Lehetne beszélni a hétköznapi, utcai bűnözés teljes hiányáról. Hogy éjjel akármelyik kerület akármelyik elhagyatott részén nyugodtan sétálgathatok. Lehetne beszélni a civil lakosság körében szinte nulla százalékos fegyverbirtoklásról, a drogoktól való teljes idegenkedésükről (könnyű vagy kemény, különbséget nem tesznek), vagy arról, a lakosság milyen aprócska töredéke van börtönökben. (100,000 lakosból 47, másszóval egyharmada a magyarországi mutatónak - 186 - és nyilván fényévekre a világelső Egyesült Államoktól - 693). De, azt hiszem, talán semmilyen bűnözéssel kapcsolatos japán statisztika nem olyan megdöbbentő, olyan híres, és olyan elgondolkodtató, mint az erőszakos bűncselekményekről - főleg a gyilkosságokról - szóló adatok.

Egy 130 milliós, sűrűn lakott, fejlett ország zsúfolt metropoliszaiban papírforma szerint magas kéne, hogy legyen a mutató, vagy szerencsés esetben is legalább átlagos, az viszont valósággal elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyáltalán ne legyenek gyilkosságok. Mielőtt ennek a - feltételezett - okaiba belemennék, vannak itt még más sajátosságok is. Hírhedten szigorú és kegyetlen mind az itteni igazságszolgáltatás (a vádlottak 1%-a lesz felmentve, 99%-a elítélve), az itteni börtönrendszer (nem csupán a büntetést, hanem a bűnhődést és a személyes megbánást is szükségesnek tartják), és az itteni halálbüntetés is (a mai napig akasztással történik). 

Ami tény, és biztosan ki lehet jelenteni, az az, hogy Japánban, a rendőrségi adatok szerint, éves szinten nagyon alacsony a szándékos emberölések száma. 100,000 emberre jut Amerikában 5 eset, Magyarországon 2, Japánban pedig kevesebb, mint 1. (A lista élén Kolumbia és Venezuela állnak.) Az olyan kijelentések, mint “Japán biztonságos” vagy “Japánban békésen élnek együtt az emberek” már vélemények, vitathatóak, az igazuk sokszor nézőpont kérdése. Az első kijelentés például helytálló lehet, ha férfi szájából hangzik el. Az ő számára tényleg biztonságos, ahogy én se írhattam volna le ilyen nyugodt szívvel a bejegyzés elején, hogy “éjjel akármerre sétálgathatok”, ha nő lennék. A megdöbbentően kis számú gyilkosság mellé oda kell képzelni az ugyanannyira megdöbbentően nagy számú szexuális zaklatást, utcait is, munkahelyit is. Abban pedig mindenki biztos lehet, hogy a valós esetek száma ennek a szokszorosa, hiszen nagyjából minden tíz áldozatból egy tesz feljelentést a rendőrségen. 

De mivel magyarázható a gyilkosságok hiánya? Én nagyon hirtelen három kulcsfogalomban foglalnám össze: lélektan, fegyverek, csúsztatás. Egyrészt, itt van a nép világszerte híres engedelmessége és szabálykövetése, ami vitathatatlan. Ehhez társul a passzivitásra való hajlam konfrontációs helyzetekben: szótlanul, fogösszeszorítva kibírni és elviselni, nem pedig visszatámadni. Ha konfliktus van, sokkal inkább a “hogyan vonulhatok ki ebből a helyzetből?” kérdés merül fel bennük, nem pedig a “hogyan hallgattassam el a másikat?”. Másrészt, sokkal könnyebben lesz bármilyen piti összeszólalkozás végzetes kimenetelű, ha mindkét félnél van fegyver - amihez itt nagyon nehéz hozzájutni, és senki nem is érzi szükségét. 2008-ban összesen 11 fegyver általi halál volt Japánban, az USA-ban ugyanebben az évben 12,000. Harmadrészt, a rendőrségnek is megvannak a maga trükkjei a statisztikák kozmetikázására. Egyértelmű gyanúsított hiányában, Japánban minden olyan halálesetet, ami nem természetes okok vagy baleset következménye, hivatalosan automatikusan öngyilkosságnak minősítenek. Így aztán öngyilkosságok szempontjából ugyanolyan kivételesen rosszul néz ki az ország, ahogy gyilkosságok szempontjából kivételesen jól. 

