Napközben egy elég békés, japán mértékkel mérve visszafogott utca, egymást érik a purikkura fülkék és a manga kávézók . De estefele felkapcsolják a piroslámpákat, kinyitnak a “love hotelek” és hostess bárok, amiket itt Chiba-ban (Tokióval ellentétben) külföldiek is használhatnak. Igaz, itt japán helyett be kell érniük thai, filippínó, maláj lányokkal. 

Elbambulva baktatok lefele ezen az utcán, és hirtelen azt veszem észre, a többi járókelő egyszerre, ugyanakkor, mintegy varázsütésre átmegy az úttest túlsó oldalára. Miért most döntött mindenki úgy, hogy nem akar ezen az oldalon menni? Le van zárva a járda? Építkeznek odafenn? Hányástócsa van a földön? Egyik sem. Még pár lépés, aztán észreveszem: hófehér, sötétített üvegű Lexus parkol a járda mellett, hátranyalt hajú, bő zakós, tarkainges idős japán áll mellette, épp behajol a leengedett hátsó ablakon, és rekedtes hangon magyaráz valamit a hátul ülő utasnak. Ezt a kis jelenetet próbálja eltakarni a kocsi mellett álló két szoborszerű forma. A jólismert testőr-pózban feszítenek ott mozdulatlanul, de sajnos az ujjperceik mind megvannak, pedig ha egy-kettő hiányozna, azzal már teljesen moziszerű lenne ez a kis alvilági idill.

A japán ismerőseim szoktak emlegetni velem kapcsolatban egy speciális szakkifejezést, ami úgy hangzik: “The gaijin-advantage”. Ez annyit jelent, hogy külföldi lévén sokmindent megtehetek, amit ők nem, nem minden szabály ugyanolyan erősen érvényes rám, sok ballépés büntetlenül marad, mert mindig ott van készenlétben az univerzális mentség: külföldi vagyok, nem tudtam, hogy ezt nem szabad. (Ez persze se nem japán sajátosság, se nem különösebben izgalmas. Ugyanez történik minden más országban, vagy akkor is, amikor télen találkozom az amerikai barátaimmal, és kesztyűben fognak velem kezet, akkor is, ha rajtam nincs, én pedig ezt sosem teszem szóvá.) 

Úgy döntök, most is élek ezzel a lehetőséggel, belehelyezkedem a naív-kíváncsi-esetlen külföldi szerepébe (nem nehéz), és nem csak az utca kiüresedett oldalán maradok, hanem ráadásul még le is lassítok a Lexus mellé érve, végül pedig - ezzel még önmagamat is sikerül meglepnem, fogalmam se volt róla, hogy erre készülök - megállok, és az ablakon belesve próbálom kifürkészni, miféle alak ülhet a hátsó ülésen. A két testőrszerű férfiból az egyik ráérősen, unottan belép elém, én felnézek rá, ő elmosolyodik, nem szól semmit, csak int a kezével, afféle “lehet tovább haladni” módon, én pedig haladok is tovább, és arra gondolok, sosem hittem volna, hogy egy mosolygó arc ennyire fenyegető lehet. 

Ami a civilekkel való viselkedést illeti (az én tapasztalataim alapján), ez a hozzáállás nagyon általános a japán maffia részéről, és szerintem teljesen logikus is. Nincsen igazi személyes élményem, kapcsolatom ezzel a világgal, úgyhogy kénytelen vagyok megmaradni a spekuláció szintjén. Én úgy látom, az átlagembereket sosem zaklatják, a pitiáner utcai kötekedés nem a stílusuk, nem azért, mert olyan jószívűek, hanem mert üzleti szempontból az ilyesmi nem éri meg. Túl kicsi a nyereség, és túlságosan látványos a jelenet. A szervezett bűnözői csoportoknak sokkal inkább érdekében áll magasabb szinten, a háttérből, kevésbé feltűnően működni. Minek raboljak ki egy italboltot, amikor kirabolhatok egy italszállító teherhajót, és aztán eladhatom én az árut az italboltoknak? Minek vegyem el egy-egy átlagember pénztárcáját a sarkon, amikor az enyém lehet az ingatlanpiac, és tömegesen elvehetem a pénzüket, minden hónapban, lakbér formájában? Itt a chibai utcában is rögtön ez volt az érzésem: felfogták, hogy ártalmatlan kíváncsiskodó vagyok, japánul amúgy sem érdemes nekem mondani semmit, de főleg: a fölösleges keménykedésből semmilyen hasznuk nem származna, minél kevesebb figyelmet vonnak magukra, annál jobb nekik.

Szemmel láthatóan még az is hidegen hagyta őket, hogy az utca végében ott parkol egy rendőrautó. Ők úgy döntöttek, ezt a kis találkát/megbeszélést épp most, épp itt kell megejteni, és nem riasztotta el őket még az sem, hogy a járműre nem csak C-POC, a cukorfalat kis delfin volt felfestve (a rendőrség kabalaállatkája), de ráadásul még a prefektúráé is, Chiba-kün, a piros kiskutya.

Az “oichokabu” nevű kártyajáték végén minden résztvetőnek három kártyája van, és a pontszámot úgy kapjuk meg, ha a kártyák értékeit összeadjuk, de csak az utolsó számjegyet vesszük figyelembe. A legrosszabb leosztás a 8, 9, 3, ennek az összege 20, pontértéke tehát nulla. Ennek a szerencsétlen kombinációnak Japánban egy idő után szimbolikus jelentése is lett, a 8 (ya), 9 (ku), 3 (za) számsor értelme így “haszontalan, semmire nem jó ember”. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!