maji-de

blogavatar

Öt éve Japánban. Történnek dolgok. Elmesélek párat.

Like!

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek

Besírsz!

A másmilyen, az nem feltétlenül rossz. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképp jó. Aki más kultúrkörbe merészkedik, áldozatokat fog hozni: a helyi szokások bosszantóak és kényelmetlenek lesznek. Nem lehet elítélni valamit, csak azért mert más. De ha van vele baj, akkor el lehet ítélni, még akkor is, ha más.

A közhelyesség kockázatát vállalva, de ezt a bevezetőt el kellett mondanom, mielőtt a lényegre térnék: A különbözőségek értelmes elfogadása nem kell, hogy azt jelentse, hogy élvezem is őket. A japán viselkedési szokásokat tiszteletben tartani kell csak, szeretni nem. A japánok gyakran hangoztatják, hogy amikor Rómában jársz..., rendben is van, de senki nem vitathatja el a látogató jogát, hogy közben belül undorral és felháborodva gondoljon a gladiátorság intézményére.

Pontosan tudom, hogy nem tudnék annyi ideig itt élni, hogy az el nem takart, nagyra tátott szájjal ásításon ne ütközzek meg minden alkalommal. Így alakult ki, szeláví, ahány ház, annyi. Értem én, sőt még az okát is, megszokták az orvosi maszkot: majdnem mindig rajtuk van, nem fejlődött ki a száj-eltakaró reflex. Ugyanezért van a bele-a-világba-köhögés, zsebretett kézzel, gond nélkül. Elfogadom, hogy más kultúra? El. Felcseszi a agyam? Fel. Rászólok ezért a gyerekekre az óráimon? Minden egyes alkalommal. A cégem minden osztályteremben elhelyezett pár A3-as illusztrált táblát, angol instrukciókkal, japán fordítással, például erre a célra a is: “cover your cough!” Néha csak feltartom ezt, mint egy bíró a sárgalapot. Nemrég javasoltam, hogy gyártsanak hasonló táblákat egy másik össz-japán problémára “ne piszkáld az orrod” felirattal. Ha elkészült, biztos megtartok egyet és viszem magammal mindenhova, hogy a vonatokon orrot túró felnőtteknek (napi 1-2 mindig akad) felmutassam.

Marad tehát a kérdés (egyébként érdekes és bonyolult): Egy közösség szokásait érinthetetlenné teszi-e (felmenti-e minden kritika alól) az, ha ősi tradícióként van számontartva? “Ki vagyok én, hogy kívülállóként elítéljem a helyi dolgokat, így csinálják ezer éve, hadd csinálják, a saját országuk!” Ez egy álláspont. “Van egy határ, amin túl bele kell szólnunk nemzetközileg. Az erkölcsileg / higiéniailag / lélektanilag káros hagyományoknak nincs helye a 21. században.” Ez egy másik vélemény. A helyzet ott szokott eldőlni, amikor akarata ellenére, vagy tudtán kívül erőltetik rá valakire az adott szokást.

A magatehetetlen ember kézenfekvő példája a csecsemő. Érdekes kísérlet lenne például, ha egyes szülők az (amúgy is mindig bömbölő) csecsemőt nem csitítani próbálnák, hanem (ez lenne mondjuk a bevett családi hülyeségük) direkt még jobban megríkatni. Még magánügy? Vagy már bele lehet szólni? És mi lenne, ha még versenyeztetnék is a bébiket, nyilvánosan, ahol a leghangosabban sipító gyerek lesz a bajnok? De ne torpanjunk meg itt, ha már lúd, a győztes sírás érdekében érjen ijesztgetni is őket! Adjuk a kisdedet idegenek kezébe, olyan kétajtós szekrényébe, akitől még a felnőtt is megrémül. Végül dobjunk be az egészbe egy bírót, aki a megátalkodottan vidám gyerekeknek pofák vágásával segít elpityeredni.

