maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Metró poszter 3

A japán vonatok legtöbbje önvezérelt, nincs szükség mozdonyvezetőre. Illetve, nem lenne szükség, de a biztonság kedvéért mindig ott van egy. Illetve, egy van a vonat elején, egy meg a végén. Ez utóbbi mondja be, hogy mire lehet átszállni, és hogy záródnak az ajtók. Ezt egyébként az állomáson a hangszórók is bemondják, szó szerint ugyanúgy, egy-két másodperc csúszással. A vonat hátuljánál fontoskodó illető, nevezzük őt masinisztának, ezután a peronon található gombbal zárja az ajtókat, és a vonat elindul. Gurulunk ki az állomásról, egyre gyorsabban. A mozdonyvezető ezen a ponton már biztonságban tudhatja magát: messze a perontól, zárt fülkéjében nyugodtan ellazulhat. Nem így a masiniszta, akinek ki kell hajolni az ablakon, figyelve nem áll-e valaki túl közel a gyorsuló szerelvényhez. Nem is sejti szegény, milyen kiszolgáltatott helyzetben van.

 

Képzeljük oda magunkat erre az állomásra, és legyünk őszinték. Mindannyiunkban – ha csak egy kicsit is logikusan gondolkodunk – ugyanaz az ötlet kell, hogy felmerüljön, egy késztetés, melynek ellenállni nem lehet, hisz oly egyértelműen kínálja magát: vajon arcon tudom-e köpni az elsuhanó masinisztát? Megtorolni úgy se tudja majd, a szerencsétlen hülyéje! Nos, ez a – japán visszafogottsággal és udvariassággal csak nehezen összeegyeztethető – mutatvány annyira elterjedt, hogy miatta két intézkedésre is szükség volt. Először is, a peron szélére kivezényelt biztonsági őrökre, akik az utasoknak háttal, széttárt karokkal állnak, míg a vonat be- és kigurul. Ez kétszeresen is jó, mert (elvileg) így nem csak a köpködő huligánokat rettentik el, hanem ráadásul az öngyilkos-jelölteket is. Testtartásukkal jelzik: itt most nem ugorhatsz be a vonat elé. Ezt a védelmi rendszert egyébként könnyen ki lehet játszani, tekintve, hogy a biztonsági őrök tíz-tizenöt méterenként állnak csak. A céljuk tehát nem fizikailag ellehetetleníteni a vonat elleni támadást, inkább csak szimbolikusan emlékeztetni mindenkit a szabályokra. A problémára kitalált második megoldás pedig nem más, mint mai aktuális metró poszterünk, az úgynevezett „ne csúljad már le a masinisztát!”  

Tovább

Kapaszkodó vagy szökőkút?

Ha beszámolót kell írnunk egy városról egy útikönyv részére, és semmit nem tudunk az adott helyről, esetleg soha nem is jártunk ott, a menekülési útvonal: „Jól megfér egymás mellett a tradicionális és a modern.”

Nem hiszem, hogy van olyan nagyváros, amire ne lehetne használni ezt az ártalmatlan, üres kis klisét. Régi és új harmonikus együttélése. Nem is értem, mit jelent ez. Nehéz olyan várost elképzelni, ahol csak régi van, vagy csak új. És milyen az, amikor ez az együttélés nem-harmonikusan történik? Valószínűleg a városkép, az utcák arculatának esztétikai összhatására kell gondolni. Ha ez igaz, akkor Tokió belvárosi kerületeiben néha még az új és a még újabb (konzervatívabb, illetve merészebb formájú felhőkarcolók) együttélése, vagy a régi és nagyon régi (a nyolcvanas évek rozoga, fából épült lakóházai, és a százéves Tokió állomás klasszikus stílusú épülete) együttélése sem mindig harmonikus.

 

 

Ami a turistákat illeti, legyen bármennyire különböző ízlésük is, eltérő érdeklődési köreik, érkezzenek Japánba bármilyen céllal és tervvel, van egy hely, ahova mindannyian kétségtelenül el fognak látogatni. Én ezt a helyet választottam ki régi és új bemutatására. Nem csak azért, mert mindannyiunk hétköznapi életének elengedhetetlen része, hanem azért is, mert a külföldiek számára mindkét véglet bizarr és kínos élmény tud lenni. Aki mer velem tartani, annak bemutatom a kétféle japán vécét, az extrém-hagyományosat és az extrém-modernt.

