Egyik kedvenc helyszínem egész Japánban. A kifejezetten vidékies Chiba prefektúra egyik kifejezetten vidékies kisvárosa. Sakura névre hallgat, kiejtésre ugyanaz, mint a cseresznyevirágzás, de másik karakter. Ennek ellenére tele van cseresznyefával, emlékszem, ahogy a 2011-es utórengések közben esőszerűen hullottak le a virágszirmok mindenhol. Végeláthatatlan rizsföldek veszik körbe minden irányból, azoknak a szélén mindenhol régi földutak, ezeket a farmerek használják, és rajtuk kívül még én, mert remek bringázási lehetőség. 

 

Biciklivel is haladhatnék a park irányába, ahogy általában, de a japán trópusi nyár elrettent. Marad a vasútállomástól félóránként induló, klimatizált, ingyenes, csinos kis busz. Már ezen feltűnő a tömeg hiánya, 3-4 látogató ülhet itt. Látógatónak nevezem őket, mert a parkba belépőt kell fizetni, igaz, azzal a múzeumba is bemehetek. (Talán helyesebb lenne azt mondani, a múzeumba kell a jegy, amivel a parkba is be lehet sétálni.) A pálmákkal, virágokkal, díszbokrokkal teleültetett kert a DIC nevű cég tulajdona, akik pusztán azért építtették, hogy méltó helye legyen a saját múzeumuknak, amire pedig azért volt szükség, hogy méltó helye legyen a cégigazgatók által (évtizedek során) felhalmozott festményeknek. Az eredetileg Kawamura Tintakészítő Vállalatnak elkeresztelt céget 1908-ban alapították. Szuperkönnyű és szupertartós festékek és tinták létrehozásával foglalkoznak azóta is, például versenyautók és okostelefonok borítására. Minden nagyobb országban vannak gyáraik, Japánban tíz különböző prefektúrában is. Mindezt most csak azért hangsúlyozom, hogy egyértelmű legyen ez a banális tény: van pénzük. 


 
A kutató-központ és a fő laboratórium a kezdetektől fogva itt van Sakura városban, és ezt öleli körbe az előbb említett 30 hektáros (ezt így nehéz elképzelni, de sajnos nem tudom pontosan, ez hány teniszpályának felel meg) park. Namármost, ebben eddig semmi furcsa nincs, mindenhol vannak hosszúéletű, sikeres cégek, és nemritkán (például azért, hogy arisztokratikus pózban tetszeleghessenek, elrejtve, hogy igazából újgazdag taplók) az igazgatók szeretnek festményeket gyűjteni. Ami a DIC esetét - az én szememben - egyedülállóvá teszi, az az, hogy az üzleti siker mellett még művészeti minőségérzékük is volt. 

 
A vagyon és a jó ízlés szerencsés egybeesésének az eredménye, hogy a Kawamura DIC múzeum - ezen az eldugott, félelmetesen ismeretlen helyszínen - elsőosztályú gyűjteményt hozott össze az elmúlt 30 évben. A kulcsszó: “ezer”. Ennyi festmény és szobor van itt jelenleg kiállítva, ennyi yen a belépő, és évente nagyjából ennyi látogató fordul meg itt.  


 
Soha nem volt titok, hogy Katsumi Kawamura, a cég alapítója, második elnöke, és a múzeum igazgatója semmiben nem lelte annyira örömét, mint a modern művészet alakulásának nyomonkövetésében. “Nem tudtam volna megbírkózni a vállalat irányításának a terhével, ha nem lett volna az a menedék és béke a szabadidőmben, amit a művészet élvezete jelentett.” Amellett, hogy a magángyűjteményét évről évre gazdagította kedvencei (Rembrandt, Picasso, Braque, Kandinsky) újabb és újabb festményeinek megvásárlásával, Kawamura még akkor csak pályakezdő, kevéssé ismert kortárs amerikai művészek (pl. Stella) tehetségét is felismerte, még mielőtt az európai műkritikusok felfedezték volna őket. A legnagyobb fogás azonban, a múzeum legnagyobb büszkesége, mindenképp a Rothko-terem. A harmadik cégelnöknek, Shigekuni Kawamura-nak olyan érzéke és éleslátása volt az absztrakt festészetet illetően, amit sok kritikus megirigyelhetne, és az ő erőfeszítéseinek lett az eredménye, hogy Rothko “murals” sorozata ma Sakura-ban található. 


 
Az 1950-es évek során híressé vált festőt ‘58 tavaszán keresték meg azzal az ajánlattal, hogy egy új, Manhattan-ben nyíló luxusétterem falára készítsen festmény-sorozatot. Miután a prodzsekt vezetője megígérte neki, hogy más festő művei nem lesznek láthatóak az étteremben (a művész egyik kikötése), Rothko másfél éven át dolgozott, ami alatt 30 különböző “mural” festményt hozott létre.
 
A felhőszerűen elterpeszkedő, puha, elmosódó, hosszúkás színfoltok belsejéből enyhe fény lüktet. A néha 4, 4.5 méter széles festményeket Rothko eredetileg közvetlenül egymás mellé akarta volna helyezni, befedve az étterem falának teljes felületét. Bár az étterem-terv végül nem valósult meg, Rothko életművében sosem alakult volna ki ez az új, jelentős korszak, ha nincsen ez a megkeresés. Amikor a nyitás után az első alkalommal látogatta meg az éttermet, Rothko-t annyira taszította a hely hangulata és stílusa, hogy csalódottságában azonnal felmondta a szerződést. Az étteremben így végül egyetlen elkészült Rothko képet sem lehetett látni. Kilenc a londoni Tate Modern-nek lett ajándékozva, hetet pedig a Kawamura DIC cég vásárolt meg 1970-ben. A világon minden helyszínen, ahol ma az eredeti “mural” sorozat tagjai megtalálhatóak, tiszteletben van tartva a művész eredeti szándéka: kizárólag nekik fenntartott, külön teremben vannak ezek a képek. Ugyanígy a szinte senki által nem ismert, nem látogatott sakura-i múzeumban is, egy felejthetetlenül hangulatos, gyakran félhomályban tartott, alagsori helyiségben, ahol a kanapén üldögélve bármikor el tudok tölteni egy csendes órát.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!