maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Így fárasztó csak igazán az edzés

Az edzőterembe nyilván nem, de már a recepciós pulthoz sem szabad cipővel bemenni. Pedig csak az árakról szeretnék egyelőre érdeklődni, milyen bérletek vannak, miféle gépek, hiába, először hátra kell mennem a cipő-lecserélő szobába. Cipőmet be a szekrénybe, kulcs a zsebembe, és zokniban (szóval ezért terjeng lábszag itt a földszinten!) vissza a pulthoz. A szokásos rémület, két kar az arc előtt X-alakban keresztezve, nem részletezem, “eigo dekinai, eigo dekinai” ( =  angolul nem tudok, angolul nem tudok), és a heppiend: ha várok húsz percet kerítenek egy kollégát, aki tud majd angolul segíteni. Leülök a kanapéra és elnézegetem az edzőterembe érkező vendégeket, átlagéletkor mindenképp ötven fölött, de talán hatvan föött is. A japán először végigdolgozza az életét, napi 10-12 óra nem ritkaság, vakációt is visszautasítja, betegen is bemegy, innen a KÖTELEZŐ nyári szabadság intézménye. Pénzt csak félre tesz, elkölteni az első 30 évben nincs idő, aztán jöhetnek a vagyonos, ráérős nyugdíjas évek, és ami a csövön kifér. Sport, hangszer, idegennyelv, túrázás, síelés, fotózás... Idáig jutok a gondolatmenetben, mert megérkezett az English-speaking staff.

Tényleg jól tud angolul, ez a pozitív csalódás feldobja az egész napomat. De a konditerembe beiratkozás még ezzel a hatékony segítséggel se oldható meg 30-40 perc alatt. Már túl vagyunk valami húsz oldalnyi papírmunkán (nem is papírmunka ez, mert iPad-en pötyögi be az egészet), amikor elérkezünk a kritikus ponthoz. Egy vallatást végző dörzsölt amerikai nyomozó vesébe látó pillantásával kérdezi: van-e önnek tetoválása? Ezzel a kérdéssel nekem az a fő bajom, hogy igen.

Régesrégi hagyomány: a nyilvános fürdőkből (ahova összejárnak az emberek fürödni a nagy, közös kádban, igen, kitalálta a kedves olvasó, pucéran) ki kellett valahogyan szorítani a bűnözőket. A japán bűnöző arról ismerszik meg, hogy tetoválása van. Amikor ez a probléma először megfogalmazódott Japánban, úgy nagyjából kétmillió évvel ezelőtt, még elmondható volt, hogy CSAK a bűnözőknek van tetoválása, illetve a bűnözőnek MINDNEK van. Adta magát tehát a megoldás: tetovált ember nem jöhet be a nyilvános (vagy gyógy-) fürdőbe. Most nem folynék bele, de az első nagy problémám ezzel az, hogy a bűnöző alapvetően nem arról híres, hogy betartja a szabályokat. Aki lop, csal, hazudik és gyilkol, az nem fog meghatódni egy anti-tetoválás rendelettől. Vagy lehet, hogy de és Japán az egyetlen ország ahol a bűnözést tiltó szabályokkal meg lehet fékezni? Látom is, ahogy a yakuza bemegy a bankba és már húzná fel a símaszkot, mikor meglátja a táblát “tilos a bankrablás” és elszontyolodva kikullog a bankból.

A tetoválás-tiltás nemcsak, hogy tovább él a mai Japánban, de el is terjedt szélesebb körökben, így úszómedencébe se, wellness-szalonokba se, konditermekbe se engednek be senkit, akinek tetoválása van - kiszűrendő a gyanús elemeket. Az előző két konditeremben, ahova nem engedtek beiratkozni, próbáltam felhívni a figyelmet az arcom feltűnően nem-japán jellegére (yakuza így definíció szerint nem lehetek), megpróbálkoztam a “nyugati országokban a tetkó csak divat” vonallal is, de hiába. Úgyhogy jelen alkalommal először inkább visszakérdezek: “Ha van tetoválás, beiratkozhatok?” “Nem, sajnos, tiltja a szabályzat.” Erre rátámaszkodok a pultra, összeráncolom a homlokom, és (miközben egy pillantra megjelenik a lelki szemeim előtt a Kakszi Lajos büfés klasszikus válasza: "Olyan nincs, hogy nincs!" "Akkor van!") kinyögöm az egyetlen lehetséges választ, amibe bele lettem kényszerítve: "Akkor nincs!"

