maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Nem bonyolult, csak nehéz

Shoshin. Ha valaki meg akarja érteni a Zen buddhizmust, először ezt a fogalmat kell megértenie. Jelentése nagyjából “a kezdők tudata” vagy “a kezdők elméje”. Amikor tanulni kezdünk valamit, még semmi nem tudunk. Minden nap új oldalakat és rétegeket fedezünk fel. Ez a gondolat annyira egyszerű, hogy elsőre nehéz felfogni: Tudjuk, hogy alacsony szinten művelünk valamit, de magasabb szintre szeretnénk jutni. A kezdő az az ember, aki tisztában van vele, hogy fejlődnie kell. A tanulásra kész, új tudásra éhes elme a kezdő elméje. Idegennyelv-tanulás, az első zongora óra, egy sport alapjai, hirtelen támadt új ötlet egy vállalkozáshoz, első nap a munkahelyen, vagy egy eddig fel nem dolgozott téma kutatása a doktori disszertációhoz. A fenti helyzetekben van valami közös. A tudatállapot, amivel belevágunk. Ez a shoshin.

Válogathatunk az idevágó magyar kifejezések közt is. Előítélet-mentesség, nyitottság, alázat, tudásvágy. Helyettesítse be mindenki a neki tetszőt. A kifejezés szerepel a hatvanas években Amerikában Zent oktató buddhista szerzetes és tanítómester, Shunryu Suzuki népszerű könyvének címében is: Zen Mind, Beginner’s Mind. “A kezdők elméjében még sok lehetőség van. A profik elméjében már csak kevés.” Írja, a könyv talán leghíresebb és legnagyobb hatású mondatában.

A japán hétköznapokban és az átlagember lelkében megfér egymás mellett a (kívülről hozott) buddhizmus és a (színtiszta japán) shintoizmus. A vallások tanításai összekeverednek egymással, és egyéni ízlés kérdése, hogy ki mit tart fontosnak követni. Van aki nem is hallott a shoshin fogalomról, van aki buddhistának vallja magát, de ezt hibás hozzáállásnak tartja. Véletlenszerű és változó, ki mennyire követi az eredeti tant. Abban mindenki egyetért, hogy könnyű a shoshin állapotot elérni, amikor tényleg kezdők vagyunk. Ez kézenfekvő. Akkor válik kihívássá, amikor magas szinten művelünk valamit. Sikerélmények - elbizakodottság - önteltség - tudatanság. Így jönnek egymás után, vagy az is lehet, hogy nem jönnek, ha eléggé vigyázunk, de ha mégis, akkor puff, oda a shoshin. Semmi nem áll annyira a tanulás útjába, mint ha elhisszük, hogy már sokat tudunk. A fejlődési folyamatot lezártnak tartjuk. “MEGTANULTAM gitározni / teniszezni / németül.” Az ilyen ember (a megelégedett, jóllakott ember) önmagával szúr ki - mondja a Zen.

初 (sho - jelentése: eredeti, kezdeti, alap) 心 (shin - jelentése: szív, lélek) Eredete - mint oly sok japán alapelvnek - a harcművészeti kód. A szamuráj-élet előírásai, a Bushido, a harcos útja erre épül. A lehetőségekre való nyitottság, az ellenféllel szembekerülve is. A kezdők hozzáállását megőrizni, harc közben is. Bármikor legyőzhet valaki. Aki a vereség lehetőségét tagadja, aki a halál gondolatával nem tud együtt élni, sosem lesz jó harcos.

“A legelső kérdések ártatlanságát (Ki vagyok én? Mit kell tennem?) a Zen gyakorlása közben végig meg kell őrizni. A kezdő elméje üres és tiszta, nincs még tele a profi berögzült szokásaival. Kész elfogadni, de mindig kész kétségbe vonni is. Csak az ilyen elme látja a dolgokat úgy, ahogy tényleg vannak, előítéletek nélkül. Csak az ilyen tanítvány képes a Zen első lépését megtenni: felismerni a világ alaptermészetét.”
      

