maji-de

日本

A feladat a következő: megnézni egy jó, angolul beszélő filmet egy tokiói moziban. Egy pillantás a kínálatra, és már bele is futottam az első akadályba. 

A félelem, hogy az amerikai kasszasikerek teljesen elnyomják majd a hazai filmipart, szigorú szabályokhoz vezetett. A japán mozik műsorát megszabott arány szerint kell összeállítani. Nevezetesen, az épp futó filmekben sosem lehetnek túlsúlyban a külföldi alkotások, a japán piacon minden évben több hazai film kell, hogy megjelenjen, mint amerikai. Ezt kétféle módon lehet fenntartani. 

Az első mód az amerikai filmek számának radikális csökkentése, ami üzleti szempontból egyszerűen katasztrofális. A képregények, a fantasy, az animáció, a robotok, a szuperhősök iránt zsigerileg vonzódó japán pszichét figyelembe véve, nem lehet megtenni, hogy az új X-Men, Transformers vagy Spiderman filmek (amik egyébként mindig ide jutnak el legutoljára, jóval azután, hogy Európában vetíteni kezdik őket) ne menjenek a mozikban. A megszabott arány mesterséges fenntartásához tehát a második megoldást kell választani: a japán filmek számának radikális növelését. Ennek alapja a tévés csatornákkal egyre szorosabbra kötődő együttműködés. Az ilyen futószalagon gyártott, összedobott forgatókönyv köré épülő, tévés celebeket és aktuálisan menő fiú/lánybanda tagokat felvonultató alkotások nívóját az olvasó fantáziájára bízom. Én szeretem kicsit becsukni a szemem, magam elé képzelni, ahogy belépek a kedvenc budapesti mozimba, és eljátszani a gondolattal, milyen különös látvány lenne, ha az év bármelyik napján mindig 10-15 új magyar film lenne épp műsoron. 

Ehhez hozzávéve azt, hogy az én elferdült, finnyáskodó ízlésemnek a fent említett robot/szuperhős vonal nem fekszik, már világossá válik, hogy az első mondatban említett feladat valóban kihívást jelent. És akkor hirtelen jön a mentőöv, a fellélegzés, reménysugár: a nemzetközi filmfesztivál. Ezzel kapcsolatos küzdelmeim legemlékezetesebb fénypontjait szedtem össze egy sűrített beszámolóba.

A fényreklámokkal és kétes elemekkel leggazdagabban ellátott tokiói (piroslámpás) negyedben, Kabukicsóban majdnem minden héten megfordulok, kedvenc rámenesem itt található ugyanis. Sosem voltam még azonban a kerület közepén magasodó, méretre egy tízemeletes panelházzal egyenlő TOHO moziban, aminél viszont még hatalmasabb a mozi mögött ágaskodó Godzilla-szobor. 

Új, érdekes, vegyes, külföldi kultúrára kiéhezve veszem a kezembe a bejáratnál a fesztivál programfüzetét, melynek borítóját a vetített filmekből kiválasztott legjobb jelenetek fotói borítják. Hat apró képnek van itt hely, amit a filmet küldő országok közt a következőképpen osztottak fel: Az európai, amerikai és egyéb nyugati felhozatalból egyetlen filmből sem szerepel itt pillanatkép. Ezzel szemben, a nemzetközi filmfesztiválon vetített három japán film mindegyikéből igen. Mivel viszont a borítón hat fotónak van kitöltendő hely, az említett három pillanatkép mindegyike két-két példányban szerepel rajta. 

Jó, sebaj, ez valami szerzői jogi olcsóskodás lehet, nyugtatgatom magam, nézzük a programot. Tartalom és ország angolul van ugyan a lapokon, a filmek nyelvéről, feliratokról viszont már hiába keresek információt. Kettő tetszik, amiket ma meg tudnék nézni, egy kanadai és egy német. Az infópultnál két alkalmazott, tőlük próbálok, első körben, felvilágosítást kérni. 

