maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Egyen-minden (első rész)

“出る釘は打たれる” vagyis “deru kugi wa utareru.” Az itt töltött öt évem alatt semmilyen japán közmondást nem hallottam többször, mint ezt. Jelentése: “A kiálló szöget beverik.” Az iskolától az egyetemig, az irodai alkalmazottaktól a politikusokig, a férfi aktatáska típusától a női konty formájáig - röviden az élet minden színterén és szintjén ez az uralkodó elv. Ha más vagy, mint a többi, ki fogsz lógni. Ha kilógsz, rá leszel kényszerítve, hogy visszaállj a sorba. És nem biztos, hogy fájdalommentesen. Minél kevésbé különbözik egy szög a többitől, annál jobban látja el a feladatát. Minél inkább kiáll egy szög, annál kevesebb haszna van.

Ha látom, hogy a kollégáim egytől-egyig szürke csíkos nyakkendőben  jönnek be dolgozni, az elég ok arra, hogy én semmiképp ne olyat vegyek fel. Ha egy buliban valakin ugyanaz az ing van, mint rajtam, az nem jó érzés. Az egyéninek, a sajátosnak, az önállónak a nyugati világban pozitív kicsengése van. Eltérni az átlagtól, ezt sok esetben értéknek látjuk. Vagy legalábbis, a másik oldalról megfogalmazva: Ha valaki kritikátlanul elfogadja a környezete gondolkodását, kérdezés nélkül követi a többiek példáját, azt az embert gyakran éri kritika. Ilyen esetekben hallunk olyan szavakat, mint “birka” vagy “sodródó” vagy “egyénietlen”. Az ilyen típusú kritika errefelé ismeretlen fogalom. Sőt, a japán lélek számára (ha létezik ilyen, és lehet róla általánosságban bármit kijelenteni) a fenti viselkedések megítélése pont ellentétes módon történik.

Mindenki jól ismeri a sztereotíp japán társadalom-felfogást: az egyes ember csak mint fogaskerék értékes - minél jobban illeszkedik a szerkezetbe, annál hasznosabb a nagy gépezet számára. A közhely másik oldala ennek megfelelően: Aki különbözni próbál, az csak fölöslegesen magára vonja a figyelmet, felborítja az egyensúlyt, és ha nem adja fel az egyénieskedést, ki lesz taszítva mint hasznavehetetlen alkatrész. Az ilyen általános, nagy elméletek (igazságtartalmuktól függetlenül) túl elvontak ahhoz, hogy kellőképp érzékeltessék a valóságot. Talán érdekesebb megnézni, hogyan mutatkozik meg mindez hétköznapi élethelyzetekben.

A japán nyelvben ugyanazt az egy szót használják a “különböző, másmilyen” kifejezésére, amit a “rossz, téves, helytelen”-re. Ami a nagyon pici tanítványaimat illeti, ha egyenesen az oviból jönnek az angolórámra, mindig megdöbbenek, és nem csak a magánóvoda szigorú, régimódi egyenruhája miatt, de méginkább a konzervatív fekete egyen-hátizsák és kis egyen-sapek miatt.

 

A gimnazista fiú tanítványaim hajának hosszát minden reggel ellenőrzi a tanár - csak a fül tetejéig érhet, lejjebb nem lóghat. A fodrásznál lányoknak kedvezményes áron választható a háromfajta “gimnazista” frizura. Hosszú (de szigorúan csak hátrafogva), közepes, és (azoknak, akik sportcsapat tagjai ez a verzió kötelező) extra-rövid.