Ezután az “erkölcsileg ingoványos” válasz után már símán be tudok iratkozni, így viszont magamra vállalom a hosszú-ujjú pólóban való edzés kellemetlen kötelességét (el kell, ugye, a kompromittáló részeket rejteni), valamint az úszómedencét sem fogom tudni használni (hacsak teljes testet elfedő szörfös cuccot nem öltök), de a legbosszantóbb: az öltözőben megvárni, hogy ne legyen ott senki, vagy legalábbis japán ne, és átvehessem a felsőmet. Utánakérdezgettem ennek alaposan, tetovált amerikai, kanadai kollégáim körében, és az általános tétel így néz ki: a kínaiak és a koreaiak fedeznek neked, a japánok nagy eséllyel leadják a drótot. Vagyis, ha meglátják a vállamat, mellkasomat borító tintát, nem fognak habozni a recepción szóvá tenni ezt. Külön finom részlet: Az öltöző helyiség telis-tele van megfigyelő kamerákkal. Lopások miatt? A japánok nem lopnak. Ki nézi ezt? És miért kell minden egyes szekrénysor elé egy új kamera? De ezeket a kérdéseket már megtanultam elfojtani magamban.

Első gondolatom éppen ez, amikor hazafele indulnék és utánam szalad a japán konditermes alkalmazott, valami fontosat meg kell még beszélnünk. Nulla angol, japánul hadar, picit se lassítva, mintha csak japánhoz beszélne, ez az empátia teljes hiánya, és csak egy szót értek: orientation. Ez újra és újra felbukkan, orientation. Az egyetlen, ami erről eszembe jut a “sexual orientation” és egy fél másodpercig arra gondolok, erről akarnak kifaggatni, hogy talán melyik öltözőben szeretnék inkább lenni. Kiderül, ezt afféle “körbevezetés” értelemben használják: körbevisznek az edzőteremben, minden gépről elmagyarázva, hogyan kell használni, milyen izomcsoport, miért veszélyes, mire kell ügyelni. Mondom, voltam már konditeremben. Az mindegy, ez kötelező, mert nagyon sok baleset és sérülés van, a helytelenül használt gépek miatt. Jó, belemegyek, legközelebb ott vár a bejáratnál a “guide”. Van kérdése a gépekkel kapcsolatban? Így ő. Nincs. Így én. Akkor köszönöm, jó edzést.

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebook oldalát! Értesülj onnan az új bejegyzésekről és egyéb japánkodásokról!
https://www.facebook.com/majideblog

https://www.facebook.com/majideblog/

Tovább

Bepillantás (a japán lélekbe)

A férfi-női nemhez hagyományosan kötődő elképzelések (háztartásbeli szerep, viselkedésmód, külső megjelenés) egyre jobban elmosódnak, rugalmasabbá válnak vagy egyszerűen nem léteznek már többé, legalábbis ami a fejlett, nyitott gondolkodású országok lakóit illeti. Nem így áll a helyzet Japánban, ahol az előre meghatározott viselkedés általánosan közkedvelt (és vakon elfogadott) valami. Akár a munkahelyi pozíció alapján, akár a biológiai nem alapján íródnak a szabályok, a helyzet ugyanúgy néz ki: kőbe vésett, ultra-konzervatív, megmásíthatatlan kód ez (testtartást, arckifejezéseket, szóhasználatot, öltözködést pontosan leíró kód), amitől eltérni a gyenge jellem jele, még akkor is, ha más országok szemszögéből nézve egyértelműen szexista és elavult nézetekről van szó.