Welcome to Nakizumo, vagyis “the crying sumo”, vagyis a japán csecsemő-megsirató verseny. A tohoku térség ősi, (annyira nem ősi, 400 éves) hagyományos rendezvényén morgó, fintorgó, néha démon-maszkot viselő sumo birkózók emelgetik a levegőbe a csecsemőket. Aki előbb sír, nyer. Ha egyszerre sírnak, a hangosabb nyer. Mindennek az alapja két nagy, mélyen gyökerező, megmásíthatatlan japán meggyőződés. Vagy csúnyább (őszintébb) szóval: rögeszme.
 

1. Ha a csecsemő egészséges, sokat sír. A nem eleget síró csecsemő nem egészséges. Vigyázat: E két tétel önmagában még a japánok számára sem szabadna, hogy igazolja a verseny létjogosultságát. Ha igaz is a fenti két tétel, abból logikailag nem következik, hogy a megsiratott gyerek egészséges lesz.

2. Ami régóta úgy van, az maradjon is úgy. Minden tanítványom, akit erről a hagyományról kikérdeztem, és akiknek finoman utalni próbáltam az aggályaimra, ugyanazzal a megjegyzéssel zárták le végérvényesen a nakizumo témát: "Dehát ezt régóta csináljuk!" Láttam a szemükben, hogy az ő gondolkodásukban ez az univerzális érv minden mást üt. Ez vezethet olyan szituációk kialakulásához is, hogy a cégem minden nap minden dokumentumot faxon küld, emailben nem szeretnek csatolni. Az időjárásjelentő hölgy minden este fizikailag megfog egy kartonlapot és az arra kinyomtatott képeken mutogatja, hol hány fok. A japán bankban (a régi kartotékozó rendszerhez való ragaszkodásból?) minden egyes beérkező emailt ki kell nyomtatni, és a papírokat időrend szerint dossziékba rendezni a szekrényben. A japánban élő külföldiek (hozzám hasonlóan) szeretik tudatni a világgal a Japánnal kapcsolatos tévképzeteket, és amerikai website-okon gyakran jelennek meg listák "5 megdöbbentő tény Japánról" vagy "10 dolog, amit senki nem mond el Japánról" címekkel. Talán semmi nem szerepel ezeken gyakrabban, mint a technikai elmaradottság.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Magyar, japán két jóbarát, együtt tart egy angolórát

Ülök a mikrobusz hátsó ülésén, és kortyolgatom a kávémat. Reggel 8:20 van, tíz perce indultunk el a Narita reptérről és még tíz perc, amíg megérkezünk az általános iskolához. Ha kinézek az esőtől homályos ablakon alig látok házakat, csak rizsföld rizsföld hátán, elvétve egy-két konbíni, azaz éjjelnappali (rövidített japán becenév az angol „convenience store”-ból). Ez a tipikus naritai táj, mezők, erdők, farmok, néha egy ósdi karaoke bár - ez veszi körbe Japán elsőszámú repterét minden irányba.
Így aztán nem vagyok meglepve, amikor a csoportvezetőnk hátrafordul és közli, nem lesz sok diák a mai iskolában. Minden évfolyamban csak egy osztály van, egy osztályban tizenegy-tizenkét gyerek. Az egész (hat osztályos) általános iskolában, tanárokat is beleszámolva, nincsen száznál több ember.