Volt olyan középiskolás lány tanítványom, akinek (hiába volt genetikailag teljesen japán, néha előfordul ilyen) a természetes hajszíne gesztenyebarna volt, a szokásos fényes-fekete helyett. Neki, az iskolai egyen-külső szabályai alapján, feketére kellett festenie a haját, hogy ne lógjon ki. A tanárok őrszemként állnak egyes neves magángimnáziumok környező utcáin reggelente, és jelentik az igazgatónak, ha a diákok nem libasorban, hanem szabálytalan alakú, rendezetlen csoportokban közelítik meg az iskolát. Végül, egy felnőtt nő tanítványom mesélte a múltkor panaszkodva, túlzott közlékenységgel, hogy bizony a középiskolás lányának nagyon nehéz bugyit vásárolni, tudniillik az iskolai előírások szigorúan megszabják az elfogadott alsónemű-színeket.

Valószínűleg nem téved nagyot az, aki ebben a merev, precíz, uniformitásra törekvő rendszerben militarista elemeket vél felfedezni. A hadsereg esztétikája az egyen-esztétika, ahol minél inkább elhalványul az egyéni, minél jobban beleolvad a csoport egészébe, annál jobb. A látvány akkor sikeres, ha erőt és egységet szimbolizál. Ezt leginkább a közösen, egyszerre végzett mozgáson keresztül lehet érzékeltetni. Ezért van a katonaságban a szinkronban menetelés, a japán cégeknél pedig - a közös tánc.

Az ötlet a következő: A vevő akkor fog szimpatizálni egy céggel, akkor fog betérni az utcáról egy bevásárlóközpontba, ha úgy érzi, ez egy minőségi hely. Minőségi helynek az fog látszani, ahol megvalósul a sok kis egyenlő rész harmonikus együttműködése. A bolt vonzerejét növeli, ha az eladók összetartását, a csoport erejét közös táncmozdulatokkal sugalljuk. Nem kevésbé fontos a pozitivitás. Meg kell mutatni, hogy itt mindenki szeret dolgozni, olyan nincs, hogy ebben a plázában egy eladó rossz kedvű. Ügyelni kell tehát a lankadatlan optimista mosolygásra, és persze mindeközben a vicces, bohóckodó kis kézmozdulatok se maradhatnak el.

Tokió belvárosának legmenőbb (és legzsúfoltabb, ahogy arról már – a legelső bejegyzésben – volt szó: http://maji-de.reblog.hu/post-001) negyede Shinjuku. Ebben a kerületben található a legendás hírnevű ISETAN bevásárlóközpont fényűző épülete. A főbejárat melletti hatalmas kirakatban pedig nem más látható, mint az összes ISETAN bolt összes alkalmazottjának hiper-vidám, szuper-aranyos, közös, céges tánc-videója.    

Tovább

Aerobik, rablók, hasmenés

Az, hogy ez a dolog létrejött, senkit nem lephet meg. Ez a dolog a természetes velejárója a valóságnak, és az lenne megdöbbentő, ha senkinek nem jutott volna eszébe. Ha objektíven megvizsgáljuk a körülményeket, a japán valóság tényeinek logikus láncolatát, fel fogjuk ismerni, hogy ez a dolog szükségszerű volt. Ez a dolog, ahogy már mindenki kitalálta, az aerobikos nyelvlecke.

Legyünk őszinték: mindannyian fantáziáltunk már erről. Ugyan ki az, aki angol órán még soha nem gondolt rá: “Sokkal érdekesebb lenne a nyelvtanulás, ha tornamozdulatokkal kötném össze!” Van-e olyan nő, aki aerobikozás közben nem erről álmodozik: “Bárcsak angol kifejezéseket is gyakorolhatnék edzés közben...” Ezeket az ösztönösen előtörő igényeket elégíti ki a japán aerobikos nyelvlecke.

Tény 1: Egészségesen kell élni. Hatvan fölötti tanítványaim majdnem minden hétvégén mennek túrázni. Én magam még sosem voltam úgy kirándulni a hegyekben, hogy tíz percenként egy nyugdíjas outdoor fanatik csoport el ne tűzött volna mellettem. Sőt: van egy speciális típusú japán, aki azt csinálja, hogy minden adandó alkalmat megragad az izomnyújtásra. Vonaton álldogálva, vagy sorban a pénztárhoz - rögtön megy a terpeszben hajlongás, vádli-rugóztatás, vagy ritmikus karkörzés. De már olyan nőt is láttam, aki kávézóban, barátnővel beszélgetve vágta magát jóga-pózokba.

