Valahol olvastam, a gazdag ember és a vagyonos, az két nagyon más kategória. A gazdag az, aki minden hónap végén rendszeresen zsíros fizetést kap, amiből kénye-kedve szerint tud élni, és soha semmiben nem szenved hiányt. A vagyonos ember pedig az az illető, aki a gazdagnak (mindegyiknek, ahány csak az alkalmazásában áll) a zsíros fizetést minden hónapban átutalja. A definíció nem segít abban, hogy mi a megfelelő szó a vagyonos ember házastársára (néha férj, néha feleség), akinek se alkalmazottakat nem kell kifizetnie, mert céget nem vezet, de fizetést se kapott soha életében, csak a partnerétől kell kérnie időnként. Elárulom, én magamban, titokban, egyetlen kifejezést szoktam használni az ilyen emberekre, arra a kevésre, akit ismerek: tanítvány.

 

A tanítványoknak nehéz úgy mesélniük a hétköznapjaikról, hogy az valamilyen módon le ne leplezze az anyagi helyzetüket. Így aztán a vagyonosság ténye nem sokáig maradhat titok, főleg amikor valaki abban a végzetes betegségben szenved, amit a távolkeleti orvostudomány “flancolás” néven ismer. A flancolás arról ismerhető fel, hogy válasz formájában hangzik el, egy olyan kérdésre, amit én nem is tettem fel. Kedvenceim közül három: 1) Aki elmeséli, hogy a múlt héten - ha már Japánban járt valami lemezszerződés miatt - nála ebédelt a Mick Jagger. 2) Aki kénytelen volt taxival jönni az órámra, mert megbetegedett a sofőr. 3) Aki nem tudja eldönteni, két hegy közül melyiket vegye meg a lányának, hogy ő majd ott építse fel a szállodáját.

Van azonban egy másik, pszichológiailag érdekesebb, rongyot-nem-rázó kategória is, akinek a vagyonosságára akár hónapokig sem derül fény. Harapófogóval kell kihúzni belőlük a részleteket, és ha lebuknak, akkor - mintha szégyellnék a dolgot - igyekeznek minél gyorsabban kimagyarázni magukat. “Hétvégén megint szervízbe kellett vinnünk a Rolls-Royce-t... De nagyon régi modell, már ütött-kopott, tényleg.” “Nem tudom kicseréltetni a kabátot, nem boltból van, hanem egy Chanel divatbemutatóról. De nem olyan exklúzív, csak kicsit volt zártkörű, még újságírók is bejöhettek.” 

Tisztában vagyok vele, hogy mindez hogyan hangzik. Megjátszott elszólásnak, álszerénykedésnek, leplezett felvágásnak. Azt, hogy nem erről van szó, hanem őszinte, normális nénikről, akik kedves ügyetlenséggel próbálják eltitkolni a vagyonosságukat, mert kínosnak érzik erről beszélni, mindezt persze nem tudom alátámasztani se észérvekkel, se bizonyítékokkal, csak a szavammal. Az utóbbi és az előbbi típus közti különbséget úgy tudnám összefoglalni: azok, akiknek a márkajelzés nélküli Armani póló is jó (elég, ha ők tudják, hogy az van rajtuk) és azok, akiknek csak a márkajelzéses jó (nem elég vagyonosnak lenni, annak is kell látszani).

 

Akár gazdag, akár vagyonos, akár feleség, akár férj, akár szerény, akár dicsekvő, az én szempontomból ezekben a sztorikban ugyanaz a lényeg, mint az összes többiben: ne legyen túl hosszú, hogy a többi tanítványra is elég idő jusson / megjegyezni mik azok az igealakok, amiket rendszeresen elront, és a végén visszatérni rájuk / óra után lejegyezni a főbb eseményeket, terveket, amikről mesélt, hogy a jövő héten lehessen ezekre utaló kérdésekkel indítani az angolórát. Ez nem jelenti azt, hogy az érdeklődésem a beszélgetésünk során megjátszott lenne. Az esetek 99%-ában, az alatt az idő alatt, amíg nem tanítom őket, tehát se az óránk előtt, se az óránk után, egész héten, nem vagyok hajlandó fejben mindazzal foglalkozni, amiket elmesélnek. Nem akarom, hogy itthon eszembe jusson, nem akarok érzelmileg belevonódni, mert azt rossz szakmai hozzáállásnak érzem, túl fárasztó és fölösleges. Ezzel viszont - azt tapasztalom - tökéletesen megfér az, hogy addig a 30 percig, amíg ott ülnek velem szemben és mesélnek, őszinte kíváncsiság van bennem, és fontos a számomra, hogy egy igazi jó tartalmas beszélgetés alakuljon ki.

