maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

2017.08.07.
2017.07.16.

Utolsó kommentek

Kedvenc papucsom története

Találtam egy kisméretű pénztárcát a buszmegállóban, két sarokra a lakásomtól. Buszt nagyon kevesen használnak, mindenki vonattal közlekedik, úgyhogy akár órák óta is ott heverhetett a földön. Felvettem, átnéztem, volt benne jónéhány kártya. Főleg tagsági igazolványok, TB-kártya, orvosi rendelők névjegykártyái, és egy úgynevezett “silver pass.” A silver szó az idős emberekkel kapcsolatban használatos, például az elsőbbségi ülés a “silver seat”. A “silver pass” gyakorlatilag egy egyéves nyugdíjas-bérlet, utazásra, múzeumokba, ide-oda biztosít kedvezményt. Szerepelt rajta a tulajdonos címe, telefonszáma, neve, életkora. Egy kilencven éves néni. A tárca hátsó rekeszeiben még találtam három-négy nagyon régi fényképet, fekete-fehér, csipkés szélű, rajtuk egy fiatal japán lány. Mindez munkába menet történt, úgyhogy fogtam a pénztárcát és bevittem magammal a nyelviskolába.

Vannak helyzetek az életben, amikor két választásunk van: 1. A szabályokat követve viselkedni. 2. Az észérveket követve viselkedni. (Példa következik: A lépcsőkön mindenhol fel van festve, melyik részén lehet felfele menni, és melyiken lefele, hogy ne ütközzenek össze az emberek. Előfordul, hogy épp egy lélek se jön lefele, miközben hatalmas tömeg áramlik felfele: fegyelmezetten betömörülnek a kijelölt oldalra, miközben a lépcső másik részét üresen hagyják. Mindig érdekes látni, ahogy pár ember arcára kiül a belső küzdelem, szabály vs. ésszerűség, sietni fontosabb-e vagy nem kilógni... Mindig vannak, akik megtörnek: szívükben ugyan bűntudattal, de azért felrohannak a “csak lefele” feliratú lépcsőfokokon. Azok az emberek, akik így engednek a csábításnak, azok általában én vagyok.)

Ebben az esetben is az utóbbit válaszottam: Igazság szerint a rendőrségen kellene leadni az ilyesmit, de minden képzeletet felülmúl az a karótnyelt bürokrácia, az a végetnemérő pepecselős papírmunka, aminek egy talált cucc leadásakor alávetik ott az embert. Ez tehát szóba se jöhetett, inkább megkértem az iskolám manager-ét (ehhez nem tudok elég jól japánul), hogy hívja fel a nénit. Megtette, és a következő derült ki: az idős hölgy minden nap dolgozik (!) egy szociális otthonban. Önkéntesként van ott, és értelmileg akadályozott embereknek vezet délutáni foglalkozásokat: varrás-, horgolás-, kézimunka-órákat tart. Ezt a helyet történetesen nagyon jól ismertem, félúton van a lakásom és a fent említett buszmegálló között, egy perc séta otthonról, minden nap elmegyek mellette. Megbeszéltünk egy találkát másnap reggelre.

Mikor odaértem fiatalabb szociális dolgozók fogadtak, ők kísérték elém a nénit, szemmel láthatóan kicsit aggódva, örömében nehogy túlságosan felizgassa magát. A néni sűrű köszönetnyilvánítások és állandó hajlongás közepette elmondta: van valami, aminek különösen örül, hogy nem veszett el, nevezetesen a fényképek, az utolsó megmaradt képei, amin még fiatalon látható. Megkérdezte, hogy mennyi pénzt adjon, mondtam, hogy semennyit, és indultam volna haza, de még tartóztattak. A néni átnyújtott egy kis csomagot. Saját kezűleg horgolt és varrt apró holmik voltak benne, telefon-tok, fényképezőgép-tok, egy kis táska, és végül egy gyolcsból varrt hagyományos japán nyári papucs. Miközben magyarázta, melyik milyen anyagból van és mire lehet használni, az intézményben gondozott, ápolt (vegyes életkorú) emberek is beszállingóztak a szobába. Érdeklődve figyelték a jelenetet, időnként egy-két barátságos “hello” meg “how are you?” is megütötte a fülemet. Végül, ahogy még egyszer utoljára megköszöntem az ajándékokat és kisétáltam, még félénken meg is tapsoltak.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Tovább

