maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Mi a plobréma?

Elfogultság, túlzás és gonoszkodás nélkül ki lehet jelenteni: a japánok nem jók angolból. Ez egy nemzetközileg eléggé ismert tény, és gyakran olcsó gúnyolódáshoz is vezet, ami nekem (itt, most) nem célom. Bárki, aki ezt alaposan végiggondolja, be kell, hogy lássa: ennek a tudás-hiánynak az egész ország látja a kárát. Üzletember tanítványaim sokszor mesélik, hogy amerikai és európai cégek egyre gyakrabban veszítik el a türelmüket a hibás angolságú szerződések, a rossz kiejtés miatt érthetetlen videó-konferenciák során. Sokan inkább lemondanak a japán piacról, és angolul jól tudó országokra (Hong-Kong, Taiwan) koncentrálnak.

 

Az én tapasztalataim alapján nem az a legfőbb baj, hogy a japánok nem tudnak jól angolul, hanem inkább az, hogy nem tudnak jól angolt tanulni és angolt tanítani. Nagyon röviden: az elsőnek az oka a mereven szabály-követő lelkialkatban keresendő. Valaki, aki neveltetése miatt zsigerileg retteg attól, hogy eltérjen a „helyestől”, nem nagyon képes arra a laza kreativitásra és rugalmasságra, ami az idegennyelven való beszélgetéshez kell. Ami a második problémát illeti: az iskolai angolórák során a gyerekek egyszer sem szólalnak meg. A negyvenöt perc monoton jegyzeteléssel telik, az otthoni tanulás pedig brutális mennyiségű szókincs robotikus magolásával. Feleltetés, párbeszéd nincsen, és még az egyetemi angolszakon se jobb a helyzet. A szóbeli vizsga fogalma ismeretlen, az oktatás pedig nem angolul, hanem japánul folyik.

 

Ami engem személyesen leginkább megvisel (mert annyira könnyen orvosolható lenne), az egy ennél sokkal konkrétabb, kézzelfoghatóbb dolog. Nevezetesen a helyesírás, és azon belül is az R és L betűk összekeverése. Hogy két ismert szót válasszak: a „ramen” elején R betű áll, a „godzilla”-ban pedig L, de a japán eredetiben ez a két hang teljesen azonos. Ugyanúgy is vannak leírva, „ラ” azaz „ra” szótag van az egyiknek az elején, a másiknak a végén. Ez azonban ugyanannyira „ra”, mint amennyire „la”, vagy ugyanannyira egyik sem. Képzésileg a két hang között áll félúton, és abszolút mindegy, hogy japán szavak angol átírásában melyiket választom. A Skytree torony melletti hatalmas bevásárlóközpont homlokzatán SOLAMACHI felirat van, egyes katalógusaiban viszont már SORAMACHI. Ezzel speciel nincs semmi bajom. Jó, hát a következetlenség kicsit bugyután hat, de nyilván két különböző cég gusztusának másképp esett jól átírni, és nem egyeztettek.

 

A gond akkor kezdődik, amikor angolból átvett szavakat próbálnak később visszaírni japánból angolba. Ez, ugye, már egyáltalán nem mindegy. Így lesz az étlapokon a rák „clab”, a tarja „spare libs”. Így lesz a fent említett bevásárló-központ ágynemű osztályán „bedrinen” felirat, és az állatkertben az oroszlános játékokon „raion”. Épp a múlt héten találkoztam két különösen hátborzongató mutánssal. Az étlapon a csontnélküli csirke „born-less chicken” néven futott, amiről először azt hittem, hogy a tojás bonyolult körülírása. A puccos divatáruház puccos kávézójában pedig (a mindent uraló egészséges-mánia és fogyózás-őrület nevében) csak zéró kalóriás bort lehetett kapni, úgy mint „carolie less wine”. Álljunk itt meg egy pillanatra és ízlelgessük kicsit ezt a feliratot. Ebben ugye két dolog is igazán megdöbbentő. Az egyik, hogy még ha csak tippre megy is, hogy L vagy R, 50% esély akkor is lenne a helyes megoldásra, de valami bizarr balszerencse folytán mindig sikerül pont rosszul tippelni, akár egy szón belül kétszer is. A másik, hogy egy kávézó, ami egy belvárosi épület egész tetőteraszát képes kibérelni, és csak a legjobb minőségű Arabica kávékat árulni, az nem képes egy spell-check-et végigfuttatni a saját étlapján.