 

Egy kollégám pár hete a következőt írta ki a Facebook falára: „Akárhányszor használnom kell egy japán vécét, elgondolkozom, ne költözzek-e inkább haza Amerikába.” Itt élő ismerősei rögtön tudták, mire gondol, és nem győztek egyetérteni vele. Nevezetesen a tradicionális – ülőke és csésze nélküli – guggolós japán klotyóra.

A gyakorlatban való használat részleteibe nem megyek bele, a kép alapján mindenki el tudja képzelni. Nyilván a falra szerelt kapaszkodó rúd sem véletlenül van ott (már ha ott van), és ezt egyébként kint az ajtón (mint az élményt megkönnyítő exklúzív berendezést) fel is tüntetik. A vasút- és metró-állomásokon, iskolákban, vidéki plázákban található vécék túlnyomó többsége ma is a fenti hagyományos verzió. De vannak irodák, cégek, nyelviskolák, akik (a mellékhelyiség-evolúció fejlettebb típusait figyelmen kívül hagyva) kizárólag a pottyantós dizájnra esküsznek. Japán ismerőseim szerint, a természet szavának ebben a sajátos helyzetben engedni kifejezetten egészséges. Ennek a pontos anatómiai hátteréről nem tudok beszámolni. Hiába próbálták nekem elmagyarázni, én mindig siettem félbeszakítani őket, amikor meghallottam a „bélműködés” szót.

 

Akire épp a menő kerületek flancos bevásárló-központjaiban jön rá a szükség, az egy egészen másféle kihívás elé néz. A gyanútlan látogató első benyomása még kifejezetten kellemes: miután vidáman és feddhetetlen udvariassággal üdvözölt, a vécé felnyitja magát, és invitál, hogy foglalj helyet. A fűtött ülőke a váratlansága miatt lehet talán picit zavaró, sőt néha szinte túl forró, de a hőmérséklet – a jobb kéz felé eső irányítópulton – természetesen ízlés szerint állítható. A teljesebb komfort érdekében az ínyencek akár a masszázs-funkciót is bekapcsolhatják, két különböző erősségű vibrálással.

 

A vécézős témákkal kapcsolatban a japánok rendkívül szégyenlősek. Megalázónak, vagy legalábbis cikinek érzik nem csak beszélni ilyesmiről, hanem azt is, ha nyilvánosan, ismerősök előtt kell kimenni a mosdóba. Az angolban van jó kis tömör kifejezés erre, „pee-shy”, ami elmondható például azokra a japán nőkre, akik azért isznak napi egy pohár vizet csak, hogy ne kelljen a munkahelyen mindenki szeme láttára pisilni menniük. De talán semmi nem feszélyezi őket annyira, mint a pisilés hangja. Hogy a mosdóban tartózkodó többi ember ebből ne halljon semmit, ebben segít a lehúzás-hang gomb.

 

Az anekdota szerint amikor Marilyn Monroe járni kezdett az író Arthur Miller-rel, a férfi elhívta, hogy vacsorázzon az otthonában, és találkozzon az édesanyjával. Marilyn nagyon remélte, hogy hamarosan megkérik a kezét, és igyekezett a leendő anyós társaságában kifogástalanul viselkedni. Vacsora közben ki kellett mennie pisilni, és legnagyobb rémületére felfedezte, hogy a mosdó a második emeleten, épp az étkező fölött van, a falak pedig nagyon vékonyak. Hogy Arthur Miller édesanyja meg ne hallja evés közben az egyértelmű zajokat, Marilyn Monroe megnyitotta a csapot, és úgy hagyta, remélve, hogy egy emelettel lejjebb a vízcsobogás minden mást elnyom majd. Mindeközben a vacsoraasztalnál az író sietett kifaggatni anyukáját az első benyomásokról: „Na, mit gondolsz?” A megfontolt válasz így hangzott: „Kedves lánynak tűnik. Udvarias és csinos. Úgy húgyozik, mint egy ló.”