Részletezhetném azt, hogy a férfit, aki nem fehér vagy kék inget vesz az irodába, garantáltan kinézik. Tudniillik mint különcködő, feltűnősködő, és egyéb szinonímák. Részletezhetném, hogy legtöbb idős női tanítványom egy napot nem dolgozott életében, hiszen az nem a nő dolga (sic). De inkább részletezek egy harmadikat, mégpedig azt, hogy a nő szoknyát hord, és kész. Akár a kötelező szoknyaviselésről van szó (18 év alatti japán lány ugye, az egyenruha miatt, soha nem is lehet nem-szoknyában), akár önszántukból (ha elfelejtenék, a divatmagazinok emlékeztetik őket, hogy “minél több bőr látszik, annál vonzóbb vagy”, valamint “ellensúlyozd alacsony termetedet és tűnj magasabbnak a meztelen comb látványával”), az eredmény ugyanaz: sehol a világon nem láttam kevesebb nőt nadrágban. Ha valamelyikük, a konvenciókra fittyet hányva, a kondicionálásával szembemenve, mégis nadrágot (neadjisten bő nadrágot) hord, azt a nőietlenségtől való félelem állapotában teszi.  

Namármost a japán ember, az azt csinálja a vonatokon, hogy alszik, rendesen mélyen, elernyedve, fejét a szomszéd utas vállára ejtve, félig az ülésről lecsúszva. Azt mondanám, minden tíz rövidszoknyás, szétcsúszó lábakkal bealvó nőre jut egy szemben ülő szoknya-alá-leskelődő. Nagyobb az arány, ha minden nőtípusok leginkább istenített, kultikus imádattal övezett, mangák és animék százaival népszerűsített fajtájáról van szó, az iskoláslányokról. Ezek a lányok, amikor - elég gyakran - mozgólépcsőkön kell, hogy felmenjenek ösztönös mozdulattal rakják hátra a fenék alá/mögé az iskolai tankönyvet, takarás céljából. Teszik mindezt a mozgólépcső alsóbb fokain ácsingózó (néha, a jobb belátás érdekében, konkrétan előrehajoló) leskelődők legnagyobb szomorúságára. Ha ezt elfelejtenék, egyes vasútállomásokon a lányokat plakátok is emlékeztetik erre a lépcső mellett, olyan környékeken, ahol ez az úgynevezett “upskirting” (szoknya alá pillantás / fotó készítése) már teljesen elharapódzott.

Egyes környékeken azonban (ugyanazokon, ahol az előbb említett “egyes” állomások vannak, és ami istenigazából csak EGY környék, Akihabara), most felcsillanni látszik a reménysugár. A szerényebbeknek, kezdőknek, akikből még nem minden szégyenérzet tűnt el, de lesklelődési kényszerükett már nem tudják kordában tartani, azoknak itt van a light-osabb, fürdőruha-alsós verzió. Aki viszont kizárólag tini-bugyi-témában utazik, az is talál kedvére valót. Íme az Akihabara-ban kapható, egyáltalán nem sikertelen termék, az upskirt umbrella, a szoknyába-felkukkoló esernyő.  

Vigyázat, nehogy azt higyjük, hogy ez átmeneti hóbort vagy elszigetelt beteges eset. Nem pár napja dívik ez a mánia Japánban, és nem is ritkaság. Pár évvel ezelőtt egy belföldi repülőjáraton kaptak rajta egy utast (nem lehetett nehéz), ahogy az ülés mellett elsétáló légiutas-kísérő szoknyája alá dugott okostelefonnal fotózgatott. Japánban törvény írja elő, hogy az okostelefonok MINDIG csináljanak valamilyen hangot, amikor fotó készül. IPhone-t is csak ilyet lehet kapni, hiába némítod le a készüléket, az úgynevezett "shutter sound" megmarad, az upskirt-öző perverzek munkáját megnehezítendő. Az utast egyébként nem sikerült elítélni, mert a panasz benyújtásához tudni kell, melyik prefektúrában történt az eset, és a gép éppen két megye határa fölött repült. El lett viszont ítélve (többször is) a "csatornapatkány" néven elhíresült hobbi-fotós, aki gimnáziumok közelében lévő utcákon található csatornanyílásokba préselte bele magát, hogy leleményes módon onnan kattintgassa felfele a fotókat. A csatornanyílást lefedő rács között felágaskodó haj azonban hamar feltűnt a lányoknak, akik kihívták a rendőrséget. Tévedés ne essék tehát, nagy múltra visszatekintő, szép nemzeti hagyomány ez.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát!
https://www.facebook.com/majideblog