 

De nem akarok túl igazságtalan lenni. A japán fül egyszerűen így van kondicionálva. Ahogy az óráim során erről épp elégszer meggyőződhetek, a rake-lake, rain-lane, right-light angol szavak között semmilyen különbséget nem érzékel. (És egyébként ugyanez a helyzet a B-V és a F-H hangpárokkal.) Ilyesmi mindenhol előfordul, ahol idegennyelven tanul valaki. A magyar fülnek is sokszor gondot okoz mondjuk megkülönböztetni a thin-sin-fin szavak kezdőhangjait, vagy a meghallani a különbséget a „man” és „men” szavak közepén. Ezt a jelenséget nagyon gyorsan fel kellett fedeznem, miután ideköltöztem. A Japánban töltött első vagy második hónapom idején éppen választások voltak itt. Ez a téma gyakran szóba került az óráim során, felnőtt tanítványok általában nem riadnak vissza a politizálástól. Intim témák viszont soha nem kerülnek elő, ezért nagyon meglepődtem, amikor egyik női tanítványom (a szokásos kiejtési hibát ejtve) vidáman megkérdezte tőlem: In Hungary, how often do you have ELECTIONS?”

 

Tovább

A malacpersely és a pénz váratlan összefüggése

Nincsenek illúzióim, tudom, hogy megpróbáltatás előtt állok. Kimerítő lesz, ezen nincs mit szépíteni. Képzeletben végigfuttatom magam előtt a következő 15-20 percben felmerülhető problémákat, és igyekszem már előre megnyugtatni magamat. Aztán nagy levegőt veszek, és belépek a „Chiba Bank” épületébe. Japán ügyintézés következik.

 

Szinte senki nem megy be a bankba és húz sorszámot csak azért, hogy pénzt vegyen fel a számlájáról. Erre van kitalálva az ATM és a bankkártya. Ezzel kapcsolatban egy dolgot rögtön le kell szögeznem: A Chiba Bank-hoz tartozó legtöbb ATM délután hatkor a bankkal együtt bezár. Ahogy eresztik le a rolót az épület ablakán, úgy jelenik meg az utcai ATM-ek kijelzőjén az „üzemen kívül” felirat, és a bocsánatkérést kifejező, rajzolt figura: bűnbánóan meghajoló banki alkalmazott. Én ebből nem tudom nem kihallani a rejtett erkölcsi üzenetet: „Minek kell neked még pénz ilyen későn? Hat után te csak ne akarjál semmit csinálni, ami pénzbe kerül!” Nézzünk szembe a ténnyel, és mondjuk ki: az ATM ezzel azonnal semmissé is teszi legfőbb funkcióját, elveszti önnön létezésének egyetlen okát: hogy a bankok bezárása után is bármikor pénzhez lehessen jutni. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az éjjel-nappali boltok univerzális automatáiból – persze extra kezelési költség fejében – még fel tudok venni pénzt, de csak vasárnap délutánig, utána azok is bezárnak.)

 

Előveszem a bankkártyámat, amin a több évnyi használat miatt már szinte a felismerhetetlenségig elkoptak a rajzfilm-figurák. (Nem rajzfilm-figurás bankkártya nincs. Hitelkártya se nagyon, de ott legalább lehet választani, hogy Mickey vagy Minnie egeres legyen.) Felveszek hatvanezer yent, rezignáltan tudomásul veszem, hogy a gép hatvan darab ezrest adott, elrakom a tíz centi vastagra duzzadt pénztárcámat, és közben a pultnál már hívják is az én számomat.

 

Az első feladat: megnyugtatni a riadt ügyintézőt, és éreztetni vele, hogy – bár külföldi vagyok – nem lesz semmi baj, pánikra semmi ok. A második feladat: meggyőzni róla, hogy – bár külfödi vagyok – meg fogom érteni, amit mond, ha lassan mondja. Miután elfogadtattam vele a bizarr gondolatot, hogy néha nem-japán emberek is tudnak japánul (és egyébként japánnak kinéző emberek néha nem tudnak) a tárgyra térünk.

 

Szeretném, ha a gázművek automatikusan levonná a rezsit minden hónapban a bankszámlámról.

Nem válaszol.

Felkel, meghajol, bocsánatot kér és elszalad.

Hátramegy az irodába, és kollégákkal tanácskozik. Felváltva mutogatnak és lesnek az irányomba, miközben lassan mindhármuk arcára kiül a kétségbeesés.

