Szombaton dolgozom, úgyhogy munkából kell, hogy menjek. Ing-nyakkendő, nem baj, a vonaton van mosdó, ott át tudok majd öltözni. 6-kor köszönök el az utolsó tanítványomtól, és 6:30-kor már ülök a pici, 4-kocsis, de légkondícionált személyvonaton. Jó másfél órás út lesz, egyre távolabb és távolabb a várostól, le egészen a Chiba félsziget déli csücskéhez. Két nappal korábban még nem is tudtam, hol lesz a fesztivál, a honlapjukon a “helyszín” menüpontban csak ez állt: secret. A tavalyi helyszínt (egy óceánba benyúló, 1.5 km hosszú, mesterséges földnyelvet) már a rendezvény előtt elárasztotta a fesztiválközönség, akár volt jegyük, akár nem. A kemping is hamar megtelt, le egészen a partig, ahol a hullámok 1-2 méterre a sátoroktól mosták a homokot. Idén tehát úgy döntöttek, se a Facebook-oldalon, se a szórólapokon nem árulják el a pontos helyszínt, csak azoknak, aki vettek jegyet (1200 darabra korlátozott, csak online megvásárolható), és azoknak is csak az utolsó pillanatban. Én előző nap kaptam meg az infót: dél-Chiba, erdő mélyén, hosszú földút végén, elhagyatott régi kőbánya területén, a bányató mellett.

Közben besötétedik, és az utolsó 40 percben teljes feketeségben megy a vonat, odakinn települések, utcai lámpák, civilizáció semmi. Csak azért tudom, mert már világosban is utaztam erre, hogy a vasút egyik oldalán az óceán van, a másikon sűrű erdő. További jelek, amikből félreismerhetetlenül kiderül, mennyire vidékre jöttem: 1) Egy pályán közlekednek csak a vonatok, nincs szükség többre, mert 2 óránként jön egy. 2) Az ajtókat itt már nem is nyitja-zárja, így este szinte egyik állomáson sincs már le-felszálló utas, ha mégis, az maga kell, hogy kinyissa a vonat ajtaját. 3) Ha valaki ezt megteszi, odakintről a tücsök/béka kórus zajain kívül mást sosem hallok. A vasúti kocsit (egyetlen erős fényforrás a környéken) ellepik a mindenféle japán szúnyogok, molylepkék, szárnyas hangyák - mindegyik a magyar méret négyszerese. 4) Az utam végcélját képező pici állomáson már se jegy-kapu, se személyzet. Csak egy hosszú, csupasz betoncsík, annak a végén pedig egy kétoldalt nyitott, pókhálóval borított fakunyhó. 

Átlépek két fürge csótányt (japánban ezek repülni is tudnak!), és kiérek az “állomás” előtti sötét, néma utcára. Elkezd bennem mocorogni a sör iránti vágy, de a falu egyetlen boltja harminc percnyi sétára van. Praktikus hozzáállást erőltetek magamra: minél előbb buszt találni, fel a bányató közelébe, ahol már dél óta megy a party, de buszok (pontosabban A busz) csak délután 4-ig jár. Marad a taxi, de azoknak meg a helyi számát kellene megtudakolnom valakitől, ezért bekopogtatok egy ablakon - az egyetlen ablakon, ahol még világít benn a lámpa. 

 Zsúfolt, lepukkant kis raktár, búvár- és horgászbolt mögött, a falról poros békatalpak és horgászbotok lógnak. A fickó, aki ajtót nyit hatvan körüli, nagydarab, mackónadrág, rózsaszín póló, homlokára tekert törölköző, kismenő bűnözők által kedvelt narancssárga, tépett frizura. Vázolom neki a helyzetet, mire közli, hogy itt taxik csak este 6-ig járnak, "shouganai", nincs mit tenni. Hát oké, mondom, köszönöm, jó éjszakát, és mennék ki vissza az utcára, de hogy onnan aztán merre és mivel, azt elképzelni se tudom. Nem akarom, hogy szemtanúja legyen a kétségbeesésemnek. “De akkor most mi lesz?” morogja félig nekem, félig maga elé a fickó, én meg mutatom az ujjammal, hogy stoppolni fogok. “A bányához innen senki nem megy fel!” Ezt én is sejtettem, de reméltem, hogy nem fogja ilyen egyenesen kimondani, és egy kis ideig még elrejthetem magam elől ezt a gondolatot. Mutatom, megint az ujjammal, hogy akkor felgyalogolok a fesztiválhoz egyedül, és közben pontosan látom az arcán a változásokat, ahogy a zavarodottságot leváltja az aggódás, azt pedig végül az eltökéltség. Nagy sóhajjal feltápászkodik, zsebéből veszi elő a slusszkulcsot, mutat a parkoló irányába, és láncdohányzástól rekedt hangon rám förmed: “OK! Go, go!”

Autóval is 10-15 perc odajutni, végig erdei földúton, totális sötétségben. Az utat egyikünk se tudja, de a barátnőmnek - aki már dél óta a fesztiválon van - van egy térképe, azt lefényképezi és elküldi nekem. Ezalatt a negyedóra alatt a fickó kifaggat. Magyar fociról, budapesti gyógyfürdőkről. Elmeséli, hogy régen itt dolgozott ebben a kőbányában. Én a magam részéről próbálom neki elmagyarázni, hogy ez egy évente megrendezett, kis költségvetésű, 3 színpados zenei fesztivál (nem megyek bele, hogy egész pontosan trance, goa, pszichedelikus, stb). Az utunk végén, amikor a fák közül kezd kiszűrődni a távoli basszus lüktetése, és a lombok fölött az éjjeli eget lézerfények világítják meg, igyekszem - sikertelenül - egy ezeryenest a markába erőltetni. 

Még kis séta innen egy ösvényen, és itt a bejárat. Jegy nem kell, csak a telefonra lementett vonalkód. Amíg a fülpirszingekkel gazdagon ellátott, álmos hölgy - ránézésre egy jobb napokat látott, ex-hippi, goai jóga oktató - ellenőrzi a vonalkódot, mellém lép (tántorog) egy barátságos fizimiskájú fehér srác. “Szevasz, van nálad valami szesz?” Örülnék, ha lenne, és szívesen meg is kínálnám, de a válaszom negatív. “Akkor minden rendben.” Mondja, és kezet fog velem. “Greg vagyok, Kanadából. Én vagyok a security.”

Régi rozzant furgon átalakítva rögtönzött konyhává, ott főzik nekünk a chai-teát, persze (buddhista/vega boltosról lévén szó) szójatejből. Amíg iszogatjuk leguggol mellénk a fickó beszélgetni. Az ázsiaiak szeretnek guggolva pihenni, vonatra várni, beszélgetni, kényelmes póz ez a számukra, ráadásul sosem lábujjhegyen. Az egész talpuk a födön marad guggolás közben, és - sok nyugati emberrel ellentétben, akik megkísérlik ezt leutánozni - nem borulnak fel. A beszélgetésünk rövid, de szerteágazó. Elmeséli, mennyire szomorú, hogy a kedvenc vadászgörénye hat év után meghalt, és az elpusztult háziállat fölötti bánatát azzal próbálta enyhíteni, hogy vett magának egy nagy műanyag elefántot. Elmeséli, hogyan készít magának reggelente, titkos recept alapján, cannabis levelekből smoothie-t. Végül elmeséli (fotók kíséretében), hogyan kérte meg a barátnője kezét a goai tengerparton. 

Akárki kezdeményez beszélgetést, a "where are you from" nem maradhat el, és alig van köztük olyan, aki a választ meghallva, ne úgy reagálna, hogy: “Ooh, OZORAAAA, yeah!” A saras és egyre sarasabb földút mellett amorf dada-kollázs dekorációk vannak elhelyezve, és itt-ott bódék, az ilyen rendezvényhez passzoló áruval: jóganadrágok, indiai ékszerek, medálok, buddhás matricák, füstölőtartók, vízipipák, mágikus erejű drágakövek, álomfogók, és egyéb egyéb beazonosíthatatlan ezoterikus mütyűrök és spirituális biszbaszok. Az egyik eladó a földön hever és ajándékként a kezembe nyom egy chakra-power feliratú kitűzőt. A többi bódéból az eladók néha eltűnnnek 3-4 órára, elmennek táncolni vagy aludni. Az üresen, őrizetlenül otthagyott pulthoz időnként odalépnek páran nézelődni, de senki nem nyúl semmihez. A mellékhelyiség 10 darab japán (értsd: le-nem-ülős, luk-fölött-guggolós) toitoi doboz, amit a meredek domboldal tetejére, annak is a legszélső peremére állítottak fel. Egy részeg, vehemens nekitámaszkodás (vagy egy rosszindulatú lökés), és nagyon pórul járhatna a gyanútlanul pottyantgató vendég. 

A mosdó, az összesen kettő. Azok is a szabadban, egy kis szakadék szélén (abba folyik ki hátul), benn mélyen a fák közt. A sár akkora, hogy van, aki felkurblizza a sátrát tartó okos kis állványt, így az egész 20 centivel a talaj fölé emelkedik. A “színpad” (= dj pultnak otthont adó pici sátor) előtt fémhulladékból megálmodott eklektikus dekoráció. Fellépne magyar dj is eredetileg, "Para Halu" névre hallgató, de aztán sajna mégsem. Árnyék sehol, kegyetlen hőség, egy srác fogja a hatalmas műanyag levelét, azt tartja a táncoló barátnője fölé. A “mindenki, aki tetovált, az alvilágban mozog, és mindenki, aki az alvilágban mozog, tetovált” szabály alapján a hétköznapi életben a vonatokon SENKI, ezen a fesztiválon pedig MINDENKI tele van tintával. (Amikor azt írom “mindenki”, azt tessék úgy érteni, hogy “sokan”.) Nem az első, de nem is a második ilyen buli-élményem ez itt, és a közönség nem sokat változik, de az ismerős arcok közül kiemelkedik a nyaktól bokáig kivarrt fickó, aki mindig félmeztelen és mindig nagyon szőke, épp ezért nem szabadna ennyire meglepődnie, amikor a lefotózzuk.

Vannak japán fiatalok, akik nagyon korán vállalnak gyereket, és a szülés után ugyanúgy akarják tovább élni az életüket, mint a többi huszonéves. Nekik kedvez, hogy nincsen olyan pici gyerek, akit a japán koncertekre, fesztiválokra be ne lehetne vinni. Két éve voltam egy punk fesztiválon, ahol nehéz volt látni a NOFX énekesét a síró gyerekektől, akiket a színpad előtt bulizó anyukák vettek fel a nyakukba. Itt is sok a gyerek, rohangálnak a sátrak közt, és bele-beleugranak a fák közé kifeszített függőágyakba, vagy csak (a fájdalmasan erős basszus miatt) a fülükre szorított tenyérrel lézengenek céltalanul a színpad környékén. A fesztivál másik végében koktélozgató anyuka húsz perc elteltével megérkezik és jól lebassza őket.

A bányatóba bemenni veszélyes és tilos. A fesztivál vége fele, másnap, amikor indulunk hazafele, ez már nem igazán van komolyan véve. Az egyik társaság lámpaoszlopra mászik fel, és onnan ugrik fejest. Egy másik banda pedig vízre bocsájt egy - az éj leple alatt összeeszkábált - futurisztikus lebegő szerkezetet. Ez az átlátszó gömbökből, úszókból, rudakból, madzagokból és színekből álló izé az utolsó, amit látok a fesztiválból, ahogy - lestoppolt autóval - indulunk hazafele. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!