Tény 2: Ennek az országnak mostmár tényleg muszáj megtanulnia angolul. A Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál húszfős személyzetéből senki nem érti azt a szót, hogy “subtitles”?! A bevándorlási hivatalban az ügyintézők flegmán közlik, hogy csak japánul beszélnek?! (Múlt heti élményeim.) Ez nem állapot.

Tény 3: A Japánon kívüli országok koszosak és veszélyesek, ezért a legjobb nem utazni sehova, de ha mégis utazunk, egyvalamire kell leginkább felkészülni. Nevezetesen, hogy a Föld többi országában van úgynevezett bűnözés. 

A fenti három tény együttes eredménye kézenfekvő. Tornázzunk úgy, hogy közben minden gyakorlathoz megtanulunk egy-egy hasznos angol kifejezést, amire szükségünk lehet, ha külföldön bajba kerülünk.

A videó elején jól látható, ahogy éppen bajba kerül egy nő. (A szöveg nyomokban tartalmazza az angol “trouble” szót, vagyis japánul “to-ra-bü-rü”.) Szó ami szó, megfagyott az ereimben a vér, amikor először láttam ezt a videót, és felháborodva néztem a csúnya külföldiek támadását a parkban. A videó alapján az elengedhetetlen mondatok, melyek ismerete nélkül felelőtlenség utazni:

“Vegyél el tőlem, amit csak akarsz!”

“Hagyj életben!”

“Két férfi kirabolt.”

Még ha olyan szerencsésen alakulnak is a dolgok nyaralás közben, hogy valami csoda folytán senki nem akar kirabolni, akkor se nyugodhatunk meg. Megbetegedni bármikor meg lehet, és ilyen esetben tudni kell, mit mondjunk az orvosnak.

“Hívják a mentőket, kérem!”

“Csúnya hasmenésem van!”

“Lázasnak és gyengének érzem magam.”

“Allergiás vagyok a penicillinre.”

“Beszél valaki japánul?”

“Hányat kell ebből bevennem?”

“Érvényes erre az egészség-biztosításom?”

Tovább

Úton hazafelé

Két hajlongó figura fogad, amikor befordulok az utcámba. Mindkettőn ugyanaz a kék overál, kis kerek sisak. Mindkettő alázatosan lesüti a szemét, és úgy kér bocsánatot az okozott kellemetlenségekért. Az egyikük rajzolt, a másik igazi ember.