Tovább

Arc-vesztés élő adásban

Japán politikust sajtótájékoztatón szembesítik a vádakkal, miszerint 3millió yent sikkasztott. A poker-arcot nem sikerül megőriznie, megtörik a nyomás alatt.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát! Értesülj onnan az új bejegyzésekről, és szembesülj minden nap a nyugalom megzavarására alkalmas japán izékkel!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Tovább

A sulivonat sztori

 

A négy sziget közül, amikből Japán áll Hokkaido a legészakibb. Ezt a szigetet minden télen hatalmas hó lepi el. A vasúti pályákat állandóan meg kell tisztítani, a hókotrós járatok sok időbe és pénzbe kerülnek. A dolgokat nehezebbé teszi, hogy a szigeten sehol nincsen nagy utasforgalom, elegendő bevétel. Ahogy a vidéki településekből egyre többen elköltöznek a nagyvárosokba (pontosabban A nagyvárosba, a kétmilliós Sapporo-ba) az izoláltan fekvő, elfelejtett kis faluk egyre inkább elnéptelenednek. Ezeknek a településeknek presztízs-kérdés, hogy megáll-e ott a vonat. Erről a státusz-szimbólumról azonban egyre többen le kell, hogy mondjanak. Olyan esetekre kell, gondolni, amikor egy-egy állomáson tíz-húsz embernél több sosem száll fel a vonatra egy nap alatt. A JR (a Japán Vasúttársaság) ilyenkor idővel azt a napi egy vonatot is beszünteti, és a veszteséges állomásokat bezárják.

Hallani néha róla, hogy rendkívüli esetekben kivételt tesznek. Egy kínai hírcsatorna nemrég beszámolt egy ilyen esetről. (Pár nappal korábban egyébként a japán hírportálok is, de az nem terjedt el annyira a neten.) A hír szerint egy hokkaido-i elhagyatott település állomását, Kami-Shirataki-t az elmúlt években már senki nem használta, egyetlen iskoláslányt leszámítva. A vasúttársaság úgy döntött, hajlandóak csak miatta nyitva tartani az állomást. Naponta két vonat áll így meg a kis állomáson, egy reggel, hogy iskolába vigye, egy pedig este, hogy hazahozza. A vasúttársaság (a hír szerint) úgy határozott, ez így fog maradni egészen addig, amíg a lány le nem érettségizik.

Japán hírcsatornák megkeresték ezt a lányt (Harada Kana) Hokkaido-n, elmesélték neki a róla szóló cikket, és megkérdezték, hogyan néz ki mindez a valóságban. Kiderült, hogy a lány sosem használja a Kami-Shirataki állomást, hiába van az közelebb az otthonához, az ott megálló vonat valószínűleg utas nélkül közlekedik. A lány inkább egy másik, Kyu-Shirataki nevű, épp csak egy kicsit forgalmasabb állomásról megy iskolába. Ez is csak 5 percre van az otthonától és ugyanúgy 1 óra az út a gimnáziumig. Így együtt utazhat a barátnőivel, több mint tíz másik gimnazistával. A vonat két kocsiból áll csak, az elsőben ülnek le a fiatalabb diákok, a második kocsiban (ez alakult ki valamiért) csak a végzős diákok utaznak. Hazafele jövet három különböző vonat közül választhatnak. Mindkét állomás, Kami-Shirataki és Kyu-Shirataki menetrendje évek óta változatlan, függetlenül attól, hogy ez a lány épp hanyadik osztályba jár. 2016. márciusától pedig, így a hivatalos bejelentés, a vasúttársaság be fogja zárni nemcsak mindkét fent említett állomását, hanem a település harmadik állomását, Shimo-Shirataki-t is. Japánban áprilissal kezdődik az új üzleti év, ezért a cégek minden nagy változást/befejezést márciusra szoktak időzíteni. Ez történetesen egybeesik az iskolaév végével, a cikkben szereplő lány szerencséjére, aki így még pont le tud majd érettségizni. Fiatalabb, 10.-es, 11.-es barátnői nem járnak ilyen jól, nekik ki kell találni, hogyan jussanak el a suliba.