Megkozmetikázott hírek

Ha egy ország elég messze van tőlünk, vagy kevés időt töltünk ott, könnyen bedőlünk az általánosításoknak. Nem tudom miért, de szívesebben hozunk ítéletet egy-egy nemzetről mint egy-egy idegen egyénről. Ugye világos? Ha két napot töltök Montenegro-ban, és ezalatt hárman nekem jönnek bocsánatkérés nélkül, valahogy nem akaródzik úgy fogalmazni: “Montenegro-ban három bunkóval is összehozott a sors”. Inkább: “Milyen volt Montenegro? Szép, szép, csak kicsit bunkók az emberek.” Ha ehhez még az is társul, hogy távoli, elszigetelt és híresen furcsa országról van szó (vajon mire gondolhatott itt a szerző?...), akkor még könnyebb összekeverni egyes emberek hülyeségét/kedvességét az egész nemzet hülyeségével/kedvességével. Nekünk (lehet, hogy) Japán ilyen, de az amerikai kollégáimnak például Magyarország ilyen, amivel kapcsolatban az egyetlen létező tapasztalatuk: szerény személyem. Ezért sokszor az én viselkedésem az ő szemükben nem csak “Marton’s habits”, hanem “Hungarian habits” - tévesen. Látják, hogyan kötöm meg a sálamat, hogyan fintorgok tüsszentés előtt, hogyan fogom (öt ujjal, szinte marokra) a tollat írás közben, és megjegyzik: “Ahh, ez biztos ilyen magyar dolog.” Emlékeztetnem kell őket, hogy nem minden az, aminek látszom! Valahol azért én mégiscsak egy önálló, független egyéniség lennék, és nem minden porcikámmal szimbolizálom a magyar embertípust. Egyszerűen csak ovis koromban magamtól próbáltam megtanulni írni, ahogy sikerült, és azóta megmaradt ez a lehetetlen, gyerekes toll-fogásom. Hozzáteszem: nem minden esetben tiltakoznék az általánosításaik ellen. Ha egy-egy panaszkodó, pesszimista, önirónikus, sírva-vigadó, vagy valamit olcsón-maszekmódon-találékonyan-megbuherálva-összetákoló pillanatomban kapnának el, én is elgondolkoznék, hogy ezért a magyarságom tehető-e felelőssé.

Amikor tehát Japánban néhány ember beültetett szilikonnal mesterséges domborulatokat alakít ki a homlokán, akkor az a nyugati hírcsatornákon garantáltan “a legújabb japán őrület”-szerű címmel fog futni, amiben az az érdekes, hogy igaz, miközben nem az. Igaz, amit állít, de nem igaz, amit sugall. Őrület? Igen. Japánok csinálják? Igen. A cím viszont azt a benyomást kelti, mintha ez egy országszerte tomboló divathullám lenne. Mintha reggelente a tömött vonatokon lépten-nyomon fej-implantátumok nyomódnának egymáshoz. A dolog realitása tehát ennyi: Extrém test-modifikációs megszállottak vállalnak be ilyet, underground fétis-partik keretein belül. Az átlag japánnak ugyanúgy lövése sincs erről a “bagel-head” nevű baromságról, mint az átlag magyarnak.

Japánnal kapcsolatban az egyik legutóbbi, nemrég elterjedt jelenség a kockára nyírt kutya. Amikor azt írom “elterjedt”, úgy értem: elterjedt a médiában, nem pedig úgy, hogy elterjedt Japánban.