A rajzolt útépítő munkás az úttestre kirakott, villogó fényekkel ellátott táblán látható, ahol épp azt olvasom, hogy ma délután csatornázás miatt fel lesz túrva az utcám. A hús-vér útépítő munkás megkérdezi, ebben az utcában lakom-e, és mikor igennel válaszolok szó nélkül elrohan. Kollégái felé szalad, és közben kiabál „lakó érkezik, lakó érkezik!” Mintegy varázsütésre mindenki abbahagyja az úttest szétdarabolását, a markoló karja megmerevedik a levegőben, az úthenger egy utolsó rándulással megáll. Az előbb említett hús-vér illető visszaszalad hozzám, közli, hogy mostmár biztonságban mehetek el a kordon mellett. Illetve mehetÜNK, mert elkísér egészen a házamig. Hű szolgaként az oldalamat egy percre el nem hagyja, és vörösfényű, drámaian villogó botjával mutatja, hogy merre menjek. Tudom, most hogy ő itt van velem, már nem érhet baj. Igaz, jobb oldalról ott a házfal, bal oldalról a kordon, gyakorlatilag más irányba mennem fizikailag lehetetlen volna, de azért csak hagyom, hadd szerepeljen, hadd mutogassa, merre kell haladni. A kordon túloldalán (amit – hangulatjavítás céljából – rózsaszín műanyag nyuszik tartanak) a csatornázási művek dolgozói tiszteletteljes csendben várják, hogy hazaérjek. Egyikük összeszedi a bátorságát és félszegen hozzám szól. „Hello. It is noisy. I’m sorry.” A többiek elismerően néznek rá és úgy suttogják: „Te tudsz angolul...?” Odaérünk az én épületemhez, ahol a kísérőm még egyszer köszönetét fejezi ki – hogy miért, azt nem tudom. Mert hazajöttem? Mert megvártam, hogy leállítsa miattam a munkálatokat? Mindenesetre válaszként én is motyogok neki egy kis „sumimasen”-t, ami egyszerre jelent „hálás vagyok”-ot és „elnézést kérek”-et. Nem akarok túl érzelmesnek tűnni, de azt hiszem annyit nyugodtan kijelenthetünk: ennek az embernek köszönhetem, hogy még életben vagyok. Elég ha csak egyszer nem figyelek oda és véletlenül tizenöt méterrel odébb lépek, máris a kitúrt árokban landolok. Arról nem is beszélve, hogy mi lett volna, ha nem állítják le a légkalapácsot? Ha az elszabadul, és pont odaugrál, ahol én vagyok, bizony pórul járhatott volna a kislábujjam. Hazaérkezem, és kinyitom a postaládát. Már szinte meg sem lepődöm a csomagon (látom, hogy a házunkban és valószínűleg az utcánkban minden lakóhoz bedobták ugyanezt), aminek a belsejében egy szép, hímzett kis törölközőt találok, és az üzenetet: „A mai munkálatok zajjal járnak, ami az ön értékes nyugalmát megzavarja. Fogadja el engesztelésül ezt a szerény ajándékot. Csatornázási művek.”

  

 

Tovább

A második öt perc

Megszólal a shinjuku-i állomás-zene. Ez a kis melódia előzi meg a hangszóróból érkező bejelentéseket. Ilyen persze nálunk is van, gondoljunk csak a Déli-pályaudvarra és a mindenki által jól ismert dallamra („víz-vezeték-szerelő”). Csakhogy Tokióban minden nagyobb állomásnak van saját egyéni zenéje, ahogy minden megyének saját virágja, minden községnek saját madara, és minden városnak saját kabala-állatkája. Ez a kis zene mindig hangosabb, mint a bemondások, és alapvetően arra van kitalálva, hogy felébressze a vonaton alvó embereket. (Ami az utasok nyolcvan százaléka.)

Jelen esetben azért szólalt meg, hogy a vonatra várakozó, az ajtókhoz vezető színes csíkokra már szépen felsorakozott emberekkel tudassák: az expressz a 34. vágány helyett (a peron jobb oldala) a 35.-re (a peron bal oldala) fog befutni. Ez azt jelenti, hogy pont a legutoljára érkezett, a sor végén álló emberek kerülnek előnyös helyzetbe, ami a felszállást illeti. Vagy ezt jelentené, ha nem japánokról lenne szó, akik most hezitálás nélkül automatikusan átrendeződnek ellenkező irányú sorokba, olyan módon, hogy az emberek eredeti sorrendje ne változzon meg.  

Az életben előfordulnak olyan helyzetek, ahol valamilyen „szabály” és egy adag japán találkozik. Az ilyen helyzetekkel kapcsolatban két nagy alapigazságot lehet kijelenteni. Az első, hogy a japánok imádják a viselkedést-meghatározó előírásokat (mert fogódzónak érzik ezeket) és ha törik, ha szakad, betartják őket. A második, hogy minden alkalommal van köztük legalább egy gyökér, aki viszont nem.  

