Összesöpörtem néhány szituáció-morzsát. Úgy érzem, annak ellenére, hogy töredékek, mindegyikből kibontható valami nagyon itteni. Egy meghatározhatatlan, keserédes, intenzív, bizarr és összetéveszthetetlenül japán pillanat.   


1)    Említhetném azt az esetet - és eredetileg ezt terveztem az első fő történetnek - amikor egy ismerősöm a vonaton felejtette az iPhone-ját. Az itteni állapotokról azt hiszem semmi nem fog többet elárulni, mint az ő haverjainak a reakciója: a teljes nyugalom, sőt enyhe értetlenség. Úgy, mint “jó, jó, kellemetlen, dehát úgyis visszakapod, nincs tragédia.” Szemmel láthatóan senkiben (aki elég ideje él itt) nem volt szemernyi kétség sem afelől, hogy bosszankodásra semmi ok. Egyértelmű, hogy az iPhone-nélküliség állapota csakis átmeneti lehet. És valóban, két nap múlva már vissza is került hozzá, egy takarítónő adta le a talált tárgyak osztályán. Ezt most tessék szó szerint érteni: minden egyes nap látok valakit, aki elalszik a vonaton, és a kezéből kiejtett okostelefon az ülése alatt landol. (Nem ugyanarról az egy szerencsétlenről van szó, minden nap más-más embert!) Még nem fordult elő, hogy utas vagy kalauz fel ne vette és vissza ne rakta volna a zsebébe, ölébe. 

Ennél talán egy fokkal hatásosabb a másik ismerősöm esete, aki egy szabadtéri zenei fesztiválon, egy söröző asztalán hagyta az iPad-jét, és gyanútlanul elindult a  koncertre. Csak a küzdőtéren pogózva jutott eszébe a dolog, onnan kijutnia nem lett volna egyszerű, meg aztán félig már le is mondott róla. Koncert után azért az első útja a sörözőbe vezetett. Bár a helyszínen azóta már a sokadik (japán) társaság fordult meg, az iPad diszkréten félretolva ott figyelt az asztal szélén. Az, hogy a nyílt színen való lopás, az elektronikai holmik pitiáner megfújása, vagy a klasszikus zsebtolvajlás egyáltalán nem kialakult része az itteni bűnözési szokásoknak, nem jelenti azt, hogy más módszerekkel ne próbálkoznának, lásd ore-ore. Ugyanakkor: én, mint külföldi, ezeket a szívderítő eseteket ösztönösen a japán néplélekkel magyarázom, országszerte jellemzőnek képzelem, és időnként kijózanítólag hat rám, amikor a tanítványaim erősködnek, hogy mind az iPhone-os, mind az iPad-es epizód színtiszta mázli volt. 

De nem muszáj a kollégáim történeteit kölcsönvennem, meríthetek a saját itteni hat évemből is, teszem azt, amikor a bankkártyámat sikerült az ATM-ben felejtenem, olyan módon, hogy az újabb pénzfelvételhez azon a ponton már nem kellett volna semmilyen kódot megadni. Az egyébként fülsüketítő figyelmeztető sípolást elnyomta a fejhallgatómból érkező Six Feet Under, és egy teljes héten át nem vettem észre, mi történt. Az adott ATM egy bankon belül volt (jó hír), de igencsak messze a lakhelyemtől (rossz hír), mindegy, visszavonatoztam oda, és elkeseredve hallgattam, ahogy japánangol-hajlongva-szomorkodó stílusban közölték velem, hogy nincsen náluk a kártyám. Még néhány bocsánatkérés, végül kinyögték: azért nincsen náluk, mert már egy hét eltelt, mióta megtalálták, úgyhogy kikeresték a címemet a rendszerből, és már elpostázták a lakásomhoz legközelebb lévő bankba, ott tudom átvenni. Mindezeknek a fényében senki nem csodálkozhat, hogy amikor az új, bitang, állítható erősségű biciklilámpámat két nap után ellopták, valami egészen sajátos módon voltam kurvadühös. 