“The latest Japanese craze” hirdeti a legtöbb főcím, és én még csak nem is haragszom ezért, megengedem nekik, na, így többen fognak rákattintani. Csak halkan jegyzem meg, hogy egy no-name kutya-szépségversenyen két-három japán magánember egyszeri, humoros ötlete elegendő ahhoz, hogy a neten mindenki úgy képzelje: a tokiói utcákon kockára nyírt kutyák rohangálnak, és minden sarkon otthagyják a szabályos, szögletes kakijukat. Ja, és a legfinomabb részlet: a neten terjedő legtöbb kockakutya fotó Taiwan-ból származik. Egy közkedvelt taipei-i kutyakozmetikus szalonjában készültek, ahol két vagy három unatkozó vendég kért valami szokatlan sérót a kutyusának. Úgyhogy “mindenki nyugodjon le a picsába!” 

Nekem sokkal furcsább az, amit szabályok írnak elő hivatalosan (póráz nélkül kutyával SEHOL, vonaton-metrón pedig még pórázzal-szájkosárral se!), vagy aminek a széleskörű népszerűségét a jólmenő üzletek léte igazolja (egész-testes Disney-figura jelmezek kutyáknak). És hadd zárjam - belátom, csapongó - soraimat ezzel a göngyszemmel: Ha a két fő problémád a kutyussal az, hogy 1) sokat ugat 2) nem hasonlít eléggé egy kacsára, ez a tökéletes termék a számodra.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Tovább

Besírsz!

A másmilyen, az nem feltétlenül rossz. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképp jó. Aki más kultúrkörbe merészkedik, áldozatokat fog hozni: a helyi szokások bosszantóak és kényelmetlenek lesznek. Nem lehet elítélni valamit, csak azért mert más. De ha van vele baj, akkor el lehet ítélni, még akkor is, ha más.

A közhelyesség kockázatát vállalva, de ezt a bevezetőt el kellett mondanom, mielőtt a lényegre térnék: A különbözőségek értelmes elfogadása nem kell, hogy azt jelentse, hogy élvezem is őket. A japán viselkedési szokásokat tiszteletben tartani kell csak, szeretni nem. A japánok gyakran hangoztatják, hogy amikor Rómában jársz..., rendben is van, de senki nem vitathatja el a látogató jogát, hogy közben belül undorral és felháborodva gondoljon a gladiátorság intézményére.

Pontosan tudom, hogy nem tudnék annyi ideig itt élni, hogy az el nem takart, nagyra tátott szájjal ásításon ne ütközzek meg minden alkalommal. Így alakult ki, szeláví, ahány ház, annyi. Értem én, sőt még az okát is, megszokták az orvosi maszkot: majdnem mindig rajtuk van, nem fejlődött ki a száj-eltakaró reflex. Ugyanezért van a bele-a-világba-köhögés, zsebretett kézzel, gond nélkül. Elfogadom, hogy más kultúra? El. Felcseszi a agyam? Fel. Rászólok ezért a gyerekekre az óráimon? Minden egyes alkalommal. A cégem minden osztályteremben elhelyezett pár A3-as illusztrált táblát, angol instrukciókkal, japán fordítással, például erre a célra a is: “cover your cough!” Néha csak feltartom ezt, mint egy bíró a sárgalapot. Nemrég javasoltam, hogy gyártsanak hasonló táblákat egy másik össz-japán problémára “ne piszkáld az orrod” felirattal. Ha elkészült, biztos megtartok egyet és viszem magammal mindenhova, hogy a vonatokon orrot túró felnőtteknek (napi 1-2 mindig akad) felmutassam.

Marad tehát a kérdés (egyébként érdekes és bonyolult): Egy közösség szokásait érinthetetlenné teszi-e (felmenti-e minden kritika alól) az, ha ősi tradícióként van számontartva? “Ki vagyok én, hogy kívülállóként elítéljem a helyi dolgokat, így csinálják ezer éve, hadd csinálják, a saját országuk!” Ez egy álláspont. “Van egy határ, amin túl bele kell szólnunk nemzetközileg. Az erkölcsileg / higiéniailag / lélektanilag káros hagyományoknak nincs helye a 21. században.” Ez egy másik vélemény. A helyzet ott szokott eldőlni, amikor akarata ellenére, vagy tudtán kívül erőltetik rá valakire az adott szokást.