Megérkezünk és leparkolunk a főbejáratnál. A zuhogó esővel nem törődve, az igazgatóhelyettes kirohan hozzánk. Nem hallom az ablakon át, de a szájáról le tudom olvasni, hogy azt ismételgeti: „Köszönjünk, hogy ilyen korán reggel idefáradtak, biztosan nagyon megterhelő volt.” Mozdulatlanul meghajolva áll a mikrobusz mellett, és úgy is marad, amíg mindannyian ki nem szállunk. „Sajnos, ma nagyon fülledt idő van, ugye?” Mondja ezt olyan bocsánatért esdeklő arccal, mintha az egész japán esős évszak (június-július) egyedül az ő hibájából történt volna. Igyekszem megnyugtatni, „nem, nem olyan vészes”, pedig a trópusi klíma a mai napon éppolyan elviselhetetlen, mint öt éve, amikor ideérkeztem júliusban. Az iskolaépület bejárata felé haladva a kilencven százalékos páratartalomban úgy érzem, mintha egy ragadós, sűrű levesben kellene gyalogolnom. Minden lélegzetvétellel forró nedvesség árad szét a tüdömben, és a bőröm, amint hozzáér valamihez, rögtön izzadni kezd. Az ormótlan, sivár, szögletes beton-panel kockát Európai országokban reflexből börtönnek, kórháznak, esetleg szocreál irodakomplexumnak hinném - de Japánban rögtön felismerem benne az általános iskolát.


Az iskolákba természetesen tilos cipővel belépni, a bejáratnál már oda vannak készítve a papucsaink, ami újabb bocsánatkérésre ad alkalmat az igazgató-helyettesnek. Hogy ne haragudjak, amiért minden papucs kis méretű és régi, nem tudták, hogy ilyen nagy lábam lesz. Egyébként, akárcsak a diákoknak, ezt az iskolai papucsot nekem is le kell majd vennem, ha vécére megyek. Oda csak az erre kijelölt vécé-papucsban lehet belépni. Ha az osztályteremben, az óra közepén letolnám a gatyám és nekiállnék pisálni, az se okozna nagyobb rémületet, mint az, ha ezt a két papucsfajtát véletlenül felcserélem.


Ünnepélyes csendben végigsétálunk a kihalt folyosón, a falakon mindenhol a gyerekekről készült nagyméretű fotók, megérkezünk az igazgató irodájába. Belépéskor a következő három látvány fogad: 1. Az igazgató, háttal nekünk, az iroda sarkában lévő falikútnál mossa a fogát. 2. Az íróasztalt teljes hosszában elfoglalja egy masszív láncfűrész. 3. A kanapénál, ahova leültetnek minket, előre odakészített vészhelyzet-instrukciók. Merre rohanjunk ki az épületből, ha földrengés van. Hol van a környéken a legmagasabb pont, ha jön a cunami.


Az igazgató megtörli a száját, meghajol és (töredezett, de lelkes angolsággal) közli, hogy nagyon boldog nap ez neki is és a diákoknak is. Mindenki meglepetésére a beszéd – ami pedig bíztatóan indult – ezzel véget is ér. Már csak annyit fűz hozzá: „Yoroshiku onegaishimasu!” Ez a teljességgel lefordíthatatlan japán frázis az élet legkülönbözőbb helyzeteiben használatos. Bemutatkozáskor, tárgyalás végén, szerződéskötéskor, hiba elkövetése után, szívesség kérésekor. A jelentése sok mindent sugall egyszerre, magyarul nagyjából így lehetne visszaadni: „Ahogyan eddig is, úgy mostantól is legyünk jóban egymással, tartsuk fenn közösen az általános harmóniát.”


Ezután az igazgató felszólít mindenkit: „Legyenek szívesek enni” és bátorítóan mutogat az asztalon található, alga-foszlányokkal megszórt száraz rizs-tallérokra. Én a magam részéről igyekszem a harmóniát és a jóviszonyt fenntartani azzal, hogy beszélgetésbe elegyedek az igazgatóval. Miközben egy fületlen bögre forró zöld teát, mint egy darab izzó szenet, rakosgatok egyik kezemből a másikba, megválaszolom a szokásos kérdést, amit feltett: “No, not America. I’m from Hungary.”

