Kora délután, az irodákba már odaért mindenki, az iskolákból még nem indultak haza a diákok, nincsen sok ember az állomáson, de a kevés ember is soknak érződik, ha úgy viselkednek. Felszállok a mozgólépcsőre, mögöttem jön a szararimen, nem hagy egyetlen lépcsőfokot sem kettőnk között, rögtön mögöttem áll. Jó, legyen, ezt még nem látom problémának. Kellemetlennek kellemetlen, úgyhogy feljebb lépek három fokot, hogy ne lihegjen a nyakamba. Anélkül, hogy tudná, mit csinál, tökéletesen automatikus reakció, ő is feljebb lép három fokot. Mostmár viszont van probléma. Hátranézek rá. Fél lábon áll, a felemelt térdén nyitott aktatáskát egyensúlyoz, az iratai között keresgél. Meglepődve fordítja felém a tekintetét, látom, hogy fogalma sincs, miért néztem hátra. Az ő ösztöne azt diktálja: kevés a hely, ezért olyan szorosan egymás mellett állva kell feltölteni, ahogy csak lehetséges.   

Magyarországon élve nem volt különösebb bajom a tömeggel, a zsúfolt helyeket nem viseltem rosszabbul, mint amilyen rosszul mindenki viseli őket, de hat év Tokióban mindent megváltoztatott. A tömegtől való irtózásom csak kisebb részben köszönhető annak, hogy olyan szürreálisan sok ember él itt kis helyen, és nagyobb részben annak, hogy a privát, személyes tér láthatatlan határait máshol húzzák meg, mint az Európában szokásos. Közel állnak hozzám néha az üres vonaton is, közvetlenül mellém ülnek le, hiába szabad az összes többi ülés, és ilyenkor az első gondolatom (mert otthon ezt jelentené) mindig az, hogy emögött ismerkedni- vagy kötekedni akarás áll. 

Az egyetlen helyszín, ahol a zsigeri tömeg-elkerülő ösztönömet felfüggesztem, és épp az ellenkezőjét keresem, az éttermek. Hezitálok olyan helyre beülni (bármennyire csábít is a csend), ahol nincsenek vendégek. Vajon miért nem ült be ide senki? Persze, talán épp azért, amiért én sem akarok. Az étterem számára ez nyilván egy ördögi kör, amit viszont én most megtörök nekik: annyira szusis kedvemben vagyok, hogy így egyedüli kuncsaftként is beülök ebédelni. A pincérek egyszerre nekem és egymásnak ordítják: “Vendég érkezett, üdvözöljük!”, és leültetnek a konyha szélénél lévő pulthoz, ráadásul épp arra a részére, amire a séf rálát, annak is a legközepére, vagyis egy az egyben a “sokünin”-nel (a mesterrel) szembe. 

A tapasztalataim alapján, az ilyen elrendezésben lezajló szusiélmény lehet elsőosztályú kulináris szempontból, de ritkán elsőosztályú hangulat szempontjából. A séf nem társalog, nem mosolyog, ellazulni nem egyszerű, és ez annál igazabb, minél menőbb a hely. Az oldott, beszélgetős étkezés nem megvalósíthatatlan, de inkább elképzelhető az asztaloknál, az elválasztófalak mögött. Az apró termetű, hatvankörüli séf jól begyakorolt, minimális, céltudatos és halványan táncmozdulatokra emlékeztető kézmozdulatokkal elkészíti, amit kértem, lerakja elém, megtörli a kezét, rátámaszkodik a köztünk lévő pultra, és érzelemmentesnek szánt (de közben azért szigorú kíváncsiságról árulkodó) arccal figyeli, mit kezdek a szusival. Meg tudom-e jól fogni? Be tudom-e egyben kapni? Ha félbeharapom, tudom-e ezt úgy tenni, hogy ne essen szét? (Ha nem, az lehet az ő hibája is, nem csak az enyém, nívósabb helyeken sokkal tartósabb az ecetes rizs textúrája.) Hang csak egyszer jön ki a száján, amikor látja, hogy a pácolt halat is készülök a szójaszószba mártani. “Szonomama!”, vagyis “úgy, ahogy van!”, vagyis az úgy tökéletes, nem kell hozzá semmilyen extra íz. Nem tudom, hogyan vizsgáztam le, de az elköszönéskor a séf ráncos arcán megjelenő, váratlanul kedves mosoly és lassú bólogatás némi reményre ad okot.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!