A magatehetetlen ember kézenfekvő példája a csecsemő. Érdekes kísérlet lenne például, ha egyes szülők az (amúgy is mindig bömbölő) csecsemőt nem csitítani próbálnák, hanem (ez lenne mondjuk a bevett családi hülyeségük) direkt még jobban megríkatni. Még magánügy? Vagy már bele lehet szólni? És mi lenne, ha még versenyeztetnék is a bébiket, nyilvánosan, ahol a leghangosabban sipító gyerek lesz a bajnok? De ne torpanjunk meg itt, ha már lúd, a győztes sírás érdekében érjen ijesztgetni is őket! Adjuk a kisdedet idegenek kezébe, olyan kétajtós szekrényébe, akitől még a felnőtt is megrémül. Végül dobjunk be az egészbe egy bírót, aki a megátalkodottan vidám gyerekeknek pofák vágásával segít elpityeredni.

Welcome to Nakizumo, vagyis “the crying sumo”, vagyis a japán csecsemő-megsirató verseny. A tohoku térség ősi, (annyira nem ősi, 400 éves) hagyományos rendezvényén morgó, fintorgó, néha démon-maszkot viselő sumo birkózók emelgetik a levegőbe a csecsemőket. Aki előbb sír, nyer. Ha egyszerre sírnak, a hangosabb nyer. Mindennek az alapja két nagy, mélyen gyökerező, megmásíthatatlan japán meggyőződés. Vagy csúnyább (őszintébb) szóval: rögeszme.
 

1. Ha a csecsemő egészséges, sokat sír. A nem eleget síró csecsemő nem egészséges. Vigyázat: E két tétel önmagában még a japánok számára sem szabadna, hogy igazolja a verseny létjogosultságát. Ha igaz is a fenti két tétel, abból logikailag nem következik, hogy a megsiratott gyerek egészséges lesz.

2. Ami régóta úgy van, az maradjon is úgy. Minden tanítványom, akit erről a hagyományról kikérdeztem, és akiknek finoman utalni próbáltam az aggályaimra, ugyanazzal a megjegyzéssel zárták le végérvényesen a nakizumo témát: "Dehát ezt régóta csináljuk!" Láttam a szemükben, hogy az ő gondolkodásukban ez az univerzális érv minden mást üt. Ez vezethet olyan szituációk kialakulásához is, hogy a cégem minden nap minden dokumentumot faxon küld, emailben nem szeretnek csatolni. Az időjárásjelentő hölgy minden este fizikailag megfog egy kartonlapot és az arra kinyomtatott képeken mutogatja, hol hány fok. A japán bankban (a régi kartotékozó rendszerhez való ragaszkodásból?) minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és a papírokat időrend szerint dossziékba rendezni a szekrényben. A japánban élő külföldiek (hozzám hasonlóan) szeretik tudatni a világgal a Japánnal kapcsolatos tévképzeteket, és amerikai website-okon gyakran jelennek meg listák "5 megdöbbentő tény Japánról" vagy "10 dolog, amit senki nem mond el Japánról" címekkel. Talán semmi nem szerepel ezeken gyakrabban, mint a technikai elmaradottság.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Magyar, japán két jóbarát, együtt tart egy angolórát

Ülök a mikrobusz hátsó ülésén, és kortyolgatom a kávémat. Reggel 8:20 van, tíz perce indultunk el a Narita reptérről és még tíz perc, amíg megérkezünk az általános iskolához. Ha kinézek az esőtől homályos ablakon alig látok házakat, csak rizsföld rizsföld hátán, elvétve egy-két konbíni, azaz éjjelnappali (rövidített japán becenév az angol „convenience store”-ból). Ez a tipikus naritai táj, mezők, erdők, farmok, néha egy ósdi karaoke bár - ez veszi körbe Japán elsőszámú repterét minden irányba.
Így aztán nem vagyok meglepve, amikor a csoportvezetőnk hátrafordul és közli, nem lesz sok diák a mai iskolában. Minden évfolyamban csak egy osztály van, egy osztályban tizenegy-tizenkét gyerek. Az egész (hat osztályos) általános iskolában, tanárokat is beleszámolva, nincsen száznál több ember.