Ez a váratlan fordulat a szobában tartózkodó összes japánt izgatott állapotba hozza. A meglepetést/elismerést kifejező japán hanghatással reagálnak, hosszan elnyújtott és egyre magasabbra szökő kiáltással: “EEEEeeeeee?!” Az igazgató kicsit közelebb húzza hozzám a székét, előrehajol és mohó érdeklődéssel kezd faggatni: Még mindig a Kocsis Zoltán vezényel a Magyar Filharmónikusokban? Mit gondolok Bartók zenéjéről? Tudom-e, hogy Angliában lovaggá ütöttek egy Schiff nevű magyar zongoristát? Legjobb tudásom szerint válaszolgatok ezekre, majd kis szünet után az igazgató-helyettes is beleszól: Puskás, Aranycsapat, satöbbi, hogy áll manapság a magyar foci szénája? EB-nek örülök? Végül még a bögréket felszedegető titkárnő is megszólal félénken, hogy bizony a magyar porcelán milyen szép, és az én családom is Herendit használ-e.


Kollégáim, a másik négy tanár, akikkel a mai Nemzetközi Napra jöttem ebbe az általános iskolába, döbbent csenddel hallgatják mindezt. Én magam már hozzászoktam az ilyesmihez, tanítványoktól, japán kollégáimtól. Mindig szívesen és rosszul leplezett büszkeséggel válaszolgatok ezekre a kérdésekre. Mondjuk a Kocsis Zoltános keresztkérdés még engem is meglepett, normál esetben leginkább csak őrölt paprikáról, Tokaji borról, budapesti gyógyfürdőkről szoktak kérdezni.

A nyíltan soha ki nem mondott, de lehetőségként mindig ott lebegő japán-magyar barátság olyan dolog, amire a tanítványaim is szoktak bizonytalanul utalgatni, és ilyenkor valahogy kötelességemnek érzem megerősíteni ezt, vagy legalábbis nyitva hagyni a lehetőséget. Ezen a ponton szokás szerint - mint most az igazgatónak is - megemlítem, hogy gyerekkoromban a tévében lehetett magyar kommentárral szumót nézni, így én már 12-13 évesen tudtam, hogy mi az a “dohio” vagy “yokozuna”. Ha ez nem éri el a kellő hatást, a másik megdöbbentő(nek szánt) információm, amit még elő tudok húzni a tarsolyomból, hogy Japánhoz hasonlóan mi magyarrok is a családnevet írjuk előre. Ez végleg minden kételyt eloszlat, látom az igazgató szemén, meg van győződve a titokzatos japán-magyar jóviszonyról. A klasszikus zene iránti szeretete már a kérdéseiből nyilvánvalóvá vált, de ezt most megerősíti (és a jóviszonyunkat megpecsételi) azzal, hogy megemlíti, rengeteg fiatal japán zenész (főleg vonós) utazik ki tanulni a budapesti Zeneakadémiára. Épp belekezdene kedvenc darabjának a dúdolásába, amikor félbeszakítja a kopogtatás az ajtón, megérkeztek a kísérőink, minden tanár mellé egy kisgyerek.

Öt tanár érkezett a mai Nemzetközi Napra, hogy játéknak álcázott angolórát tartson a gyerekeknek, akiknek ez ritkaságszámba menő, izgalmas és időnként félelmetes élmény. Most próbálhatják ki “élőben” amiket az angolórákon tanultak, sőt most találkozhatnak először külföldivel. Rajtam kívül meg lett hívva egy amerikai, egy fülöp-szigeteki, egy ecuadori és egy koreai tanár. Kísérőm, a kilencéves Hirotake, megáll előttem, kihúzza magát és büszkén kiáltja: “Hello, I’m Hirotake, I’m fine thank you!! It’s eight years old... Nine.” Én is megpróbálok bemutatkozni, de hirtelen rám lesz szólva: “OK, let’s go!” és Hirotake, miután ellentmondást nem tűrően kézen fogott, kivezet az irodából és át a tornaterembe. Vélhetően előzetes utasításoknak megfelelően, amíg oda nem érünk a tornaterembe, Hirotake mindent megtesz, hogy civilizált, lendületes beszélgetés alakuljon ki köztünk. Bizonyos időközönként megszólal, saját magáról közöl információkat, kinyilatkoztatások formájában, váratlan hevességgel, azután elhallgat. “I like baseball, I don’t like snake!” Vagy: “Can you swim yes I can!” Végül: “I want go Moon. I don’t want go China. I like Michael Jordan.” Megérkezünk a tesiterembe, ahol a gyereksereg (fegyelmezett) ovációban tör ki. Ugrálnak, tapsolnak, integetnek, a bátrabbak pacsizni próbálnak velünk. A japán tanár egyetlen kézdmozdulatára abbamarad az üdvrivalgás, nekem pedig ki kell állnom egy térkép elé, hogy megmutassam, honnan jöttem. A síri csöndben a következő visszafojtott suttogásokat lehet hallani az aprócska, izgatott közönség soraiból: “Magas külföldi!” és “Hosszú a haja, pedig fiú!” és “Látod, mekkora szeme van??” és “Ő is szereti Micheal Jordant!” (Hirotake)