Hasonló logika áll annak a hátterében, hogy Japánban komoly vízpazarlási problémát okozott a rengeteg nő, aki minden pisilés alatt folyamatosan újra és újra lehúzta a vécét. A víz-számlákat csökkentendő, bevezették a lehúzás-hang gombokat: a vízcsobogás-szerű (igazából csak torz, gépi zúgást produkáló) berendezés elvileg elnyomja a csordogáló pisi végtelenül megalázó, egészséges társadalmakban megengedhetetlen zaját. (A hagyományos vécé kedvelőinek sem kell irigykedni erre a furfangos kis berendezésre, ők megvehetik a hordozható, kulcstartóra akasztható, elemmel működő ál-lehúzó-hang-masinát, a „Sound Princess”-t.)

 

A bidé funkció, mind női mind férfi mellékhelyiségekben, a lehetőségek végtelen tárházával kecsegtet. Elülső és hátulsó mosás, gyöngéd és intenzív vízsugár, vagy a vállalkozóbb kedvűeknek az úgynevezett „szökőkút-mód”. A kevésbé felhasználóbarát (pontosabban külföldibarát) berendezéseken se angol felirat, se kis ábra nincsen a gombokon, rád van bízva: kísérletezz bátran! Ha le akarnád húzni a vécét (úgy igazából, vízzel, nem csak hangilag) a tartály oldalán található a tökéletesen hétköznapi, régimódi kallantyú. Persze ha peched van, ezt már csak az irányítópult végigzongorázása után (mostanra már maximálisan tiszta, bár csuromvizes seggel) fedezed fel. 

 

Tovább

Metró poszter 2

A szararimen (japán öltönyös irodai alkalmazott) egyik alapvető tulajdonsága, hogy siet. Sétálva átszállni egyik metróról a másikra – ez időpocsékolás, hiszen az utat szaladva is meg lehetne tenni, és akkor több idő marad munkára. Ebből következik, hogy – hiába jönnek öt percenként a metrók – a szararimennek mindig arra kell felszállnia, ami épp már zárná az ajtókat. Irodai munkából adódó rossz fizikuma miatt nem rendelkezik olyan izomerővel, hogy puszta kézzel megfogja a záródó metróajtókat. Tudja jól, hogy megalázó módon odacsípné a kezét, így a fájdalmat elkerülendő inkább az esernyőjével döf egyet előre, és bedugja az ajtók közé. Ennek a manővernek három eredménye van, és egyik sem az, hogy ő fel tud szállni a metróra. Egyrészt garantáltan megböki az ajtó közelében álldogáló utasokat, másrészt a (százyenes, vékonyka műanyagból készült, eldobhatós) esernyőjét kettétörik a záródó ajtók, harmadrészt a metró így is el fog indulni, a szararimen pedig szaladhat a szerelvény mellett. Felmerülhet a kérdés: Miért ilyen makacs? Miért nem ismeri be a vereségét, és engedi csak el az esernyőjét? Miért kockáztatja az életét egy szétroncsolódott ócska ernyő és egy egyértelműen lekésett metró miatt? Ahogy a plakát mutatja, a szararimennek sikerül olyan szerencsétlen módon futnia a peron szélén, hogy egy gyanútlan idős néninek pont belerúgjon a hátsófelébe. Egy szemfüles fiatalember (az arcán aránytalanul heves düh tükröződik) hálisten benyomja a peronon található vészfék-gombot. Így az eddig biztonságban lévő (bár részben megbökött) utasok is megszívják, épp látható, ahogy elesnek. Miközben tragédia tragédiát követ, az egyetlen szereplő, akinek hivatalból közbe kellett volna lépni és a kezébe venni az irányítást, vagyis az állomásfőnök (aki egyébként egy macska), nincs a helyzet magaslatán. Sokkos állapotban nyávog és hevesen izzad. A képen látható másik macska (aki viszont nem állomásfőnök, talán csak rokonok?) összefoglalja az olvasó számára a szituáció erkölcsi tanulságait. Ez angolul is látható a plakát tetején.

 

Végül egy kis extra magyarázat: a macskákra azért volt szükség, hogy a plakát készítői elsüthessék azt a ravasz szóviccet, amit kiagyaltak. Angolul a „jómodor” (amire ez a plakát nevelné az utasokat) „good manners”. Ezt a japán úgy ejti ki, hogy „guddo ma-na-a”. A japán hangutánzó szó a macska nyávogására a „nya-a”. A csattanós szlogen tehát így szól: „GOOD MA-NYA-A!”