Megérkezünk és leparkolunk a főbejáratnál. A zuhogó esővel nem törődve, az igazgatóhelyettes kirohan hozzánk. Nem hallom az ablakon át, de a szájáról le tudom olvasni, hogy azt ismételgeti: „Köszönjünk, hogy ilyen korán reggel idefáradtak, biztosan nagyon megterhelő volt.” Mozdulatlanul meghajolva áll a mikrobusz mellett, és úgy is marad, amíg mindannyian ki nem szállunk. „Sajnos, ma nagyon fülledt idő van, ugye?” Mondja ezt olyan bocsánatért esdeklő arccal, mintha az egész japán esős évszak (június-július) egyedül az ő hibájából történt volna. Igyekszem megnyugtatni, „nem, nem olyan vészes”, pedig a trópusi klíma a mai napon éppolyan elviselhetetlen, mint öt éve, amikor ideérkeztem júliusban. Az iskolaépület bejárata felé haladva a kilencven százalékos páratartalomban úgy érzem, mintha egy ragadós, sűrű levesben kellene gyalogolnom. Minden lélegzetvétellel forró nedvesség árad szét a tüdömben, és a bőröm, amint hozzáér valamihez, rögtön izzadni kezd. Az ormótlan, sivár, szögletes beton-panel kockát Európai országokban reflexből börtönnek, kórháznak, esetleg szocreál irodakomplexumnak hinném - de Japánban rögtön felismerem benne az általános iskolát.


Az iskolákba természetesen tilos cipővel belépni, a bejáratnál már oda vannak készítve a papucsaink, ami újabb bocsánatkérésre ad alkalmat az igazgató-helyettesnek. Hogy ne haragudjak, amiért minden papucs kis méretű és régi, nem tudták, hogy ilyen nagy lábam lesz. Egyébként, akárcsak a diákoknak, ezt az iskolai papucsot nekem is le kell majd vennem, ha vécére megyek. Oda csak az erre kijelölt vécé-papucsban lehet belépni. Ha az osztályteremben, az óra közepén letolnám a gatyám és nekiállnék pisálni, az se okozna nagyobb rémületet, mint az, ha ezt a két papucsfajtát véletlenül felcserélem.


Ünnepélyes csendben végigsétálunk a kihalt folyosón, a falakon mindenhol a gyerekekről készült nagyméretű fotók, megérkezünk az igazgató irodájába. Belépéskor a következő három látvány fogad: 1. Az igazgató, háttal nekünk, az iroda sarkában lévő falikútnál mossa a fogát. 2. Az íróasztalt teljes hosszában elfoglalja egy masszív láncfűrész. 3. A kanapénál, ahova leültetnek minket, előre odakészített vészhelyzet-instrukciók. Merre rohanjunk ki az épületből, ha földrengés van. Hol van a környéken a legmagasabb pont, ha jön a cunami.


Az igazgató megtörli a száját, meghajol és (töredezett, de lelkes angolsággal) közli, hogy nagyon boldog nap ez neki is és a diákoknak is. Mindenki meglepetésére a beszéd – ami pedig bíztatóan indult – ezzel véget is ér. Már csak annyit fűz hozzá: „Yoroshiku onegaishimasu!” Ez a teljességgel lefordíthatatlan japán frázis az élet legkülönbözőbb helyzeteiben használatos. Bemutatkozáskor, tárgyalás végén, szerződéskötéskor, hiba elkövetése után, szívesség kérésekor. A jelentése sok mindent sugall egyszerre, magyarul nagyjából így lehetne visszaadni: „Ahogyan eddig is, úgy mostantól is legyünk jóban egymással, tartsuk fenn közösen az általános harmóniát.”


Ezután az igazgató felszólít mindenkit: „Legyenek szívesek enni” és bátorítóan mutogat az asztalon található, alga-foszlányokkal megszórt száraz rizs-tallérokra. Én a magam részéről igyekszem a harmóniát és a jóviszonyt fenntartani azzal, hogy beszélgetésbe elegyedek az igazgatóval. Miközben egy fületlen bögre forró zöld teát, mint egy darab izzó szenet, rakosgatok egyik kezemből a másikba, megválaszolom a szokásos kérdést, amit feltett: “No, not America. I’m from Hungary.”

