Várok a pultnál. Sorra kerülök. Először angolul próbálkozom.

“Kaphatnék egy közepes méretű, jeges chai latte teát?”
“Egy karamelles MIT?”

Ez nem ígéretes kezdés, de hamar kiderül, hogy tud angolul. Délutánonként és hétvégén egyre többen tudnak angolul, kávézókban, éjjelnappalikban. Ilyenkor érnek rá a gimnazisták, akik félállásban (japánul “árbájto”) szoktak ezeken a helyeken dolgozni, és mintha ők már jobbak lennének angolból, mint az idősebb generáció. Vagy az is lehet, hogy szigorították a feltételeket. Közeledik az olimpia, egyre több helyen lesz kötelező az angoltudás. Ami a kettőnk jelen párbeszédét illeti, a végeredmény vegyes lett, két nyelv váltogatja egymást. A pultos angolul kérdez, én japánul válaszolgatok. Ki mivel próbál villogni. 

Más esetekben, más helyeken megfigyeltem már: az egyetlen részlet, amit mindig, tűzön-vízen át igyekeznek angolul mondani, az a végösszeg. Furcsa, mert ez pontosan az az egyetlen darab információ, aminél fordításra semmi szükség nem lenne, a pénztárgép kijelzője mutatja, “total 365 yen”. De csakazértis, hiába tettem közben már le a pultra a pontos összeget, a legtöbb eladó ebből elvi kérdést csinál. “Three, six, five yen, please!”

Sok üres asztal, nem nagyon vannak itt most még vendégek. Leülök a sarokba, várom a két kollégámat, G-t (kanadai) és W-t (amerikai). 

A sorban mögöttem állt egy csapat “office lady” - kollégák, egyszerre van kávészünetük - négyen próbálják most eldönteni, hova üljenek le, senki nem akarja a többiekre erőltetni az akaratát. Ez a testbeszéd szintjén úgy jelenik meg, hogy senki nem hajlandó legelöl állni, mert fél, hogy azzal azt sugallná, mintha őt kéne követni. Mindenki lépeget egyre hátrébb és hátrébb, a fejével gyorsan és mereven biccentget az asztalok irányába, és “parancsoljon!” típusú gesztussal int a többieknek, hogy ők menjenek előre. 

Mindez persze formaság, pontosan lehet előre tudni, hova fognak leülni. A hozzám legközelebb lévő asztalhoz. Ez ugyanúgy garantált, ahogy az is garantált lenne, hogy egy nyugati ember próbálna tőlem távol leülni. Amikor G és W megérkeznek majd és látják a helyzetet, szavakra nem lesz szükségünk, pontosan érteni fogják, mi történt itt. Minden héten számtalan hasonló esetről számolunk be egymásnak, és próbáljuk közösen feltárni a miértjeit. A japánok belépnek a kávézóba, vagy felszállnak a vonatra, vagy megérkeznek a moziba - a jelenet a legtöbb esetben ugyanúgy zajlik le. Az üres részeket figyelmen kívül hagyják, és arrafele tendálnak, ahol már van valaki. Várom a vonatot, nincs ott senki más. Ketten megjelennek, végigsétálnak az üres peronon, és beállnak sorba mögém. “Azt már csinálja valaki más, úgyhogy az a biztos.” Persze nem hiszem, hogy ez így világosan megfogalmazódik a fejekben. Csak valami homályos ösztönszerű késztetés. G szerint ez mélyen beidegződött, kondicionált kollektivizmus, leutánozni a többieket. Minden áron elkerülni, hogy magamra vonjam a figyelmet, mint különcködő. Nekem néha az az érzésem, úgy vannak ezzel, mint egy bőrönd bepakolásával: a szélén kezdjük, és onnan haladva egyenletesen töltjük fel. Zoknikat ide-oda berakni szabálytalan lenne. 

A kávézó szabályos feltöltése most tehát a szomszéd asztaltól indul, ahol az office lady-k helyet foglalnak. Mindenki elvesz egyet-egyet a fertőtlenítős nedves kéztörlőkből, de nem magának. Mindegyikük valaki más elé rakja le. Folyamatosan megköszönik ezt egymásnak, és ezzel párhuzamosan folyamatosan elhessegetik a megköszönést, ugyan, ugyan, semmiség. Ez bevett formája az udvariasságnak, úgyhogy ezt követik. Ugyanakkor, két perccel ezelőtt, a pultnál, rendeléskor, se egy “kérek”, se egy “szeretnék”, se egy “köszönöm”. Csak a legszükségesebb minimumra szorítkozó tömörség: “Feketekávé. Fánk. Tejszín.” Amit aztán szó nélkül vesznek el. Ebben a helyzetben (a pénztáros/pultos - vendég felállásban) ez a kialakult forgatókönyv, úgyhogy itt ezt követik.

G megérkezik, a kabátján kávéfolt, nem tudja egyelőre eldönteni, hogy jó kedve van-e vagy rossz, szokásához híven minden bevezetés nélkül rámzúdítja a két történetet: A vonat, amivel jött, már jóval indulás előtt beállt az állomásra. G odaér korábban, felszáll, senki nincs még a kocsikban, egyedül tud ülni pár percig. Egy jólsikerült magánóra után, kezében a kedvenc kávéjával, kipihenten, csendben, korareggeli napfényben, nyitja ki a regényt, amit tegnap vett magának, paradicsomi állapot. Japán néni balról be, végigcsoszog az üres szerelvényen, G mellé érve megbotlik, ráesik, forró kávé ömlik a kabátra és az új könyvre. Bocsánatkérések áradata, G pedig nem is tudja eldönteni, a lehetséges érzelmi reakciók közül melyiket válassza, a tucatnyi felötlő gondolata közül melyiket fejezze ki, de végül más nem jön ki a száján, csak egyetlen szó: why? 