A kérdésem hallatán megmerevednek. Suttognak egymás közt, pislognak, még jobban begörcsölnek, telefonálni kezdenek, majd pánikszerűen elfutnak még kollégákért. Ezt nem azért teszik, hogy kiderítsék a választ, és nem is azért, hogy találjanak valakit, aki ki tudja deríteni a választ, hanem azért, hogy találjanak valakit, aki tud annyira angolul, hogy megértse a kérdésemet. Ez végül nem sikerül, úgyhogy megkérdezem még egyszer, japánul. Tudtomra adják, hogy ez itt csak a mozinak az információs pultja, a fesztiválé 2 emelettel feljebb van. Odamegyek, a jelenet minimális különbségekkel újból lejátszódik, majd kiderül, ez itt a fesztivál szervezésével kapcsolatos pult, a fesztiválon vetített filmekkel kapcsolatos pult 3 emelettel lejjebb van. Odamegyek, és itt már van, aki érti az angol kérdésemet. (Azokat a bonyolult és végtelenül udvarias japán fordulatokat, amikkel a fesztivál-alkalmazott az angol válaszait bevezette és lezárta, az egyszerűség kedvéért most nem írom mindig oda, de mindenki biztos lehet benne, hogy lenyűgözően kacifántos volt.) 

“Milyen nyelven fognak beszélni a kanadai filmben?”
 
“Kanadai a film.”

“Értem, de a párbeszédek milyen nyelven lesznek?”

“Minden filmben a gyártási ország nyelvén beszélnek. Ez a film kanadai.”

“Vagyis?”

“Kanadaiul.”

“Angolul vagy franciául? Az egyik nem probléma, a másik igen.”

“Ez nem amerikai film.”

“Tehát?”

“Kanadai.”

“Nagyon köszönöm. Akkor a másik, a német film, az németül beszél ugye? Lesz-e rajta felirat?”

“Hm.” (Ez igazából nem “hm”, hanem “ün”. Japánul sokféleképp lehet igennel és nemmel válaszolni egy kérdésre, különböző udvariassági fokokon, de az egyik leggyakoribb az ereszkedő hanglejtésű “ün”, az igen, és az emelkedő hanglejtésű “űn”, a nem.) “Van rajta felirat. Vízszintesen angolul, függőlegesen japánul.”

“Köszönöm.”

Felliftezek a tizenegyedikre, nemsoká kezdődik a film. Már ebben a helyiségben is ki van rakva egy nagy vászon, előzetesek mennek rajta, Hitler dodzsemautózgat, tévés vetélkedőben játszik, ilyesmi, nem is nagyon látom, mert sokan odaültek pont a vászon elé, megbocsátható, valószínűleg sok értékes Pokémon van arrafele. Még sorban állok a büfénél, a csokis pizza helyett most inkább a popcornt választom. Nézegetem a szórólapokat, itt nyoma sincs a Saul fiának, de az eldugottabb, “art” jellegűbb mozikban elég sokat játszották, sőt az egyik helyen külön kis promó-sarkot is berendeztek neki, egészen bizarr ízléstelenséggel. A koncentrációs tábort idéző papírmasé kerítéssel elzárták a részt, ahol a film plakátja volt kirakva, és jókora Dávid-csillagot biggyesztettek a falra. 

Itt szerencsére érkezési sorrendben engednek be a terembe, ellentétben más japán mozikkal, ahol az ülésszámok alapján, növekvő sorrendben, szabályos időközönként, tízesével lehet csak behatolni. Még végig kell néznünk az ismertetővideókat a mozi szabályzatáról. Arcnélküli, vastagajkú zsírgombócok mutatják be a nemkívánatos magatartásformákat, ilyen például a zaj, amibe mellesleg a nevetés is beletartozik. 

(Pár éve néztem itt egy feketehumorral átszőtt, tragikomikus francia vígjátékot, amin kizárólag külföldiek mertek hangosan nevetni, de azok is csak addig, amíg a japán szomszédaik megvető pillantásai el nem vették a kedvüket. A teremben ott ült a rendező is, aki a film utáni beszélgetés során elmondta, kicsit aggódik, hogy nem ültek a film poénjai, olyan síri csend volt, dehát ez végsősoron egy vígjáték volt... Csak ezután tört ki - mintegy a zöldlámpát megkapva - a teljes japán közönségből a nevetés.)

 Végül még meg kell tekintenünk a kalózkodás-ellenes videót is: egy öltönyös kamerafejű figura táncolva veszi fel titokban a filmet, amíg az öltönyös szirénafejű figura el nem kapja, és mindezt rémülten nézi végig a közönség, vagyis egy tátott szájú, cuki, popcornozgató lány. 

Végre elkezdődik a film, németül beszél, nincs rajta felirat, végignézem, nem vagyok boldog. A kijáratnál már ott várnak a szervezők, kezükben a jegyem árával, amit hajlongva adnak vissza. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!