2)   Sokféleképp lehet termékeket reklámozni, számtalan design és tematika lehetséges, de van egy elem, ami nem maradhat ki. Egy vizuális tartozék, ami garantáltan magára vonja a tekinteteket, és amit elhagyni épp ezért katasztrófális üzleti döntés lenne. Az iskoláslány. A tokiói metró saját reklámplakátja? Pillanatkép (alulról, térdmagasságból) az iskoláslányról, ahogy átlép a peronról a kocsiba. Ingatlaniroda reklámplakátja, amivel a frissen felhúzott lakóépületet népszerűsíti? Az épület előtti parkban egymást átölelő, levegőbe ugró iskoláslányok, fellibbenő szoknyával. Tévés időjárásjelentés, épp a pusztító erejű tájfúnról számolnak be. Az illusztráció: iskoláslány megy hazafele az utcán, a pocsolyák közt tocsogva, óvatosan lépked, felfogja a szoknyáját, hogy ne legyen vizes. 

A legtutibb biznisz persze az lenne, ha egy egész lánygimnáziumot, mindhárom évfolyam összes diákját (15-től 18 évesig) meg lehetne időnként lesni, ahogy, teszem azt, tesiórán szekrényugrást gyakorol, suli után vásárolgat a barátnőivel, otthon táncol és énekel a szobájában, vagy komoly, érett nőként a könyvtárban tanul. Sőt, legyen úgy, hogy egyes barátnő-klikkek időnként fellépnek, és aki látni akarja őket annak nem is lehetne egyszerűbb dolga: koncertek minden egyes nap vannak, mindig ugyanazon a helyszínen!  

Egy egész lánygimnázium diákseregét erre rávenni nehéz, de a megoldás kézenfekvő: alkalmazni egy valag lányt, akik erre hajlandóak, és kialakítani külön erre a célra egy speciális, virtuális High Schoolt. Az, hogy a tagok valójában mind 18 éves kor fölöttiek, mellékes. Rengeteg harminckörüli japán nő néz ki (arcvonásait, viselkedését, testalkatát tekintve) kamaszlánynak. Ennek az ötletnek a megvalósulása az AKB48 nevű lánybanda, a japán slágerlisták állandó első helyezettje, évek óta. Elsősök, másodikosok, harmadikosok, összesen 48 tag, ebből minden évben "lediplomázik" 16, felvételt nyer másik 16, végül minden évfolyam megválasztja a saját szépségkirálynőjét, és közben - a saját akihabarai klubjukban - bármikor meg lehet őket nézni. És nem csak nézni! A szerencsés rajongó, ha kifogja a minden tizedik CD-jükbe elrejtett “lucky ticket”-et, a koncert végeztével a színfalak mögött találkozhat a kedvenc tagjával, és... kezet foghat vele. Egyszer. Testőrökkel körbevéve. Akikre egyébként gyakran van szükség. (Azt talán mindenki el tudja képzelni, hogy egyes rajongók a túlfűtött pillanat hevében kézfogásnál többet is akarnának, de ezalatt nem kell feltétlenül tapizást érteni, hanem csak például a lányok megvagdosását, megszurkálását, ollóval, fűrésszel, ilyesmi.) Kell-e mondanom, hogy ennek a kínos, pszeudo-intim backstage jelenetnek visszatérő eleme a dúsgazdag fasz, aki akár ezer CD-t is felvásárol, hogy minél több AKB taghoz érhessen hozzá. 

A spektrum másik oldalán lévő típus a teljesen csóró rajongó, akit a kollégáim többször is láttak már a japán vonatokon, és aki sajátos módon feltalálta magát. Megkeresi az adott vonaton lévő AKB-plakátot (nem nehéz feladat), szembeáll vele, és teljesen ingyen végigpuszilja az összes tag fényképét.      

3)    Két részeg üzletember. Alszanak egymás mellett, az utolsó vonaton, éjjel, egymás vállára dőlve. Az egyik néha álmában énekel picit. Felriadnak, valamin összevesznek. Felkelnek, szembeállnak egymással, és egy lábon ugrálva táncolnak. Aztán rájövök, hogy ez nem tánc: valójában egymást próbálják tökön rúgni. Teljesen reménytelen, mindkét fél részéről. Ezt ők is felismerik. Átölelik egymást, és úgy maradnak. Az ölelés nagyjából egy percen át tart, közben semmi mozdulat, leszámítva azt, ahogy az egyik a másik hátát símogatja. Velem együtt szállnak le, és eszeveszett iramban elrohannak, hogy elérjék a csatlakozást. Ezen az állomáson másik vonal nem megy át, csatlakozás nincsen. Pár perc múlva utolérem őket, akkor már egy térkép előtt álldogálnak. Felváltva nézik a karórájukat, és vakarják a feneküket. Ahogy elsétálok mellettük, hallom, hogy halkan sírnak. 

Az előző morzsák megtalálhatóak itt: első adag , második adag .

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!