De addig: amint el lett végezve az aktuális sport-, tanulmányi-, családi-feladat, azonnal ott a soron következő, majd az azután következő. Az iskolai dolgozatok hete véget ért, de jövő hónapban jön a kanji-teszt, aztán a zongora-fellépés, a teniszbajnokság, a karate-vizsga, ezt követi a nyelvvizsga, a felvételi előkészítő, és már itt is van az újabb iskolai dolgozat. Végül ugyan mindent elvégez, amit kell, de úgy, hogy közben egyszer sem érezheti, “elvégeztem mindent, amit kellett”. Ami a nyári és a téli szüneteket illeti, azoknak nem a kezdete, hanem a vége jelent fellélegzést a gyerekeknek. A “juku” (extra, privát, fizetős korrepetációs iskola) órarendje a diákok szabadidejéhez igazodik, tehát tanítási napokon csak délután van, a vakáció alatt pedig reggeltől estig. Ráadásul itt nincsenek szünetek, nincsenek ott a haverok, nincs lazítás-dumcsizás, órán alvás. A tanítványok alig várják, hogy vége legyen a szünetnek, és minden visszatérjen a normális derékfájásba. 

4) Az osztályterem és az iskola takarítását a diákok (és egyes speciális napokon a szülők) végzik. A baj természetesen nem az, hogy a gyerekeket rászoktatják a környezetük tisztántartására, ennek a hasznossága és jótékony hatása világos, és senki nem kételkedik benne. A baj az, hogy az iskolák szerint a takarítás kérdése ezzel el is van intézve, takarítókra így már semmi szükség. Az utolsó órát követő közös söprögetés lehetne hasznos, érdekes, jópofa foglalkozás, és ezzel semmilyen szinten nem ütközne, hogy utána délután olyan emberek, akiknek ez a foglalkozása, szakképzett módon jó alaposan végigpucoljanak padlót, vécét, ablakot, mindent, amihez a gyerekek - legyenek mégoly eltökéltek is - nem értenek. De nem így történik. Az ötlet odáig terjed, hogy rájuk van szólva, takarítsanak, de senki se magyarázza el, pontosan hogyan is kéne ezt csinálni. De ha el is magyarázná, erősebb vegyszereket akkor sem használhatnak. De ha használhatnának is, a legtöbb túl fáradt hozzá, hogy rendes munkát végezzen. Ezért is kell időnként a szülőknek szabadnapot kivenni a munkahelyükön, és bemenni, hogy “tisztaság-nap” vagy “takarítás-fesztivál” fantázianevekkel ellátott események keretében gyakorlatilag ingyen munkát végezzenek a sulinak. 

5) Okuizome. A száznapos kort elérő csecsemő ünneplése. Az általam tanított friss apukák ellenszenvének rendkívül prózai oka van. Rengeteg pénzbe kerül az esemény, és nem látják, miért is olyan fontos. Ez az első igazi, kiadós étkezés, amiben a gyerek résztvesz, bár emlékezni biztos nem fog rá. Négy vagy öt fogásos vacsora, ami garantálja, hogy késöbb sem fog soha éhezni, egész életében. Erre a célra megvásárolt különleges okuizome edény-szettben kell tálalni, amit utána többet nem használnak. A különféle “washoku” (japán konyha) ínyencségek mellé egy nagy követ is kell tálalni. A kőbe harapás garantálja, hogy erős fogai lesznek a gyereknek.

Mindebből (ételek és kő) az ünnepelt természetesen egy falatot sem eszik, aminek az az oka, hogy kibaszottul csak 100 napja született. Ennek ellenére a családnak el kell játszania a vacsorázást, és úgy tenni, minta a csecsemő is enne mindenből. A tanítványom, aki szívesen beszüntetné ezt a szokást, részben azért is lehetett annyira kiborulva, mert az ő esetében ez egybeesett a kisfia első fiú-fesztiváljával, amikoris a hagyomány szerint a bébit egy fotó kedvéért aprócska, díszes szamuráj-felszerelésbe kell öltöztetni, amit épp pár napja volt kénytelen (nagyszülők nyomására) 200 ezer yenért (félmillió forint) megvásárolni.   

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!