Most is ennek megfelelő módon zajlik le a jelenet. Hiába a kötelességtudóan átrendeződött tömeg, egy-két öltönyös irodai alkalmazott és egyenruhás iskoláslány sunyi módon ott marad, ahol a sor vége volt, ahol most a sor eleje van, és mindenkinél előbb felszállnak. Úgy tesznek, mintha az okostelefonjukba merülve észre se vették volna, mi történik körülöttük. Az ilyen passzív-agresszív és katasztrófálisan rossz színészkedéssel előadott húzásokat szinte mindig mindenki megússza. Békén vannak hagyva, hiszen a harmonikus együttélés japán koncepciójának egyik íratlan alapelve a „nem-kritizálás”. Senkire semmiért nem szólunk rá, mert az feszültséget teremt. Más kérdés, hogy ez persze indirekt módon a bunkóskodásra való felbátorítás.

 

Én is felszállok, nagy a tömeg, de csak két-három megállót kell kibírni, aztán a Tokió állomáson leszáll majd ez a párszáz ugyanolyan fekete öltöny és fehér ing. Az egyik leghíresebb látvány a japán metróval kapcsolatban az a jelenet, amikor fehérkesztyűs alkalmazottak próbálják felgyömöszölni a tömeget, hogy be lehessen csukni az ajtókat. Biztos van, aki azt hiszi, hogy ez a hétköznapi életben is így történik, én viszont itt élek, és el kell, hogy mondjam, aki ezt hiszi - annak teljesen igaza van. Rengeteg téves (vagy mára már tévessé vált) fogalom él az emberekben Japánnal kapcsolatban, de ez nem tartozik közéjük. A gyömöszölés a valóság része. Nem lenne igaz azt állítani, hogy gyakran látom, csak csúcsidőben fordul elő ilyesmi, én pedig délután 2 körül megyek munkába, este 10 körül haza. Ezeknek a bizarr jeleneteknek egyébként nem a tömeg a fő oka, elférnének kényelmesebben is a metrón, és magától is fel tudna szállni mindenki, aki akar. Csakhogy: senki nem akar túl messzire kerülni az ajtótól, annyival több emberen kell átmászni leszálláskor. A metró közepén furcsán tátongó üres részek, még akár ülőhelyek is vannak, míg a stratégiailag értékesebb ajtó-közeli pozíciójáról senki nem mond le. És még valami: Az utas-felgyömöszölés lényege, hogy leveszi az utas lelkiismeretéről a terhet. Ha önerőből és önszántából tolná beljebb a többieket, vállalnia kellene a felelősséget a tettéért, és viselni a következményeket. Hogy, tudniillik, a többi ember neheztelni fog rá. Az állomás-alkalmazottak fehérkesztűs kezei alatt, magatehetetlen passzív testként viszont nem illethető kritikával. Ő nem tolakszik, ő csak eltűri, hogy mások feltolják.

Ugyanezt a mentséget („nem tehetek róla, nyom a tömeg”) használják fel a fogdosók, akik szándékosan a zsúfolt helyeken utaznak, és mit tesz isten, a kezük valahogy pont mindig egy-egy női fenékhez szorul oda. Az ilyesmit megakadályozandó, csúcsidőben a legtöbb metrónak csak a középső kocsijai koedukáltak, a szerelvény elejére és végére „női kocsikat” kapcsolnak, amire férfi nem szállhat fel.

Az európai agy úgy viszonyul a szabályokhoz, hogy első logikus reakciója a kérdés: „Mért, mi van, ha nem?” Más szóval, egy szabálynak az erejét a megszegéséért járó büntetéssel mérjük. Tudjuk, hogy nem elég kiírni „Magánterület”, azt is hozzá kell fűzni, hogy meg leszel bírságolva, ha mégis belépsz. Nyugati szemmel nézve az egyik legfurcsább japán gondolat az, hogy egy szabály léte önmagában elegendő ahhoz, hogy hasson. Illegálisan parkoló biciklik tucatjait látom minden nap az utcán, akár hónapokon át. Elszállítva soha nincsenek, az egyetlen változás, hogy a közterületes hatóságok minden héten új és új cetliket ragasztanak rájuk „itt nem szabad biciklit hagyni” felirattal. Vagyis: a metró végén lévő, rózsaszín jelzéssel ellátott kocsikba férfi nem szállhat fel. És ha mégis felszáll? Hát, akkor ez van.