Van azonban a gyilkosságoknak egy speciális alfaja, ami - a szenzáció-érték és sokk-hatás miatt - újra és újra felbukkan a médiában. Ez pedig a “bara-bara” (magyarul, kicsit hasonló hangzással: “darabolós”) gyilkosságok, méghozzá azok közt is a gyerekek által elkövetett fajta.    


Az életkor, ami fölött büntethetővé válik valaki, 16-ról indult, de az évek során - az egyre fiatalabb és fiatalabb gyilkosok felbukkanásával - lépésről lépésre lejjebb kényszerültek vinni. Kobe, 1997. A magát Seito Sakakibara néven emlegető 14 éves tettes első áldozata egy 10 éves kisfiú volt, Jun. “Indul a játszma, próbáljatok elkapni, ha tudtok.” Így kezdődött az üzenet, amit Sakakibara a diáktársainak hagyott az iskolában. Az üzenet egy papírcetlin volt, amit Jun levágott fejének a szájában találtak. A fejet - pár órával iskolakezdés előtt - a bejárati kapura helyezte valaki. Sakakibara-nak fontos volt a hírnév, a szenzáció, még angol fantázianevet is kitalált magának, “az iskolai gyilkos”. Így írta alá egyes üzeneteit: “SHOOL KILL”(sic). Amikor a róla szóló cikkben az egyik helyi lap tévedésből rossz kanji-kat használt a nevére, fenyegető levélben figyelmeztette őket, mostantól minden elgépelés után három zöldséget (az emberekre utalt így) meg fog ölni. A 14 éves gyilkost (sőt, sorozatgyilkost, mivel igen hamar egy korábbi esetet, egy 10 éves lány megölését is beismerte), hamar elfogták és letartóztatták. Három évvel késöbb pedig 16-ról 14-re csökkentették a büntethetőség alsó korhatárát. Sakakibara valódi neve (az itteni törvényeknek megfelelően) máig titok, ahogyan a lakcíme is az (2004 óta él szabadlábon). Igaz, a személyes weboldala (saját készítésű fotói, maszkjai, a gyilkosságokról szóló naplószerű írásai) bárki számára hozzáférhető.   
 
Az 2004-es eset, ami miatt még az újabb, 14 éves korhatárt is sokan túl magasnak kezdték érezni, nem sokkal azután történt, hogy Sakakibara-t kiengedték a javítóintézetből. Sasebo-ban (Nagasaki) egy általános iskolában, ebédszünetben öltek meg egy hatodikos kislányt. A tizenkét éves Satomi torkát egy technika órán használt sniccerrel vágta el az egy évvel fiatalabb diáktársa. Az osztályfőnök beszámolója szerint a 11 éves osztálytárs (a már említett törvények miatt a nevét azóta se tették közzé) a szomszédos, üres teremben elkövetett gyilkosság után véres ruhában jött vissza, és csendben ült a saját padjánál, amíg a rendőrök meg nem érkeztek. A rendőrségen töltött éjszaka során - a bocsánatkérések ismételgetését leszámítva - szótlan maradt, de többeknek feltűnt, hogy minden felajánlott ételt és édességet hevesen visszautasított. Végül bevallotta, a gyilkossághoz vezető düh és gyűlölet fő oka az volt, hogy Satomi megalázó, gúnyolódó szövegeket írt őróla (a testalkatát kicsúfolva) egy internetes chatszobában.