 

Tovább

Thaiföld és metál 

Egy nappal a kéthetes vakációm előtt elmentem fényképeket előhívatni. (Vajon lehet ezt az igét használni digitális fényképekre, amiket már egyáltalán nem kell “előhívni”, csak kinyomtatni? “Tárcsázza ezt a számot” mondjuk, akkor is, ha az okostelefon érintőképernyőjén kell bepötyögni. És “egy üveg ásványvizet” veszek akkor is, ha a palack műanyagból van.) Csak másnap hajnalban, úton a reptérre jutott eszembe, hogy az USB pendrive-omat ott felejtettem a fotó-boltban. Két hétig nem tudtam érte menni, és a telefonszámukat se tudtam. Japánról lévén szó, amiatt nem aggódtam, hogy ellopják, inkább, hogy elvész, vagy pár nap után ki lesz dobva.

Az utazásból hazatérve első utam a fotó-boltba vezetett, ahol máris sikerült a vásárlókat akaratlanul magamra haragítani: Az eladó, mikor megértette a problémámat, rögtön bezárta a pénztárat, hogy minden figyelmét és erejét az én ügyemnek szentelhesse. Hátrasietett az irodába, hogy utánanézzen a dokumentumok között. Japánban - igényes helyeken - eladó nem hagyhatja el a helyiséget úgy, hogy hátat fordít a vásárlóknak. Ezért, mielőtt belépne az iroda ajtaján, az eladó megfordul, arccal felém, meghajol, a fenekével kitolja az ajtót, és hátrafele tolatva hagyja el a helyiséget. A plázákban is így van ez. Mielőtt egy alkalmazott elvonulna a személyzeti bejárón keresztül, megfordul, meghajol (nem konkrétan valakinek, csak úgy nagyjából a plázázó nép irányába), és csak ezután távozik. Ugyanígy a kalauz a (drágább) gyorsvonatokon, amikor elér a kocsi végébe - nem lehet csak úgy se szó se beszéd hátat fordítani az utasoknak és faképnél hagyni őket.

Visszajön az illető, és közli: megtalálták a pendrive-omat, de ők itt nem őriznek meg semmit, nincsen rá hely. A szomszéd bevásárlóközpontban van egy talált tárgyak osztálya, úgyhogy átvitték oda. Igaz, hogy nem ott lett elvesztve, de azért őrizzék már meg. Átmegyek oda, ahol is kiderül, hogy csak akkor hajlandóak bármilyen kérdésemre válaszolni, ha megtudom mondani a pendrive színét és méretét. Eleget teszek ennek a kérésnek, de ezután se kapom meg. Két hétig tárolták, majd - mivel senki nem jelentkezett érte - leadták a rendőrségen, foglalkozzanak vele ők. Lebaktatok a sarki rendőrbódéhoz, amit valamiért bagoly-alakúra építettek. Továbbirányítanak a központi rendőrkapitányságra, ahol a város különböző részeiből az összes elveszett holmit egybegyűjtik. Ez szerencsére csak egy megállóra van, a Tokió-öböl kikötőjénél, és mehetek a monorail-lel, ami mindig nagyon izgalmas. Föntről lelógó, néha magasan a házak fölött, néha pár méterrel a járókelők feje fölött közlekedő vonat ez. Az elején és a végén - csak úgy, jófejségből - átlátszó plexi elemeket építettek a padlójába. Ha az ember odaáll és lenéz, láthatja a talpa alatt elsuhanó utcákat.