Köszönök, és közlöm velük, hogy egy kis országból jöttem. Bekiabálások: “France! No, Russia!! No, no, Singapore!!!” Majd végül egy szelíd kislányhang a hátsó sorokból: “Han-ga-rii?” Mindenki döbbenten keresi a helyes válasz gazdáját, aki most vidáman odainteget nekem: “Marton-sensei, hello!” Az egyik saját tanítványom az, akit a nyelviskolában minden héten tanítok.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Test-beszéd-hibák

Eredetileg egész másról akartam ma írni. De aztán megláttam ezeket a próbababákat, és rögtön tudtam: emellett nem mehetek el szó nélkül! De messzebbrôl kezdem.

Amivel talán egyetlen blog-olvasónak se mondok újat, az az , hogy a japánok hajlonganak. Meghajol a szórólaposztó, ha elveszik tôle a papírt, amihez mindig jár egy ajándék tízes csomag papírzsepi. (Külföldinek nem nyújtják oda, úgyse érti, kár beléje.) A vonatkocsi végében lévô ajtóhoz érve meghajol a kalauz, derékban és derékszögben, persze csak miután szembefordult az utasokkal, majd  hátrafele araszolgatva kitolat. A nyitás utáni elsô öt percben minden eladó a bejáratnál sorban hajlongva fogadja a vevôket. De ne higgyük, hogy a "hivatalból" hajlongás az egyetlen típus. A zsúfolt vasútállomások legjellemzôbb látványa (fôleg péntek éjjel, buliból hazafele, utolsó vonat elôtt két perccel és mindig a mozgólépcsô aljánál tömörülve) a hajlongva elköszöngetô baráti társaság. Mindenki rohanna a vonatjához, de senki nem akar rossz színben feltűnni. Ha nem háromszor, csak kétszer hajol meg a többiek felé, még bunkónak nézik. Az eredmény: egyre nagyobbra táguló körben álló, türelmetlenül toporgó, felváltva újra és újra és újra meghajoló emberek. Ötször-hatszor is elismétlik a sztenderd munkautáni elköszönést ("otsukare sama deshita" = "elfáradtunk mind, ma is keményen dolgoztunk együtt") miközben jobbra-balra lökôdnek, ahogy a vonathoz siető többi ember bele-belerohan a hirtelen kitolt fenekükbe. Kijelenthetjük, hogy a japán ember, fôleg az OL néven ismert típus, az office lady, ideje nagy részét minden nap enyhén elôrehajolva tölti. Na most, csinosnak lenni nem csak egyenesen állva kell, hanem minden testhelyzetben! A munkahelyi nadrágkosztüm kiválasztásakor szem elôtt kell tartani, hogyan festünk majd elôrehajolva. Erre engednek következtetni a boltban látható feliratok is: "Minimális bokáról-felcsúszás! Kecsesen rojtozódó comb-rész! Garantáljuk, hogy sosem vág be!" Jó, jó, ezeket a feliratokat már csak én találtam ki, de akár még igaz is lehetne!