Nem sokkal ezután már a közeli pékségben van, ahol ráköszön az egyik eladó, egy fiatal japán lány. A nevén szólítja, tökéletes angolsággal, elnézést, ön nem G-sensei? Kiderül, hogy régesrégi tanítványa, 9 évvel ezelőttről, akkor a lány még csak 14 éves volt, abszolút kezdő, This is a book, That is a car, másfél évig járt G óráira. Elbeszélgetnek húsz-harminc percet ott a pékségben, a volt tanítvány folyékonyan, és - ez az igazán nagy szó - a leghalványabb akcentus nélkül mesél az életéről. Az ilyesmi a tanár egész napját, ha nem hetét, feldobja.  

Fél füllel hallgatom az office lady-ket a szomszéd asztalnál. Ha nem nevetnének és tapsolnának ennyit, még azt is gondolhatnám, hogy jól érzik magukat. Sok ilyen tanítványom van, és sokat panaszkodnak erre a munkára. Állítólag a két legelviselhetetlenebb velejárója a “power harrassment” és a pletykálás. Az első ugyaz, ahogy idősebb diákok szívatják a kisebbeket az iskolában. A magasabb rangú beosztottak kegyetlensége az újoncokkal szemben. A másodiknak most is fültanúja vagyok. Amikor valamelyikük kimegy a mosdóba, az itt maradók kibeszélik. Vajon eszükbe jut-e közben, hogy amikor legközelebb nekik kell majd kimenni, az ő hátuk mögött ugyanez fog történni? Nem mind vesz benne részt: az egyikük szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát, csendben ül, a kollégáitól ültében kicsit elfele fordulva, sokat néz a karórájára, és néha felénk pillant, szinte bűnbánóan. Neki van lelke. Ő reményt ad az embernek.


W nős, japán felesége van. Azon emberek egyike, akik két teljesen különböző személyiséggel rendelkeznek, és hogy melyik dominál, az attól függ, hogy társaságban vagyunk-e, vagy kettesben. Ha sok ember beszélget, W minden társalgást olajozottabbá tesz, már csak a jelenlétével is, de legfőképp a jó ídőzítéssel közbeszúrt megjegyzéseivel. Ezek humorosak, de nem vicceskedők, intelligensek, de nem okoskodók. Amerikaiakra jellemző a közvetlensége is, de a felszínessége is. Jó érzékkel tudja, mikor mennyire kell nevetni valamin, és mindig a megfelelő pillanatban borul ki, de egyik reakcióját sem szabad túl komolyan venni. A sok szleng, a sok “dude”, a sok vállveregetés közös eredménye az az illúzió, mintha baromi jó cimborák lennénk. De mindennek nincs igazi súlya és tartalma. Én úgy érzem, pont ez a túlzott barátságosság az akadálya, hogy igazi barátok legyünk. Emellett, ha ketten maradunk, azonnal szükségét érzi, hogy párkapcsolati témákra terelje a beszélgetést, mintha ez az erőszakkal kialakított intimitás lenne az elvárt viselkedés ilyenkor két férfi között. Mintha azt hinné, a barátság köteléke sosem lesz igazán erős, ha nem számolunk be egymásnak a magánélet részleteiről. Ez alól kibújnom viszont igen könnyű: nem kell mást tennem, csak megkérdeznem, mi a helyzet a feleségével - W a saját életét egy végtelenül érdekes, megunhatatlan és kimeríthetetlen témának látja, és szemernyi kétség sincsen benne, hogy ezzel mindenki más is így van.

Megérkezik, pizsamaszerű kinyúlt pulcsi van rajta. Bocsánatot kér, amiért elkésett, az az igazság, hogy nem volt mit felvennie. Még tegnap este otthon összevesztek, és ma reggelre a felesége W összes ingjét elrejtette valahova a lakásban, nem volt hajlandó elárulni, hova. A vita - először úgy tűnt - egy zokni miatt robbant ki. W tegnap munkából hazaérve a levetett zokniját nem dobta ki a szennyesbe, hanem a nappali közepén hagyta. A felesége visszajött a bevásárlásból, és amint belépett a lakásba, rögtön kiabálni kezdett vele. Először csak ilyen-olyan régi sérelmeit emlegette fel, mennyire megbántotta őt W ezzel vagy azzal, 2 hónappal korábban. A zokni látványától aztán végleg dühbe jött. W rezignáltan tűrte az egészet, a felesége pedig csak elalvás előtt vallotta be az idegessége valódi okát: A vacsorához való zöldségek miatt ment a szupermarketbe, és csak a bevásárlásból hazafele jövet jutott eszébe, elfelejtett hagymát venni. Félt, hogy emiatt W majd megharagszik rá, és azt találta ki, ha ő támad először, a férjének nem lesz alkalma a hiányzó hagyma miatt bármit mondani. Ha rögtön az áldozat helyzetébe szorítja, akkor csak békülni akar majd, és elnézi neki, hogy a vacsorából kimarad a hagyma. W az ágyban fekve hallgatta végig ezt a vallomást, és próbálta elmagyarázni a feleségének, hogy ez így nem jó, köztük nincsen szükség taktikázásra, csak normális őszinte párbeszédekre, és legfőképp: a hagyma le van szarva. A feleség viszont csak azt ismételgette: “házastársi kötelességem, hogy ételt biztosítsak a férjemnek, hibát követtem el, nem teljesítettem a feladatom, bocsáss meg.” 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!