 

Az előbb említett 99%-ból következő maradék 1%-ba, azokba az esetekbe, amikor még itthon is azon töprengtem, amit az egyik hölgy mesélt (mert már a sokadik volt, aki ugyanezt a témát felhozta), ide tartozik az “ore, ore” néven ismert bűncselekmény.

Az “ore” egy a számtalan kifejezés közül, amivel az ember saját magára utal, és a jelenség teljes Japán neve “ore, ore sagi”, magyarul nagyjából az “én vagyok, én vagyok - csalás”. A most japánban élő idős generációból sok embernek - gondolom a buborék-korszak mesébe illő gazdasága révén - fantasztikus összegek vannak felhalmozva a bankszámláin. Ezekről a japán nyugdíjasokról általában elmondható - változó gyakorisággal - a következő három tény: Nagyon szeretik a családjukat, nem jól hallanak, nagyon naívak tudnak lenni. Amikor mindhárom körülmény egyszerre adott, olyankor esik valaki áldozatul az “ore, ore sagi”-nak. 

A képlet végtelenül egyszerű. A csaló felhívja az idős hölgyet telefonon, és ahelyett, hogy bemutatkozna, csak annyit mond “én vagyok, én vagyok”. A néni ilyenkor kapásból feltételezi, hogy az “én” a fiát vagy az unokáját takarja, talán vissza is kérdez, te vagy az Taku? A magát Taku-nek tettető csaló ezután - riadt, sokkos hangon - előad egy kellően zavaros történetet arról, hogy miért van szüksége nagyon gyorsan nagyon sok pénzre. Szerencsejáték, maffia, behajtók, repülőjegy, vészhelyzet, stb. Az erről szóló japán újságcikkek tele vannak a különféle kamu háttérsztorikkal - azért is, hogy az idősebb újságolvasók fel legyenek rájuk készülve. Én hadd meséljem el azt, amit konkrétan az én tanítványomnak próbáltak (sikertelenül) beadni, azért is, mert kivételesen gusztustalannak találom. 

A magát a tanítványom fiának kiadó telefonáló azt állította, hogy karambolozott, saját figyelmetlenségéből, és belehajtott egy másik kocsiba, amiben egy terhes nő ült. A nőt most vitték be a kórházba, de nincsen egészségbiztosítása, és nem operálják meg, hacsak valaki ki nem fizeti helyette a 2 millió yenes műtétet. Perceken is múlhat a dolog, úgyhogy erre és erre a bankszámlára utalja át azonnal az összeget. A tanítványom már nyúlt is, nem a bankkártyája után, hanem a mobiljáért, hogy felhívja a fiát, és - csak a biztonság kedvéért, az első perctől tudta, hogy csalásról van szó - rákérdezzen a dologra.  

A Japantoday szerint - és nehéz lenne ezzel vitatkozni - sokat rontott a helyzeten, hogy 2014-ben hackerek feltörték a nyugdíj-nyilvántartó adatbázist, és többmillió ember személyes adatai (név, cím, telefonszám, havi nyugdíj összege) szivárogtak ki. Az “ore, ore” elkövetők általában nem hivatásos bűnözők, sokszor csak csóró egyetemi diákok, viszont akiktől tanulnak, azok már igen. A yakuza csoportok egyik szolgáltatása, hogy a csaláshoz szükséges alapismereteket, színészkedési fogásokat, sztenderd szövegeket, újabb és újabb technikákat tanítanak be az erre jelentkezőknek. Az elmúlt tíz évben (a folyamatos figyelmeztetések ellenére) mind az áldozatok száma, mind a kicsalt összegek mérete egyre csak emelkedett. A 2014-es adatok szerint Japánszerte több mint 11,000 embert vertek át ezzel a módszerrel, akik összesen 38 milliárd yent (100 milliárd forintot) utaltak át a csalóknak. 

Az előbb említett esetnek az lett a vége, hogy az illető 5 perc múlva, bosszankodva, visszahívta a tanítványomat, számon kérve tőle, hogy még nem érkezett meg a kétmillió yen a számlára. A hölgy elnézést kért, és megmondta, hogy szerinte a banki átutalás túl lassú, a legbiztosabb az lesz, ha személyesen beviszi az összeget készpénzben, megtudhatná-e, hogy pontosan melyik kórházba menjen? A telefonáló azonnal lerakta. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!