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Munkahelyi stressz - másképp

Márciusban lesz az ötéves évfordulója a Nagy Tohoku Földrengésnek (amit én is átéltem, pár hónappal azelőtt költöztem ide). A korábban soha nem tapasztalt, 9-es erősségű rengés miatt keletkezett tsunami az egész Csendes-óceáni partvidéket elérte, de a legnagyobb pusztítást az észak-keleti városokban végezte. Iwate és Miyagi prefektúrákban a 30-40 méter magas hullámok hatalmas területeket elleptek, helyenként a tengerparttól akár 10 km-es távolságba is bejutottak. Összesen nagyjából 15,000 ember vesztette el az életét, és a legtöbb érintett város azóta is üresen, lerombolva áll.

Vannak azonban tsunami-sújtotta helyek, ahol az azóta visszaköltözött (vagy valami csoda folytán életben maradt) emberek viszonylag normális körülmények közt élik mindennapi életüket. Egy szakma, amire mindenképp nagy igény van ezeken a helyeken, tömegközlekedés híján, az a taxis. Ezeket a kihalt városokban dolgozó taxisokat választotta szakdolgozati témájának a 22 éves szociológia szakos hallgató, Yuka Kudo.

Yuka többször is elutazott az anno elárasztott (és ma is szívszorító látványt nyújtó) területekre, és több mint száz taxissal készített interjút. Az itteni munka sajátosságáról, különös élményeikről faggata ki őket, de a válaszokat hallgatva hátborzongató meglepetés érte. Nem telt bele sok idő, mire nyilvánvalóvá vált, hogy van egy újra és újra visszatérő elem a taxisok sztorijaiban: utasok, akik a fuvar közben nyomtalanul eltűnnek a hátsó ülésről. Amire talán első pillanatban senki nem gondol, az az, hogy ez a jelenség elég hamar komoly anyagi problémákat kezdett okozni a taxivállalatoknak. A taxis minden esetben (meggyőződve róla, hogy utas szállt be hátulra) elindította a taxiórát, és meg is tette az útvonal kisebb-nagyobb részét, ami a taxióra memóriájában visszanézhető. Amikor aztán pár perccel késöbb a taxis a visszapillantóban hátranézett, az utas már nem volt ott, és a fuvarért így senki nem fizetett. Több bejelentés is érkezett ilyen megmagyarázhatatlanul ki nem fizetett kilométerekről.

A taxisok történetei alapján a legtöbb kísértet-utas fiatal, és ezt azzal magyarázzák, hogy ők nagyobb tragédiaként élik meg - még épp, hogy csak kezdődő - életük elvesztését, és ezért erősebb bennük a vágy, hogy itt maradjanak. A meginterjúvolt sofőrök egyikében különösen mély nyomott hagyott egy eset: Elmondása alapján késő este egy fiatal lány beült hátulra, kényelmesen elhelyezkedett, majd udvarias hangon közölte, hogy a Minamihama kerületbe szeretne menni. Ez a környék közvetlenül a tengerparton fekszik, és csak elhagyatott romos épületek, darabokra tört autóutak vannak ott. A taxis a biztonság kedvéért visszakérdezett: “Senki nem él már ott, üres az a kerület, biztos, hogy oda szeretne menni?” A lány erre állítólag nagyon meglepődött, nem értette, rémülten kezdte magát nézegetni, és végül megkérdezte a vezetőt: “Én is meghaltam?” A taxis erre a furcsa kérdésre hátrafordult, de akkor a hátsó ülés már üres volt.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát! Értesülj onnan az új írásokról, és tedd ki magad a random japán furaságok áradatának!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Tovább