A rendőrkapitányság épületéhez most van először szerencsém. Ahogy meglátom, el kell, hogy gondolkodjam pár pillanatig: lehet, hogy Japán is része volt a Szovjetúniónak? Nagy, komor, szocreál kocka (furcsa háttér hozzá a óceán). Kívül unalmas és seszínű, belül csupa szűk folyosó, kórházra emlékeztető, nyomasztó PVC-padló.

A talált tárgyak osztályán kiküldenek hozzám egy fiatal, félénk, enyhén manga-frizurájú rendőrsrácot, neve Nakamura, ő fog nekem segíteni. Ő közli az első rossz hírt: azzal ellentétben, amit én feltételeztem, a beérkező pendrive-okat nem rakják külön dobozokba aszerint, hogy hol és mikor találták őket, egyetlen nagy fiókba vannak ömlesztve. Hamar kiderül, hogy a szín és a méret nem lesz elegendő támpont. Sebaj, mondom, vezessen oda a fiókhoz, kiválasztom a sajátomat. Azt nem lehet, oda átlag földi halandó be nem teheti a lábát, rendőri igazolvány nélkül. Jó, akkor hozza ki ide nekem az egész fiókot, átnézem itt a folyosón. Nakamura oldalra dönti a fejét, hangosan szívja a fogát, homlokot ráncol, nagyokat sóhajt - japánnál ez nem sok jót jelent. Ez se fog menni, mondja, honnan tudják, hogy nem másét veszem el, be kell bizonyítanom, hogy tényleg az én pedrive-om az. Azt meg hogyan? Mondjam meg, hogy mi van rajta. Nem emlékszem, fotóim. Mi van a fotókon? Talán Thaiföldi képek. “Ooh, Thaiföld nagyon szép hely, Márton-san! Hmm... Bangkok, ugye, ugye... Biztos szuper nyaralás volt.” Így Nakamura, aztán elhallgat és csak csöndben, lassan bólogat. Próbálom megérteni, hogy pontosan mit is csinálunk mi itt most ketten ezen a kihalt folyosón. Közben igyekszem jobban visszaemlékezni a fájlokra. Zene is volt rajta, két-három album, mondom neki. Nakamura felélénkül. Igen?? Milyen előadó? Nem emlékszem. Milyen stílus? Heavy metal. “Huu, de jó, heavy metal, az nagyon vagány, jó kis zene, igaz, Márton-san?” Erre nem tudok mit válaszolni, és különben is, kezdek biztos lenni benne, hogy ezt az egészet csak álmodom. A rendőrsrác nagyot sóhajt, és lelép, hogy átnézze, melyik pendrive-on van Thaiföld és metál. Megáll, hezitál, félszegen visszafordul és még közli, hiába ez a központi rendőrkapitányság, az egész épületben csak egy számítógép van, reméljük épp nem használja senki, de inkább üljek le itt erre a padra, beletelhet egy kis időbe.

Ugrunk fél órát, közben csatlakozott hozzám egy rendőrnő, aki egy nyugdíjas házaspárt kísért ide, elhagyták valahol az irataikat. Egyetlen pad van a folyosón, felkelek, hogy le tudjanak ülni. Nakamura balról be, peckesen lépdel, arcán diadalittas kifejezés, kezében a pendrive-om. Megköszönöm neki, és indulok el, de a lépcsőfordulóból még szem- és fültanúja vagyok egy kis jelenetnek. Az előbb említett rendőrnő bizalmasan suttogja: “Milyen udvarias külföldi volt ez, átadta a helyét a néninek!” Régi jó cimborám, Nakamura bölcsen bólogat és visszasuttogja: “Igen, igen, Márton-san nagyon kedves ember.”

Tovább