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Nem bonyolult, csak nehéz

Shoshin. Ha valaki meg akarja érteni a Zen buddhizmust, először ezt a fogalmat kell megértenie. Jelentése nagyjából “a kezdők tudata” vagy “a kezdők elméje”. Amikor tanulni kezdünk valamit, még semmi nem tudunk. Minden nap új oldalakat és rétegeket fedezünk fel. Ez a gondolat annyira egyszerű, hogy elsőre nehéz felfogni: Tudjuk, hogy alacsony szinten művelünk valamit, de magasabb szintre szeretnénk jutni. A kezdő az az ember, aki tisztában van vele, hogy fejlődnie kell. A tanulásra kész, új tudásra éhes elme a kezdő elméje. Idegennyelv-tanulás, az első zongora óra, egy sport alapjai, hirtelen támadt új ötlet egy vállalkozáshoz, első nap a munkahelyen, vagy egy eddig fel nem dolgozott téma kutatása a doktori disszertációhoz. A fenti helyzetekben van valami közös. A tudatállapot, amivel belevágunk. Ez a shoshin.

Válogathatunk az idevágó magyar kifejezések közt is. Előítélet-mentesség, nyitottság, alázat, tudásvágy. Helyettesítse be mindenki a neki tetszőt. A kifejezés szerepel a hatvanas években Amerikában Zent oktató buddhista szerzetes és tanítómester, Shunryu Suzuki népszerű könyvének címében is: Zen Mind, Beginner’s Mind. “A kezdők elméjében még sok lehetőség van. A profik elméjében már csak kevés.” Írja, a könyv talán leghíresebb és legnagyobb hatású mondatában.

A japán hétköznapokban és az átlagember lelkében megfér egymás mellett a (kívülről hozott) buddhizmus és a (színtiszta japán) shintoizmus. A vallások tanításai összekeverednek egymással, és egyéni ízlés kérdése, hogy ki mit tart fontosnak követni. Van aki nem is hallott a shoshin fogalomról, van aki buddhistának vallja magát, de ezt hibás hozzáállásnak tartja. Véletlenszerű és változó, ki mennyire követi az eredeti tant. Abban mindenki egyetért, hogy könnyű a shoshin állapotot elérni, amikor tényleg kezdők vagyunk. Ez kézenfekvő. Akkor válik kihívássá, amikor magas szinten művelünk valamit. Sikerélmények - elbizakodottság - önteltség - tudatanság. Így jönnek egymás után, vagy az is lehet, hogy nem jönnek, ha eléggé vigyázunk, de ha mégis, akkor puff, oda a shoshin. Semmi nem áll annyira a tanulás útjába, mint ha elhisszük, hogy már sokat tudunk. A fejlődési folyamatot lezártnak tartjuk. “MEGTANULTAM gitározni / teniszezni / németül.” Az ilyen ember (a megelégedett, jóllakott ember) önmagával szúr ki - mondja a Zen.

初 (sho - jelentése: eredeti, kezdeti, alap) 心 (shin - jelentése: szív, lélek) Eredete - mint oly sok japán alapelvnek - a harcművészeti kód. A szamuráj-élet előírásai, a Bushido, a harcos útja erre épül. A lehetőségekre való nyitottság, az ellenféllel szembekerülve is. A kezdők hozzáállását megőrizni, harc közben is. Bármikor legyőzhet valaki. Aki a vereség lehetőségét tagadja, aki a halál gondolatával nem tud együtt élni, sosem lesz jó harcos.

“A legelső kérdések ártatlanságát (Ki vagyok én? Mit kell tennem?) a Zen gyakorlása közben végig meg kell őrizni. A kezdő elméje üres és tiszta, nincs még tele a profi berögzült szokásaival. Kész elfogadni, de mindig kész kétségbe vonni is. Csak az ilyen elme látja a dolgokat úgy, ahogy tényleg vannak, előítéletek nélkül. Csak az ilyen tanítvány képes a Zen első lépését megtenni: felismerni a világ alaptermészetét.”
      