Így fárasztó csak igazán az edzés

Az edzőterembe nyilván nem, de már a recepciós pulthoz sem szabad cipővel bemenni. Pedig csak az árakról szeretnék egyelőre érdeklődni, milyen bérletek vannak, miféle gépek, hiába, először hátra kell mennem a cipő-lecserélő szobába. Cipőmet be a szekrénybe, kulcs a zsebembe, és zokniban (szóval ezért terjeng lábszag itt a földszinten!) vissza a pulthoz. A szokásos rémület, két kar az arc előtt X-alakban keresztezve, nem részletezem, “eigo dekinai, eigo dekinai” ( =  angolul nem tudok, angolul nem tudok), és a heppiend: ha várok húsz percet kerítenek egy kollégát, aki tud majd angolul segíteni. Leülök a kanapéra és elnézegetem az edzőterembe érkező vendégeket, átlagéletkor mindenképp ötven fölött, de talán hatvan föött is. A japán először végigdolgozza az életét, napi 10-12 óra nem ritkaság, vakációt is visszautasítja, betegen is bemegy, innen a KÖTELEZŐ nyári szabadság intézménye. Pénzt csak félre tesz, elkölteni az első 30 évben nincs idő, aztán jöhetnek a vagyonos, ráérős nyugdíjas évek, és ami a csövön kifér. Sport, hangszer, idegennyelv, túrázás, síelés, fotózás... Idáig jutok a gondolatmenetben, mert megérkezett az English-speaking staff.

Tényleg jól tud angolul, ez a pozitív csalódás feldobja az egész napomat. De a konditerembe beiratkozás még ezzel a hatékony segítséggel se oldható meg 30-40 perc alatt. Már túl vagyunk valami húsz oldalnyi papírmunkán (nem is papírmunka ez, mert iPad-en pötyögi be az egészet), amikor elérkezünk a kritikus ponthoz. Egy vallatást végző dörzsölt amerikai nyomozó vesébe látó pillantásával kérdezi: van-e önnek tetoválása? Ezzel a kérdéssel nekem az a fő bajom, hogy igen.

Régesrégi hagyomány: a nyilvános fürdőkből (ahova összejárnak az emberek fürödni a nagy, közös kádban, igen, kitalálta a kedves olvasó, pucéran) ki kellett valahogyan szorítani a bűnözőket. A japán bűnöző arról ismerszik meg, hogy tetoválása van. Amikor ez a probléma először megfogalmazódott Japánban, úgy nagyjából kétmillió évvel ezelőtt, még elmondható volt, hogy CSAK a bűnözőknek van tetoválása, illetve a bűnözőnek MINDNEK van. Adta magát tehát a megoldás: tetovált ember nem jöhet be a nyilvános (vagy gyógy-) fürdőbe. Most nem folynék bele, de az első nagy problémám ezzel az, hogy a bűnöző alapvetően nem arról híres, hogy betartja a szabályokat. Aki lop, csal, hazudik és gyilkol, az nem fog meghatódni egy anti-tetoválás rendelettől. Vagy lehet, hogy de és Japán az egyetlen ország ahol a bűnözést tiltó szabályokkal meg lehet fékezni? Látom is, ahogy a yakuza bemegy a bankba és már húzná fel a símaszkot, mikor meglátja a táblát “tilos a bankrablás” és elszontyolodva kikullog a bankból.

A tetoválás-tiltás nemcsak, hogy tovább él a mai Japánban, de el is terjedt szélesebb körökben, így úszómedencébe se, wellness-szalonokba se, konditermekbe se engednek be senkit, akinek tetoválása van - kiszűrendő a gyanús elemeket. Az előző két konditeremben, ahova nem engedtek beiratkozni, próbáltam felhívni a figyelmet az arcom feltűnően nem-japán jellegére (yakuza így definíció szerint nem lehetek), megpróbálkoztam a “nyugati országokban a tetkó csak divat” vonallal is, de hiába. Úgyhogy jelen alkalommal először inkább visszakérdezek: “Ha van tetoválás, beiratkozhatok?” “Nem, sajnos, tiltja a szabályzat.” Erre rátámaszkodok a pultra, összeráncolom a homlokom, és (miközben egy pillantra megjelenik a lelki szemeim előtt a Kakszi Lajos büfés klasszikus válasza: "Olyan nincs, hogy nincs!" "Akkor van!") kinyögöm az egyetlen lehetséges választ, amibe bele lettem kényszerítve: "Akkor nincs!"