Visszajön, bocsánatot kér. Közli, hogy ennek két lehetséges módja van. Az elsőhöz kellene a bankszámlám titkos ötszámjegyű kódja. Most hallok róla először, hogy van ilyen. De rögtön megnyugtatnak: ez a kód annyira titkos, hogy maga az ügyfél sem ismeri. Csakhogy van ennél nagyobb gond is. A kód annyira titkos, hogy még a banki dolgozók se férnek hozzá. Csak az egyik osztályvezető tudná megmondani, akit többször megpróbálnak felhívni. Aztán kiderül: a titkos kód tulajdonosának kiléte szintén titkos, nem tudják, a sok osztályvezető közül melyik lehet az, aki ismeri a számot. Az „A” tervet tehát elvetjük, marad a „B” terv. Ezzel viszont az a baj, hogy ehhez alá kellene írnom egy dokumentumot. Hadd magyarázzam el.

 

A japán bankok (fontosabb iratok esetében) nem fogadják el azt, amit nyugati országokban mi aláírásként ismerünk, tehát a szabadkézzel odafirkantott nevet. Ezt nem tartják eléggé megbízható módszernek. Ehelyett mindenkinek van egy pecsétje, rajta a nevének megfelelő kínai írásjellel (kanji-val), amit egy kis tintapárnával együtt mindenhova magával visz. Hivatalos okmányokat csak ilyen kanji-pecséttel lehet aláírni. Ilyen pecsétet 100 yenért (kb. 200 ft) bárki csináltathat magának, akármilyen kanji-felirattal, pár óra alatt. Ezt most elismétlem: míg az egyedi, hitelességet biztosító kézi aláírást legálisan ingoványosnak ítélik, addig a 200 ft-os, kisállat nyomdát idéző megoldással teljesen elégedettek. Mondanom se kell, hogy sok embert hívnak ugyanúgy (a pecséten csak vezetéknév szerepel, keresztnév nem), így az ő aláírásaik tökéletesen megkülönböztethetetlenek.

 

Az már gondolom senkinek nem fog meglepetést okozni, hogy latin betűs pecséteket nem készítenek. Viszont, cserébe, a külföldiek bármilyen kanji karaktert választhatnak, ami tetszik nekik, és aminek a kiejtése nagyjából hasonlít a nevükre. Az én vezetéknevemre hasonlító írásjel nincs, viszont: Magyarország azon kevés ország közé tartozik, ahol (akárcsak Japánban) a vezetéknév van elöl, a keresztnév hátul. Ez Japánban (ahol egyébként a magyar történelem, étel, klasszikus zene, sőt sport is meglepően híres) kevéssé ismert tény, a nevemet mindig amerikai módon értelmezik, és ezért a legudvariasabb, legformálisabb közegekben is Mártonnak (vagy hát „ma-a-ton-san”-nak) szólítanak.

 

Amíg az ügyintézőm ismételgeti a „nincs mit tenni, így állnak a dolgok” jelentésű japán frázisokat, gyorsan végiggondolom, akarok-e ilyen pecsétet csináltatni. A két felhasználható írásjel a 丸 („márü”, jelentése: kerek, köralakú) és a  豚 („ton”, jelentése: disznó, sertés). A kettőről együtt én gondolattársítással mindig a malacperselyre asszociálok, amivel nem tudok lelkileg eléggé azonosulni ahhoz, hogy mindent így írjak alá. „B” terv is elvetve. A banki alkalmazottak felsorakoznak a kijáratnál, és mélyen meghajolva búcsúznak tőlem, ahogy elhaladok mellettük. „Szívből sajnáljuk, hogy kellemetlenségeket okoztunk, Márton.”

Tovább

Metró poszter 1

A japán öltönyös irodai alkalmazott neve "szararimen" (salary man). A szararimen egyik ismertetőjegye, hogy péntek késő este ittas állapotban tántorog egy metró állomáson, amiről nem tudja, hogy melyik, de biztos nem az, ahova menni akart. (Ennek oka a szokásos pénteki kötelező céges ivászat.) A szararimen ekkor előveszi az okostelefonját, hogy megnézze hogyan jut haza. A kijelző bámulásától elszédül és ilyenkor gyakran el is esik. A betintázott szararimen valami rejtélyes oknál fogva különösen kedveli a peron szélét. Megfigyeléseim alapján leggyakrabban ott tartózkodik. Ilyenkor előfordul, hogy beesik a sínekre. A magasfeszültségű vezeték nem ott van, hanem fenn, és metró is ritkán jár már késő este, így a szararimen életben marad. Viszont minden vonatot meg kell állítani miatta. Így emberek tömegei késik le az utolsó csatlakozást hazafele. A részeg szararimen nem népszerű karakter. Pár hete került ki a lenti poszter minden állomásra. Hiába kötöd a nyakkendődet a homlokodra, attól nem lesznek ninja-reflexeid. Külön finom kis részlet a kárörvendő lány a háttérben, aki szadista mosollyal veszi fel a tragikus jelenetet. A nap hőse a néni a háttérben, aki benyomja a peronon található vészfék-gombot.