Ez a váratlan fordulat a szobában tartózkodó összes japánt izgatott állapotba hozza. A meglepetést/elismerést kifejező japán hanghatással reagálnak, hosszan elnyújtott és egyre magasabbra szökő kiáltással: “EEEEeeeeee?!” Az igazgató kicsit közelebb húzza hozzám a székét, előrehajol és mohó érdeklődéssel kezd faggatni: Még mindig a Kocsis Zoltán vezényel a Magyar Filharmónikusokban? Mit gondolok Bartók zenéjéről? Tudom-e, hogy Angliában lovaggá ütöttek egy Schiff nevű magyar zongoristát? Legjobb tudásom szerint válaszolgatok ezekre, majd kis szünet után az igazgató-helyettes is beleszól: Puskás, Aranycsapat, satöbbi, hogy áll manapság a magyar foci szénája? EB-nek örülök? Végül még a bögréket felszedegető titkárnő is megszólal félénken, hogy bizony a magyar porcelán milyen szép, és az én családom is Herendit használ-e.


Kollégáim, a másik négy tanár, akikkel a mai Nemzetközi Napra jöttem ebbe az általános iskolába, döbbent csenddel hallgatják mindezt. Én magam már hozzászoktam az ilyesmihez, tanítványoktól, japán kollégáimtól. Mindig szívesen és rosszul leplezett büszkeséggel válaszolgatok ezekre a kérdésekre. Mondjuk a Kocsis Zoltános keresztkérdés még engem is meglepett, normál esetben leginkább csak őrölt paprikáról, Tokaji borról, budapesti gyógyfürdőkről szoktak kérdezni.

A nyíltan soha ki nem mondott, de lehetőségként mindig ott lebegő japán-magyar barátság olyan dolog, amire a tanítványaim is szoktak bizonytalanul utalgatni, és ilyenkor valahogy kötelességemnek érzem megerősíteni ezt, vagy legalábbis nyitva hagyni a lehetőséget. Ezen a ponton szokás szerint - mint most az igazgatónak is - megemlítem, hogy gyerekkoromban a tévében lehetett magyar kommentárral szumót nézni, így én már 12-13 évesen tudtam, hogy mi az a “dohio” vagy “yokozuna”. Ha ez nem éri el a kellő hatást, a másik megdöbbentő(nek szánt) információm, amit még elő tudok húzni a tarsolyomból, hogy Japánhoz hasonlóan mi magyarrok is a családnevet írjuk előre. Ez végleg minden kételyt eloszlat, látom az igazgató szemén, meg van győződve a titokzatos japán-magyar jóviszonyról. A klasszikus zene iránti szeretete már a kérdéseiből nyilvánvalóvá vált, de ezt most megerősíti (és a jóviszonyunkat megpecsételi) azzal, hogy megemlíti, rengeteg fiatal japán zenész (főleg vonós) utazik ki tanulni a budapesti Zeneakadémiára. Épp belekezdene kedvenc darabjának a dúdolásába, amikor félbeszakítja a kopogtatás az ajtón, megérkeztek a kísérőink, minden tanár mellé egy kisgyerek.