Ezután az “erkölcsileg ingoványos” válasz után már símán be tudok iratkozni, így viszont magamra vállalom a hosszú-ujjú pólóban való edzés kellemetlen kötelességét (el kell, ugye, a kompromittáló részeket rejteni), valamint az úszómedencét sem fogom tudni használni (hacsak teljes testet elfedő szörfös cuccot nem öltök), de a legbosszantóbb: az öltözőben megvárni, hogy ne legyen ott senki, vagy legalábbis japán ne, és átvehessem a felsőmet. Utánakérdezgettem ennek alaposan, tetovált amerikai, kanadai kollégáim körében, és az általános tétel így néz ki: a kínaiak és a koreaiak fedeznek neked, a japánok nagy eséllyel leadják a drótot. Vagyis, ha meglátják a vállamat, mellkasomat borító tintát, nem fognak habozni a recepción szóvá tenni ezt. Külön finom részlet: Az öltöző helyiség telis-tele van megfigyelő kamerákkal. Lopások miatt? A japánok nem lopnak. Ki nézi ezt? És miért kell minden egyes szekrénysor elé egy új kamera? De ezeket a kérdéseket már megtanultam elfojtani magamban.

Első gondolatom éppen ez, amikor hazafele indulnék és utánam szalad a japán konditermes alkalmazott, valami fontosat meg kell még beszélnünk. Nulla angol, japánul hadar, picit se lassítva, mintha csak japánhoz beszélne, ez az empátia teljes hiánya, és csak egy szót értek: orientation. Ez újra és újra felbukkan, orientation. Az egyetlen, ami erről eszembe jut a “sexual orientation” és egy fél másodpercig arra gondolok, erről akarnak kifaggatni, hogy talán melyik öltözőben szeretnék inkább lenni. Kiderül, ezt afféle “körbevezetés” értelemben használják: körbevisznek az edzőteremben, minden gépről elmagyarázva, hogyan kell használni, milyen izomcsoport, miért veszélyes, mire kell ügyelni. Mondom, voltam már konditeremben. Az mindegy, ez kötelező, mert nagyon sok baleset és sérülés van, a helytelenül használt gépek miatt. Jó, belemegyek, legközelebb ott vár a bejáratnál a “guide”. Van kérdése a gépekkel kapcsolatban? Így ő. Nincs. Így én. Akkor köszönöm, jó edzést.

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebook oldalát! Értesülj onnan az új bejegyzésekről és egyéb japánkodásokról!
https://www.facebook.com/majideblog

https://www.facebook.com/majideblog/

Tovább

Bepillantás (a japán lélekbe)

A férfi-női nemhez hagyományosan kötődő elképzelések (háztartásbeli szerep, viselkedésmód, külső megjelenés) egyre jobban elmosódnak, rugalmasabbá válnak vagy egyszerűen nem léteznek már többé, legalábbis ami a fejlett, nyitott gondolkodású országok lakóit illeti. Nem így áll a helyzet Japánban, ahol az előre meghatározott viselkedés általánosan közkedvelt (és vakon elfogadott) valami. Akár a munkahelyi pozíció alapján, akár a biológiai nem alapján íródnak a szabályok, a helyzet ugyanúgy néz ki: kőbe vésett, ultra-konzervatív, megmásíthatatlan kód ez (testtartást, arckifejezéseket, szóhasználatot, öltözködést pontosan leíró kód), amitől eltérni a gyenge jellem jele, még akkor is, ha más országok szemszögéből nézve egyértelműen szexista és elavult nézetekről van szó.