    

Ugorjunk pontosan tíz évet: 2014. Kísérteties módon, a soron következő elhíresült, sokkoló eset nem csak ugyanebben a prefektúrában, de pontosan ugyebben a Sasebo nevű kis városban történt. Sikeres, tehetős férfi, Japán egyik legmenőbb ügyvédje. Az ország legpatinásabb egyetemén (Todai) végzett, rászorulóknak önkéntes segítőcsoportokat szervező, emberbarát nő. Ők házasodtak össze, és ennek a mesébe illően hibátlan párnak a gyerekei is kivételesen ragyogó iskolai karriert futottak be. Az idősebbik (fiú) osztályelső volt majdnem minden tantárgyban, a húga pedig országos szintű jégkorcsolyázó versenyeken indult, és emellett hobbiként még klasszikus zenét is játszott, zongorán. 

A “ko” (magyar jelentése: gyermek) karakter nagyon sok női név utolsó tagja, így a rendőrség által a kislányra használt “A-ko” fedőnév (“A” gyerek) hangzásra olyan, mint egy igazi név. Minden általam olvasott cikkben ezt használták, úgyhogy én is ezt követem. A-ko először az általános iskola 6. osztályában vonta magára a figyelmet, amikor sikerült egy szín- és szagmentes egyveleget kikevernie hipóból és tisztítószerekből, amit egy fecskendő segítségével feltűnésmentesen - legalábbis úgy hitte - ebéd alatt belefecskendezett az osztálytársai ételébe. Amikor már a harmadik napon lett egyre több gyereknek ételmérgezéses tünete, az egyik kisfiú - aki minden nap megleste a huncut kis A-ko csínytevéseit - úgy döntött, ideje szólni a tanároknak. A téma napirendre is került a következő tanár-szülő konferencián, de - talán nem függetlenül a jogi ügyekben jártas apuka hatalmától - rögtön el is intézték annyival, hogy gyerekek egymás közti civakodásáról van csak szó. 

A-ko anyukája pár évvel később meghalt rákban, és nem telt bele egy-két hónapba, hogy az apuka újranősüljön. Egy tévéreklámokból jól ismert fiatal modellt vett feleségül, amit a lánya nem nézett jó szemmel. Egyik éjjel alumínium baseball-ütővel támadt az alvó apjára, aki megrepedt koponyával ébredt fel, és kitiltotta a lányt a családi házból. Inkább bérelt neki egy külön, egyszobás kis lakást, csak ne kelljen találkozniuk. Későbbi beszámolói alapján ezidőtájt ébredt fel a lányban az ellenállhatatlan vágy, hogy felboncoljon valakit. Az akkor 16 éves A-ko már szinte soha nem járt be az iskolába, aznap is csak azért, hogy áthívja a lakására a barátnőjét, akit először egy pórázzal próbált megfojtani, majd, amikor ez nem sikerült, kalapáccsal kezdte ütni, végül pedig módszeresen fel is darabolta egy fűrésszel.  

Végezetül még egy megjegyzés. A fantasztikusan alacsony gyilkossági (és egyéb, szokásos módon agresszív bűncselekményhez kötődő) mutatók mellett könnyű megfeledkezni arról, hogy az erőszaknak rengeteg bizarr és váratlan formája lehet, Japánban néha olyanok is, ami senkinek eszébe sem jutna. Idén februárban tartóztatták le - végre - azt a házaspárt, akik a lányukat, ha rossz jegyeket hozott az iskolából, büntetésből rendszeresen a hányásig etették. Néha csak nyers tojásokkal, néha pedig a családi akváriumból kiszedett aranyhalakkal. 


(Tanítványok és egyéb japán ismerősök - köztük volt rendőrök - elmeséléseiből származik a legtöbb információ ebben a bejegyzésben. Akit további részletek is érdekelnek, azoknak ajánlom a figyelmébe a következő weboldalakat - a pontos adatokat én ezeken ellenőriztem le:  

www.japantimes.co.jp
www.latimes.com
www.japantoday.com
www.businessinsider.com
www.prisonstudies.org
www.data.worldbank.org
www.nationmaster.com)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!