  

Tovább

Az első öt perc

Három és fél millió ember: ezt nehéz elképzelni. Húsz arcot, százat, még akár ezret is (homályosan) magam elé tudok képzelni csukott szemmel. Közönség egy fesztiválon, stadion tele szurkolókkal, ez még megy mindenkinek. De ez talán a legnagyobb még felfogható tömeg. Három és fél millió ember, ezzel nem lehet mit kezdeni. Ez már egyszerűen csak sok.

New York egész évben tele van turistákkal, akik majdnem mind fel is mennek az Empire State Building tetejére. Nyitástól zárásig áramlik a tömeg, minden egyes nap, és ennek eredménye: egy év alatt három és fél millió ember fordul meg ebben a felhőkarcolóban. Ugyanannyi, ahányan keresztülmennek a tokiói Shinjuku állomáson egy nap alatt. Ez elég ahhoz, hogy rendre világelső legyen a „legforgalmasabb vasútállomások” listákon. Ha azt, ami csúcsidőben a négyes-hatos villamosokon van „tömeg”-nek nevezem, akkor Shinjuku-ra egy új szót kell kitalálnom, vagy fordítva.

Odaérek az ötven bejárat egyikéhez, és az elektronikus kapu kinyílik előttem, ahogy a „suica”-mat a szenzorhoz érintem. Ez egy univerzális kártya, vásárlásra is használható, de főleg tömegközlekedésre. Utazással kapcsolatos becenevet kellett neki adni, ezért lett „suica” vagyis magyarul „görögdinnye”, és ennek megfelelően egy pingvin látható rajta.

Ami elől nem lehet elmenekülni, az a zaj. És ebben a zajban nem a hangereje vagy a monotonitása a legnehezebben elviselhető, hanem a váratlansága. Hogy szokatlan irányból szokatlan pillanatokban érkezik. Beszél a mozgólépcső, ami folyamatosan tudatja veled, hogy fölfele vagy lefele mész-e éppen. Beszél a lift, ami minden emeleten elmondja, milyen vonalakra lehet ott átszállni, és a lift különböző oldalain lévő ajtók közül melyik fog nyílni. Beszél a peron is, újra és újra emlékeztetve az utasokat, hogy a vonat alá beesni veszélyes. A mosdók bejárata megállás nélkül ismételgeti, hogy jobbra a férfi balra a női, és ha véletlenül el is hallgat egy pillanatra, akkor marad a madárcsicsergés. A hangszórókből szüntelenül szóló mű-madárcsicsergés, aminek célja, hogy az utazást stresszmentessé tegye.

Végül pedig, a legtöbb esetben, mindezt elnyomják a bemondások és figyelmeztetések – igaz, ezek nem elektronikusan és felvételről mennek. Rezzenéstelen arcú állomás-alkalmazottak állnak a bejáratok mellett és hatalmas műanyagtölcsérbe kiabálják bele ugyanazt az információt (melyik vonat, honnan, hánykor) újra és újra. Olyan információt, ami egyébként kijelzőkön minden falon tökéletesen egyértelműen ki van írva. De biztos, ami biztos.

Öt percnyi lépcsőzés és liftezés után már majdnem ott vagyok a harmincnegyedik vágánynál, ahonnan a gyorsvonattal indulok majd munkába. Még megállok az italautomatánál és kiválasztok egyet a sok (különböző gabonafélékből készült, de egyaránt nulla kalóriás, mert másmilyen nincs) jegestea közül. Hogy ma ritka nagy hőség van, azt (beépített hőmérőjének köszönhetően) az italautomata is érzi. Ezért, miközben elveszem a teámat a tálcáról, optimista robothangon közli: „Ma is nagyon meleg van, ugye? De azért csak dolgozzunk mindannyian nagyon keményen!”

Beállok a vonatajtókhoz kígyózó sorba. Ehhez át kell lépnem egy kábelen, ami a földön fekszik előttem, talán a takarítógépé, amivel a peronokat mossák. Szerencsére ott áll egy alkalmazott, van tölcsére is, és ismételgeti: „Vigyázat, ne tessék elesni, itt egy kábel a földön.” Bele se merek gondolni, mi lett volna nélküle.  

Tovább