Részletezhetném azt, hogy a férfit, aki nem fehér vagy kék inget vesz az irodába, garantáltan kinézik. Tudniillik mint különcködő, feltűnősködő, és egyéb szinonímák. Részletezhetném, hogy legtöbb idős női tanítványom egy napot nem dolgozott életében, hiszen az nem a nő dolga (sic). De inkább részletezek egy harmadikat, mégpedig azt, hogy a nő szoknyát hord, és kész. Akár a kötelező szoknyaviselésről van szó (18 év alatti japán lány ugye, az egyenruha miatt, soha nem is lehet nem-szoknyában), akár önszántukból (ha elfelejtenék, a divatmagazinok emlékeztetik őket, hogy “minél több bőr látszik, annál vonzóbb vagy”, valamint “ellensúlyozd alacsony termetedet és tűnj magasabbnak a meztelen comb látványával”), az eredmény ugyanaz: sehol a világon nem láttam kevesebb nőt nadrágban. Ha valamelyikük, a konvenciókra fittyet hányva, a kondicionálásával szembemenve, mégis nadrágot (neadjisten bő nadrágot) hord, azt a nőietlenségtől való félelem állapotában teszi.  

Namármost a japán ember, az azt csinálja a vonatokon, hogy alszik, rendesen mélyen, elernyedve, fejét a szomszéd utas vállára ejtve, félig az ülésről lecsúszva. Azt mondanám, minden tíz rövidszoknyás, szétcsúszó lábakkal bealvó nőre jut egy szemben ülő szoknya-alá-leskelődő. Nagyobb az arány, ha minden nőtípusok leginkább istenített, kultikus imádattal övezett, mangák és animék százaival népszerűsített fajtájáról van szó, az iskoláslányokról. Ezek a lányok, amikor - elég gyakran - mozgólépcsőkön kell, hogy felmenjenek ösztönös mozdulattal rakják hátra a fenék alá/mögé az iskolai tankönyvet, takarás céljából. Teszik mindezt a mozgólépcső alsóbb fokain ácsingózó (néha, a jobb belátás érdekében, konkrétan előrehajoló) leskelődők legnagyobb szomorúságára. Ha ezt elfelejtenék, egyes vasútállomásokon a lányokat plakátok is emlékeztetik erre a lépcső mellett, olyan környékeken, ahol ez az úgynevezett “upskirting” (szoknya alá pillantás / fotó készítése) már teljesen elharapódzott.

Egyes környékeken azonban (ugyanazokon, ahol az előbb említett “egyes” állomások vannak, és ami istenigazából csak EGY környék, Akihabara), most felcsillanni látszik a reménysugár. A szerényebbeknek, kezdőknek, akikből még nem minden szégyenérzet tűnt el, de lesklelődési kényszerükett már nem tudják kordában tartani, azoknak itt van a light-osabb, fürdőruha-alsós verzió. Aki viszont kizárólag tini-bugyi-témában utazik, az is talál kedvére valót. Íme az Akihabara-ban kapható, egyáltalán nem sikertelen termék, az upskirt umbrella, a szoknyába-felkukkoló esernyő.  

Vigyázat, nehogy azt higyjük, hogy ez átmeneti hóbort vagy elszigetelt beteges eset. Nem pár napja dívik ez a mánia Japánban, és nem is ritkaság. Pár évvel ezelőtt egy belföldi repülőjáraton kaptak rajta egy utast (nem lehetett nehéz), ahogy az ülés mellett elsétáló légiutas-kísérő szoknyája alá dugott okostelefonnal fotózgatott. Japánban törvény írja elő, hogy az okostelefonok MINDIG csináljanak valamilyen hangot, amikor fotó készül. IPhone-t is csak ilyet lehet kapni, hiába némítod le a készüléket, az úgynevezett "shutter sound" megmarad, az upskirt-öző perverzek munkáját megnehezítendő. Az utast egyébként nem sikerült elítélni, mert a panasz benyújtásához tudni kell, melyik prefektúrában történt az eset, és a gép éppen két megye határa fölött repült. El lett viszont ítélve (többször is) a "csatornapatkány" néven elhíresült hobbi-fotós, aki gimnáziumok közelében lévő utcákon található csatornanyílásokba préselte bele magát, hogy leleményes módon onnan kattintgassa felfele a fotókat. A csatornanyílást lefedő rács között felágaskodó haj azonban hamar feltűnt a lányoknak, akik kihívták a rendőrséget. Tévedés ne essék tehát, nagy múltra visszatekintő, szép nemzeti hagyomány ez.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát!
https://www.facebook.com/majideblog