Öt tanár érkezett a mai Nemzetközi Napra, hogy játéknak álcázott angolórát tartson a gyerekeknek, akiknek ez ritkaságszámba menő, izgalmas és időnként félelmetes élmény. Most próbálhatják ki “élőben” amiket az angolórákon tanultak, sőt most találkozhatnak először külföldivel. Rajtam kívül meg lett hívva egy amerikai, egy fülöp-szigeteki, egy ecuadori és egy koreai tanár. Kísérőm, a kilencéves Hirotake, megáll előttem, kihúzza magát és büszkén kiáltja: “Hello, I’m Hirotake, I’m fine thank you!! It’s eight years old... Nine.” Én is megpróbálok bemutatkozni, de hirtelen rám lesz szólva: “OK, let’s go!” és Hirotake, miután ellentmondást nem tűrően kézen fogott, kivezet az irodából és át a tornaterembe. Vélhetően előzetes utasításoknak megfelelően, amíg oda nem érünk a tornaterembe, Hirotake mindent megtesz, hogy civilizált, lendületes beszélgetés alakuljon ki köztünk. Bizonyos időközönként megszólal, saját magáról közöl információkat, kinyilatkoztatások formájában, váratlan hevességgel, azután elhallgat. “I like baseball, I don’t like snake!” Vagy: “Can you swim yes I can!” Végül: “I want go Moon. I don’t want go China. I like Michael Jordan.” Megérkezünk a tesiterembe, ahol a gyereksereg (fegyelmezett) ovációban tör ki. Ugrálnak, tapsolnak, integetnek, a bátrabbak pacsizni próbálnak velünk. A japán tanár egyetlen kézdmozdulatára abbamarad az üdvrivalgás, nekem pedig ki kell állnom egy térkép elé, hogy megmutassam, honnan jöttem. A síri csöndben a következő visszafojtott suttogásokat lehet hallani az aprócska, izgatott közönség soraiból: “Magas külföldi!” és “Hosszú a haja, pedig fiú!” és “Látod, mekkora szeme van??” és “Ő is szereti Micheal Jordant!” (Hirotake)

Köszönök, és közlöm velük, hogy egy kis országból jöttem. Bekiabálások: “France! No, Russia!! No, no, Singapore!!!” Majd végül egy szelíd kislányhang a hátsó sorokból: “Han-ga-rii?” Mindenki döbbenten keresi a helyes válasz gazdáját, aki most vidáman odainteget nekem: “Marton-sensei, hello!” Az egyik saját tanítványom az, akit a nyelviskolában minden héten tanítok.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Test-beszéd-hibák

Eredetileg egész másról akartam ma írni. De aztán megláttam ezeket a próbababákat, és rögtön tudtam: emellett nem mehetek el szó nélkül! De messzebbrôl kezdem.

Amivel talán egyetlen blog-olvasónak se mondok újat, az az , hogy a japánok hajlonganak. Meghajol a szórólaposztó, ha elveszik tôle a papírt, amihez mindig jár egy ajándék tízes csomag papírzsepi. (Külföldinek nem nyújtják oda, úgyse érti, kár beléje.) A vonatkocsi végében lévô ajtóhoz érve meghajol a kalauz, derékban és derékszögben, persze csak miután szembefordult az utasokkal, majd  hátrafele araszolgatva kitolat. A nyitás utáni elsô öt percben minden eladó a bejáratnál sorban hajlongva fogadja a vevôket. De ne higgyük, hogy a "hivatalból" hajlongás az egyetlen típus. A zsúfolt vasútállomások legjellemzôbb látványa (fôleg péntek éjjel, buliból hazafele, utolsó vonat elôtt két perccel és mindig a mozgólépcsô aljánál tömörülve) a hajlongva elköszöngetô baráti társaság. Mindenki rohanna a vonatjához, de senki nem akar rossz színben feltűnni. Ha nem háromszor, csak kétszer hajol meg a többiek felé, még bunkónak nézik. Az eredmény: egyre nagyobbra táguló körben álló, türelmetlenül toporgó, felváltva újra és újra és újra meghajoló emberek. Ötször-hatszor is elismétlik a sztenderd munkautáni elköszönést ("otsukare sama deshita" = "elfáradtunk mind, ma is keményen dolgoztunk együtt") miközben jobbra-balra lökôdnek, ahogy a vonathoz siető többi ember bele-belerohan a hirtelen kitolt fenekükbe. Kijelenthetjük, hogy a japán ember, fôleg az OL néven ismert típus, az office lady, ideje nagy részét minden nap enyhén elôrehajolva tölti. Na most, csinosnak lenni nem csak egyenesen állva kell, hanem minden testhelyzetben! A munkahelyi nadrágkosztüm kiválasztásakor szem elôtt kell tartani, hogyan festünk majd elôrehajolva. Erre engednek következtetni a boltban látható feliratok is: "Minimális bokáról-felcsúszás! Kecsesen rojtozódó comb-rész! Garantáljuk, hogy sosem vág be!" Jó, jó, ezeket a feliratokat már csak én találtam ki, de akár még igaz is lehetne!

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább