A nyelviskolám közelében kávézó. Elveszem a csáj lattémat, és fizetni az egyik japán főnökömtől évvégi bónuszként kapott Starbucks ajándékkártyával fizetek. Ez is egy olyan dolog, amit sosem fogok megérteni: 3000 yen van a kártyán, neki ezt 3000 yenbe került megvenni, tehát pontosan annyiba, mintha 3000 yent hozzácsapott volna a decemberi fizetésemhez. Azt, pénz formájában, bárhol bármire elkölthettem volna, de nem! Ő úgy döntött, jobb lesz, ha eldönti helyettem, mire szeretném fordítani ezt az összeget, és drasztikusan lekorlátozza annak a lehetőségeit, ahogyan a bónuszomat felhasználhatom a világban. 

Előttem az asztalon a Haruka nevű 12 éves lány bizonyítványa, annak is a “cooperation” (együttműködés) rubrikája. Suzuki Haruka-ról tudni kell, hogy rendszeresen félrelöki a többi gyereket, hogy elsőnek jöhessen be a terembe (ebből semmilyen praktikus nyeresége nem származik egyébként). Kérdezés nélkül elveszi a ceruzáikat, a nyelvtani magyarázat közepén a szavamba vág, csak azért, hogy bejelentse, mennyire unatkozik. Ezután megpróbál a padján elaludni, felébred, körbenéz, közli, hogy a poszterek ebben a nyelviskolában mind gusztustalanok, végül elkezd japánul dicsekedni a többi kislány előtt, hogy neki már van pasija. Haruka... Cooperation... Nagy nehezen odaírom azt a “C” betűt (az “F” helyett, amit igazából megérdemelne, dehát a biznisz az biznisz), és közben erősen kívánom, hogy a jeges csáj latte hirtelen ágyas szilvává változzon. A szomszéd asztalnál ülő japán pár érdeklődve fülel, hallgatják az asztalom felől érkező, félhangos, érthetetlen, magyar káromkodásokat. Remélem ez feldobta azt a fájdalmasan romantikátlan randit, amit eddig produkáltak: 15-20 perce ülnek csöndben, egymással szemben, az okostelefont bámulva. Bár lehet, hogy egymással csetelnek, és akkor minden rendben.  

Átsétálok a munkahelyemre, pár részlet, az odavezető útról: Tokiót reklámozó plakát Tokióban. Közérdekű közlemény: melyik nap, melyik karakterrel lehet majd itt élőben találkozni, kezet fogni, fotózkodni. Az éttermek előtt (egy asztalra kirakva) az ott kapható ételek hajszálpontos, élethű, műanyag verziói. 

Ízelítő a mai tanítványokból. 

A 65 éves néni, aki tenger fölött repülni csak nappal hajlandó, éjjel nem, hisz olyankor “ha lezuhan a gép, nagyon hideg lenne a víz”.

A 13 éves kisfiú, aki az iskolájában minden egyes tantárgyból az évfolyam legmagasabb pontszámú dolgozatait írja. Az óránkat ma úgy kezdi: “Márton-sensei! Te vagy a kedvenc férfi-modellem!” És úgy fejezi be: “Találkozunk a jövő héten... Vagy a következő életünkben!”

Az orr-, arc- és nyelv-piercing-es, tetovált nyakú, rekedtre dohányzott hangú, 22 éves lány, aki arról panaszkodik, milyen stresszes, ha túl sok vendég van az étteremben, ahol dolgozik. “Ideges leszek, teljesen befeszülök, és olyankor mindig nagyon-nagyon puha lesz a kakim.” Felötlik bennem a gondolat, esetleg megtaníthatnám neki, mire használjuk angolul a “TMI” rövidítést.

A három darab buzgó, viháncoló, hiperaktív kilencéves csoportja. Kifogy a tinta a táblafilcből, átmegyek a szomszéd terembe lopni egyet, visszajövök, mindez nem telhetett 15 másodpercnél többe, a gyerekek már sehol. Üres terem, az asztal alól, a szekrényből, a tábla mögül elfojtott kuncogás hallatszik. “Hát, akkor mára végeztem is a munkával”, mondom magamnak, hangosan, lekapcsolom a villanyt, és zárom be az ajtót. Sikítva rohannak elő a búvóhelyeikről.

A 40 éves nő, aki azt hiszi, a “something” és az “anything” között az a különbség, hogy az elsőt akkor használjuk, ha vidámak vagyunk, a másodikat pedig, ha rosszkedvűek.

És ott van még a srác, akire majdnem minden héten rá kell szólnom: “Figyelj, légyszi ne fetrengj így a széken, ez nem a kanapéd.” Vagy: “Ne húzd fel a nyakadig a pólót, hogy megvakard a pucér mellkasodat, nem otthon vagy!” Persze nem érezném annyira hülyének magam, vagy annyira kínosnak ezeket a rászólásokat, ha a srác nem 26 éves lenne. 

Végül: egyre hangosabb zajok, egyre hevesebb kiabálás a szomszéd teremből, átmegyek rendet tenni. Momo és Riri legjobb barátnők. Én még kiskorukban tanítottam őket, amikor 10 évesek voltak, és mindenben segítettek egymásnak az órán. Tapintatos odafigyeléssel mindig úgy tartották a munkafüzetet, hogy a másik - ha bajban van - gond nélkül leleshesse a választ. A kompetitív játékok rendszerint kudarcba fulladtak, tekintve, hogy mindkét fél próbálta a másikat nyerni hagyni. (Néha játszunk ilyet, a teremben található tárgyak neveit sorolom angolul, aki elsőnek megérti és hozzáér az adott tárgyhoz, kap egy pontot. “Window” - mondom, és bár ezt mindketten értik, és bár mindketten ott állnak az ablak előtt, egyikük se mozdul, csak suttogva ismételgetik: “dozo, dozo” = “parancsolj”.) És természetesen soha egyikük se tudta igazán leplezni az örömét, amikor a másik elfelejtett ceruzát, radírt hozni magával, mert ez azt jelentette, hogy adhat neki egyet a sajátjai közül. Ezek mind régi emlékek, 3 évvel ezelőtt Momo és Riri átkerültek egy másik tanár órájára, de maradtak ugyanezen a napon, itt vannak minden kedden a szomszéd teremben, köszönünk egymásnak, néha kérdezgetem őket kicsit az életükről. A mai napon hamarabb ideértek, mint a tanárjuk. Az üres teremben várnak rá, és (bár már 13 évesek, időnként még mindig, szerencsére, előjön belőlük a kisgyerek) lufikat passzolgatnak egymásnak. A játékba belefeledkezve egyre hangosabban kiabálnak és ugrálnak, amíg én be nem nyitok és emlékeztetem őket, hogy itt egyszerre 3-4 tanár is próbál tanítani éppen a szomszéd termekben. Abbahagyják. Ugorjunk pár órát előre, a napom végére. A tanári szobában veszem le a polcról a dossziémat, hogy elrakjam az óraterveimet. A lapok közül kiesik valami, felszedem a földről, pici sárga levelezőlap, rajta szép, gondozott kézírással üzenet: “Dear Marton. We are so sorry to be noisy. Momo, Riri.” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!