Tovább

A sulivonat sztori

 

A négy sziget közül, amikből Japán áll Hokkaido a legészakibb. Ezt a szigetet minden télen hatalmas hó lepi el. A vasúti pályákat állandóan meg kell tisztítani, a hókotrós járatok sok időbe és pénzbe kerülnek. A dolgokat nehezebbé teszi, hogy a szigeten sehol nincsen nagy utasforgalom, elegendő bevétel. Ahogy a vidéki településekből egyre többen elköltöznek a nagyvárosokba (pontosabban A nagyvárosba, a kétmilliós Sapporo-ba) az izoláltan fekvő, elfelejtett kis faluk egyre inkább elnéptelenednek. Ezeknek a településeknek presztízs-kérdés, hogy megáll-e ott a vonat. Erről a státusz-szimbólumról azonban egyre többen le kell, hogy mondjanak. Olyan esetekre kell, gondolni, amikor egy-egy állomáson tíz-húsz embernél több sosem száll fel a vonatra egy nap alatt. A JR (a Japán Vasúttársaság) ilyenkor idővel azt a napi egy vonatot is beszünteti, és a veszteséges állomásokat bezárják.

Hallani néha róla, hogy rendkívüli esetekben kivételt tesznek. Egy kínai hírcsatorna nemrég beszámolt egy ilyen esetről. (Pár nappal korábban egyébként a japán hírportálok is, de az nem terjedt el annyira a neten.) A hír szerint egy hokkaido-i elhagyatott település állomását, Kami-Shirataki-t az elmúlt években már senki nem használta, egyetlen iskoláslányt leszámítva. A vasúttársaság úgy döntött, hajlandóak csak miatta nyitva tartani az állomást. Naponta két vonat áll így meg a kis állomáson, egy reggel, hogy iskolába vigye, egy pedig este, hogy hazahozza. A vasúttársaság (a hír szerint) úgy határozott, ez így fog maradni egészen addig, amíg a lány le nem érettségizik.

Japán hírcsatornák megkeresték ezt a lányt (Harada Kana) Hokkaido-n, elmesélték neki a róla szóló cikket, és megkérdezték, hogyan néz ki mindez a valóságban. Kiderült, hogy a lány sosem használja a Kami-Shirataki állomást, hiába van az közelebb az otthonához, az ott megálló vonat valószínűleg utas nélkül közlekedik. A lány inkább egy másik, Kyu-Shirataki nevű, épp csak egy kicsit forgalmasabb állomásról megy iskolába. Ez is csak 5 percre van az otthonától és ugyanúgy 1 óra az út a gimnáziumig. Így együtt utazhat a barátnőivel, több mint tíz másik gimnazistával. A vonat két kocsiból áll csak, az elsőben ülnek le a fiatalabb diákok, a második kocsiban (ez alakult ki valamiért) csak a végzős diákok utaznak. Hazafele jövet három különböző vonat közül választhatnak. Mindkét állomás, Kami-Shirataki és Kyu-Shirataki menetrendje évek óta változatlan, függetlenül attól, hogy ez a lány épp hanyadik osztályba jár. 2016. márciusától pedig, így a hivatalos bejelentés, a vasúttársaság be fogja zárni nemcsak mindkét fent említett állomását, hanem a település harmadik állomását, Shimo-Shirataki-t is. Japánban áprilissal kezdődik az új üzleti év, ezért a cégek minden nagy változást/befejezést márciusra szoktak időzíteni. Ez történetesen egybeesik az iskolaév végével, a cikkben szereplő lány szerencséjére, aki így még pont le tud majd érettségizni. Fiatalabb, 10.-es, 11.-es barátnői nem járnak ilyen jól, nekik ki kell találni, hogyan jussanak el a suliba.

 

Tovább