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/ 

Tovább

Munkahelyi stressz - másképp

Márciusban lesz az ötéves évfordulója a Nagy Tohoku Földrengésnek (amit én is átéltem, pár hónappal azelőtt költöztem ide). A korábban soha nem tapasztalt, 9-es erősségű rengés miatt keletkezett tsunami az egész Csendes-óceáni partvidéket elérte, de a legnagyobb pusztítást az észak-keleti városokban végezte. Iwate és Miyagi prefektúrákban a 30-40 méter magas hullámok hatalmas területeket elleptek, helyenként a tengerparttól akár 10 km-es távolságba is bejutottak. Összesen nagyjából 15,000 ember vesztette el az életét, és a legtöbb érintett város azóta is üresen, lerombolva áll.

Vannak azonban tsunami-sújtotta helyek, ahol az azóta visszaköltözött (vagy valami csoda folytán életben maradt) emberek viszonylag normális körülmények közt élik mindennapi életüket. Egy szakma, amire mindenképp nagy igény van ezeken a helyeken, tömegközlekedés híján, az a taxis. Ezeket a kihalt városokban dolgozó taxisokat választotta szakdolgozati témájának a 22 éves szociológia szakos hallgató, Yuka Kudo.

Yuka többször is elutazott az anno elárasztott (és ma is szívszorító látványt nyújtó) területekre, és több mint száz taxissal készített interjút. Az itteni munka sajátosságáról, különös élményeikről faggata ki őket, de a válaszokat hallgatva hátborzongató meglepetés érte. Nem telt bele sok idő, mire nyilvánvalóvá vált, hogy van egy újra és újra visszatérő elem a taxisok sztorijaiban: utasok, akik a fuvar közben nyomtalanul eltűnnek a hátsó ülésről. Amire talán első pillanatban senki nem gondol, az az, hogy ez a jelenség elég hamar komoly anyagi problémákat kezdett okozni a taxivállalatoknak. A taxis minden esetben (meggyőződve róla, hogy utas szállt be hátulra) elindította a taxiórát, és meg is tette az útvonal kisebb-nagyobb részét, ami a taxióra memóriájában visszanézhető. Amikor aztán pár perccel késöbb a taxis a visszapillantóban hátranézett, az utas már nem volt ott, és a fuvarért így senki nem fizetett. Több bejelentés is érkezett ilyen megmagyarázhatatlanul ki nem fizetett kilométerekről.

A taxisok történetei alapján a legtöbb kísértet-utas fiatal, és ezt azzal magyarázzák, hogy ők nagyobb tragédiaként élik meg - még épp, hogy csak kezdődő - életük elvesztését, és ezért erősebb bennük a vágy, hogy itt maradjanak. A meginterjúvolt sofőrök egyikében különösen mély nyomott hagyott egy eset: Elmondása alapján késő este egy fiatal lány beült hátulra, kényelmesen elhelyezkedett, majd udvarias hangon közölte, hogy a Minamihama kerületbe szeretne menni. Ez a környék közvetlenül a tengerparton fekszik, és csak elhagyatott romos épületek, darabokra tört autóutak vannak ott. A taxis a biztonság kedvéért visszakérdezett: “Senki nem él már ott, üres az a kerület, biztos, hogy oda szeretne menni?” A lány erre állítólag nagyon meglepődött, nem értette, rémülten kezdte magát nézegetni, és végül megkérdezte a vezetőt: “Én is meghaltam?” A taxis erre a furcsa kérdésre hátrafordult, de akkor a hátsó ülés már üres volt.

(Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát! Értesülj onnan az új írásokról, és tedd ki magad a random japán furaságok áradatának!
https://www.facebook.com/majideblog/)

Tovább