Tovább

Csíízü!

Beceneveket adni a dolgoknak – ez a legtöbb japánnak nagy örömet okoz. A becenév megalkotása három lépésből áll: 1. Kitalálni egy angol(nak tűnő) nevet a dologra. 2. Az angol szavakat átírni japán írásjelekre. 3. Az ilyen módon eltorzult hangzású szavak első szótagjait levágni és egybecsatolni egy új szóvá. (Ahogy a Petőfi Csarnok is pecsa.) Ennek megfelelően lesz az éjjelnappali mini-szupermarket neve először Family Mart. A második lépés során ez ugye – a japán kiejtési szabályokhoz igazodva – átalakul, így születik meg a „fa-mi-ri-i ma-a-to”. Végül egy laza gesztussal egybecsatoljuk a két szó elejét: Famima. Az éjjelnappaliban használható pontgyűjtő kártya például már csak „famima card” néven fut. Ugyanez történik a bolttal, ahol fánkokat lehet kapni. 1. Mr. Donut. 2. Mi-su-ta-a do-o-na-tsu. 3. Misudo. A leghíresebb példa erre valószínűleg az aprócska szörnyekről szóló rajzfilm: 1. Pocket Monsters. 2. Po-ke-tto Mon-su-ta-a-zu. 3. Pokemon. Végül a személyes kedvencem, ami megmutatja, hogy a téma súlyossága, komolysága sem akadály, becenevet mindennek lehet és kell adni: Sexual Harassment (szexuális zaklatás), vagyis se-ku-shu-a-ru ha-ra-su-men-to, becenevén sekuhara. Erre a kis bevezetőre azért volt szükség, hogy megértsük, miért hívnak egy fotó-automatát Purikura-nak. (Eredeti formájában Print Club = pu-rin-to ku-ra-bu)

A japánok közt (de főleg tizenéves lányok körében) végtelenül népszerű a Purikura, vagyis az interaktív fotó-automata. Elfüggönyözhető kis fülke ez, ahova több ember is befér, csoportképek is készíthetők három-négy barátnővel egyszerre. A fülkében lévő hatalmas érintőképernyőn megjelenik az elkészült fotó, illetve a választható módosítások/extrák listája. (Nem-választható módosítás is van, mert például a szem-nagyobbítás és a szem sarkába illesztett csillogó mű-szikrák automatikusan történnek.) Rakhatunk rajzolt masnit a hajunkba, macska-tappancsot a kezünk helyére, vagy akár hosszú fehér nyuszifüleket a fej tetejére. Az orcákat rózsaszínebbre színezni, a hajat feketébbre és fényesebbre, az ajkakat teltebbre duzzasztani, mindez egy gombnyomás műve. Az irreális méretűre duzzadt szemeket pedig, ha úgy ítéljük meg, hogy nincs eléggé riadt-ártatlan kifejezésük (ami a japán férfi-lélektan szabályai alapján egyenlő a vonzóval), még álmodozóbbá tehetjük odarajzolt szempillákkal. A végső lépés a fotónk ellátása ide-odabiggyesztett angol szavakkal. A „happy” és a „cute” az alap, ezek nélkül a feliratok nélkül az elkészült fotó menthetetlenül melankólikus hangulatot árasztana. De nem hiányozhat onnan a „love, friend, party, forever, girl, yes, ok, supersexy” sem, akár így ebben a sorrendben, mint teljes mondat. Az elkészült fotó letölthető az okostelefonodra, vagy kinyomtatható apró,  bélyegméretű matricák formájában is. Ez utóbbiból minden nap látok két-három példányt, amikor a középiskolás és gimnazista tanítványaim kirakják a padra a tolltartójukat.

Tovább