Tovább

Mi a plobréma?

Elfogultság, túlzás és gonoszkodás nélkül ki lehet jelenteni: a japánok nem jók angolból. Ez egy nemzetközileg eléggé ismert tény, és gyakran olcsó gúnyolódáshoz is vezet, ami nekem (itt, most) nem célom. Bárki, aki ezt alaposan végiggondolja, be kell, hogy lássa: ennek a tudás-hiánynak az egész ország látja a kárát. Üzletember tanítványaim sokszor mesélik, hogy amerikai és európai cégek egyre gyakrabban veszítik el a türelmüket a hibás angolságú szerződések, a rossz kiejtés miatt érthetetlen videó-konferenciák során. Sokan inkább lemondanak a japán piacról, és angolul jól tudó országokra (Hong-Kong, Taiwan) koncentrálnak.

 

Az én tapasztalataim alapján nem az a legfőbb baj, hogy a japánok nem tudnak jól angolul, hanem inkább az, hogy nem tudnak jól angolt tanulni és angolt tanítani. Nagyon röviden: az elsőnek az oka a mereven szabály-követő lelkialkatban keresendő. Valaki, aki neveltetése miatt zsigerileg retteg attól, hogy eltérjen a „helyestől”, nem nagyon képes arra a laza kreativitásra és rugalmasságra, ami az idegennyelven való beszélgetéshez kell. Ami a második problémát illeti: az iskolai angolórák során a gyerekek egyszer sem szólalnak meg. A negyvenöt perc monoton jegyzeteléssel telik, az otthoni tanulás pedig brutális mennyiségű szókincs robotikus magolásával. Feleltetés, párbeszéd nincsen, és még az egyetemi angolszakon se jobb a helyzet. A szóbeli vizsga fogalma ismeretlen, az oktatás pedig nem angolul, hanem japánul folyik.

 

Ami engem személyesen leginkább megvisel (mert annyira könnyen orvosolható lenne), az egy ennél sokkal konkrétabb, kézzelfoghatóbb dolog. Nevezetesen a helyesírás, és azon belül is az R és L betűk összekeverése. Hogy két ismert szót válasszak: a „ramen” elején R betű áll, a „godzilla”-ban pedig L, de a japán eredetiben ez a két hang teljesen azonos. Ugyanúgy is vannak leírva, „ラ” azaz „ra” szótag van az egyiknek az elején, a másiknak a végén. Ez azonban ugyanannyira „ra”, mint amennyire „la”, vagy ugyanannyira egyik sem. Képzésileg a két hang között áll félúton, és abszolút mindegy, hogy japán szavak angol átírásában melyiket választom. A Skytree torony melletti hatalmas bevásárlóközpont homlokzatán SOLAMACHI felirat van, egyes katalógusaiban viszont már SORAMACHI. Ezzel speciel nincs semmi bajom. Jó, hát a következetlenség kicsit bugyután hat, de nyilván két különböző cég gusztusának másképp esett jól átírni, és nem egyeztettek.

 

A gond akkor kezdődik, amikor angolból átvett szavakat próbálnak később visszaírni japánból angolba. Ez, ugye, már egyáltalán nem mindegy. Így lesz az étlapokon a rák „clab”, a tarja „spare libs”. Így lesz a fent említett bevásárló-központ ágynemű osztályán „bedrinen” felirat, és az állatkertben az oroszlános játékokon „raion”. Épp a múlt héten találkoztam két különösen hátborzongató mutánssal. Az étlapon a csontnélküli csirke „born-less chicken” néven futott, amiről először azt hittem, hogy a tojás bonyolult körülírása. A puccos divatáruház puccos kávézójában pedig (a mindent uraló egészséges-mánia és fogyózás-őrület nevében) csak zéró kalóriás bort lehetett kapni, úgy mint „carolie less wine”. Álljunk itt meg egy pillanatra és ízlelgessük kicsit ezt a feliratot. Ebben ugye két dolog is igazán megdöbbentő. Az egyik, hogy még ha csak tippre megy is, hogy L vagy R, 50% esély akkor is lenne a helyes megoldásra, de valami bizarr balszerencse folytán mindig sikerül pont rosszul tippelni, akár egy szón belül kétszer is. A másik, hogy egy kávézó, ami egy belvárosi épület egész tetőteraszát képes kibérelni, és csak a legjobb minőségű Arabica kávékat árulni, az nem képes egy spell-check-et végigfuttatni a saját étlapján.

 

De nem akarok túl igazságtalan lenni. A japán fül egyszerűen így van kondicionálva. Ahogy az óráim során erről épp elégszer meggyőződhetek, a rake-lake, rain-lane, right-light angol szavak között semmilyen különbséget nem érzékel. (És egyébként ugyanez a helyzet a B-V és a F-H hangpárokkal.) Ilyesmi mindenhol előfordul, ahol idegennyelven tanul valaki. A magyar fülnek is sokszor gondot okoz mondjuk megkülönböztetni a thin-sin-fin szavak kezdőhangjait, vagy a meghallani a különbséget a „man” és „men” szavak közepén. Ezt a jelenséget nagyon gyorsan fel kellett fedeznem, miután ideköltöztem. A Japánban töltött első vagy második hónapom idején éppen választások voltak itt. Ez a téma gyakran szóba került az óráim során, felnőtt tanítványok általában nem riadnak vissza a politizálástól. Intim témák viszont soha nem kerülnek elő, ezért nagyon meglepődtem, amikor egyik női tanítványom (a szokásos kiejtési hibát ejtve) vidáman megkérdezte tőlem: In Hungary, how often do you have ELECTIONS?”

 

Tovább

A malacpersely és a pénz váratlan összefüggése

Nincsenek illúzióim, tudom, hogy megpróbáltatás előtt állok. Kimerítő lesz, ezen nincs mit szépíteni. Képzeletben végigfuttatom magam előtt a következő 15-20 percben felmerülhető problémákat, és igyekszem már előre megnyugtatni magamat. Aztán nagy levegőt veszek, és belépek a „Chiba Bank” épületébe. Japán ügyintézés következik.

 

Szinte senki nem megy be a bankba és húz sorszámot csak azért, hogy pénzt vegyen fel a számlájáról. Erre van kitalálva az ATM és a bankkártya. Ezzel kapcsolatban egy dolgot rögtön le kell szögeznem: A Chiba Bank-hoz tartozó legtöbb ATM délután hatkor a bankkal együtt bezár. Ahogy eresztik le a rolót az épület ablakán, úgy jelenik meg az utcai ATM-ek kijelzőjén az „üzemen kívül” felirat, és a bocsánatkérést kifejező, rajzolt figura: bűnbánóan meghajoló banki alkalmazott. Én ebből nem tudom nem kihallani a rejtett erkölcsi üzenetet: „Minek kell neked még pénz ilyen későn? Hat után te csak ne akarjál semmit csinálni, ami pénzbe kerül!” Nézzünk szembe a ténnyel, és mondjuk ki: az ATM ezzel azonnal semmissé is teszi legfőbb funkcióját, elveszti önnön létezésének egyetlen okát: hogy a bankok bezárása után is bármikor pénzhez lehessen jutni. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az éjjel-nappali boltok univerzális automatáiból – persze extra kezelési költség fejében – még fel tudok venni pénzt, de csak vasárnap délutánig, utána azok is bezárnak.)

 

Előveszem a bankkártyámat, amin a több évnyi használat miatt már szinte a felismerhetetlenségig elkoptak a rajzfilm-figurák. (Nem rajzfilm-figurás bankkártya nincs. Hitelkártya se nagyon, de ott legalább lehet választani, hogy Mickey vagy Minnie egeres legyen.) Felveszek hatvanezer yent, rezignáltan tudomásul veszem, hogy a gép hatvan darab ezrest adott, elrakom a tíz centi vastagra duzzadt pénztárcámat, és közben a pultnál már hívják is az én számomat.

 

Az első feladat: megnyugtatni a riadt ügyintézőt, és éreztetni vele, hogy – bár külföldi vagyok – nem lesz semmi baj, pánikra semmi ok. A második feladat: meggyőzni róla, hogy – bár külfödi vagyok – meg fogom érteni, amit mond, ha lassan mondja. Miután elfogadtattam vele a bizarr gondolatot, hogy néha nem-japán emberek is tudnak japánul (és egyébként japánnak kinéző emberek néha nem tudnak) a tárgyra térünk.

 

Szeretném, ha a gázművek automatikusan levonná a rezsit minden hónapban a bankszámlámról.

Nem válaszol.

Felkel, meghajol, bocsánatot kér és elszalad.

Hátramegy az irodába, és kollégákkal tanácskozik. Felváltva mutogatnak és lesnek az irányomba, miközben lassan mindhármuk arcára kiül a kétségbeesés.

Visszajön, bocsánatot kér. Közli, hogy ennek két lehetséges módja van. Az elsőhöz kellene a bankszámlám titkos ötszámjegyű kódja. Most hallok róla először, hogy van ilyen. De rögtön megnyugtatnak: ez a kód annyira titkos, hogy maga az ügyfél sem ismeri. Csakhogy van ennél nagyobb gond is. A kód annyira titkos, hogy még a banki dolgozók se férnek hozzá. Csak az egyik osztályvezető tudná megmondani, akit többször megpróbálnak felhívni. Aztán kiderül: a titkos kód tulajdonosának kiléte szintén titkos, nem tudják, a sok osztályvezető közül melyik lehet az, aki ismeri a számot. Az „A” tervet tehát elvetjük, marad a „B” terv. Ezzel viszont az a baj, hogy ehhez alá kellene írnom egy dokumentumot. Hadd magyarázzam el.

 

A japán bankok (fontosabb iratok esetében) nem fogadják el azt, amit nyugati országokban mi aláírásként ismerünk, tehát a szabadkézzel odafirkantott nevet. Ezt nem tartják eléggé megbízható módszernek. Ehelyett mindenkinek van egy pecsétje, rajta a nevének megfelelő kínai írásjellel (kanji-val), amit egy kis tintapárnával együtt mindenhova magával visz. Hivatalos okmányokat csak ilyen kanji-pecséttel lehet aláírni. Ilyen pecsétet 100 yenért (kb. 200 ft) bárki csináltathat magának, akármilyen kanji-felirattal, pár óra alatt. Ezt most elismétlem: míg az egyedi, hitelességet biztosító kézi aláírást legálisan ingoványosnak ítélik, addig a 200 ft-os, kisállat nyomdát idéző megoldással teljesen elégedettek. Mondanom se kell, hogy sok embert hívnak ugyanúgy (a pecséten csak vezetéknév szerepel, keresztnév nem), így az ő aláírásaik tökéletesen megkülönböztethetetlenek.

 

Az már gondolom senkinek nem fog meglepetést okozni, hogy latin betűs pecséteket nem készítenek. Viszont, cserébe, a külföldiek bármilyen kanji karaktert választhatnak, ami tetszik nekik, és aminek a kiejtése nagyjából hasonlít a nevükre. Az én vezetéknevemre hasonlító írásjel nincs, viszont: Magyarország azon kevés ország közé tartozik, ahol (akárcsak Japánban) a vezetéknév van elöl, a keresztnév hátul. Ez Japánban (ahol egyébként a magyar történelem, étel, klasszikus zene, sőt sport is meglepően híres) kevéssé ismert tény, a nevemet mindig amerikai módon értelmezik, és ezért a legudvariasabb, legformálisabb közegekben is Mártonnak (vagy hát „ma-a-ton-san”-nak) szólítanak.

 

Amíg az ügyintézőm ismételgeti a „nincs mit tenni, így állnak a dolgok” jelentésű japán frázisokat, gyorsan végiggondolom, akarok-e ilyen pecsétet csináltatni. A két felhasználható írásjel a 丸 („márü”, jelentése: kerek, köralakú) és a  豚 („ton”, jelentése: disznó, sertés). A kettőről együtt én gondolattársítással mindig a malacperselyre asszociálok, amivel nem tudok lelkileg eléggé azonosulni ahhoz, hogy mindent így írjak alá. „B” terv is elvetve. A banki alkalmazottak felsorakoznak a kijáratnál, és mélyen meghajolva búcsúznak tőlem, ahogy elhaladok mellettük. „Szívből sajnáljuk, hogy kellemetlenségeket okoztunk, Márton.”

Tovább