(Fiktív sztori. A tanítványaimtól hallott történetfoszlányok ihlették.) 

Murina-nak tizenöt éves korában kertelés nélkül megmondták a tanárai: ha nem festi vissza feketére a haját, semmilyen gimnáziumba nem fogják felvenni. Úgyhogy nem festette vissza. Végül kék hajjal is felvették valahova, igaz, hetente csak kétszer kellett bemennie az iskolába, az órák is, a dolgozatok is az interneten keresztül zajlottak. Azt minden diák tudta, hogy ez az intézmény kevesebbet ér egy rendes gimnáziumnál, de senki nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mennyivel kevesebbet. 


Murina igazából szívesen járt volna be a gimnáziumba minden nap, mert otthon (a Rainbow Flower Mansion egyik földszinti lakásában) minél kevesebb időt akart tölteni. Az apját, aki négy hónappal az ő születése után azt mondta “mendokuszai” (=”nekem ez túl sok bonyodalom”), és eltűnt, sosem ismerte. Nem akart egy légtérben lenni sem a nevelőapjával, akit az életben csak a sportkocsik érdekeltek, sem az anyjával, akinek az arcáról a riadt-bárgyú kifejezés reggeltől estig soha egy pillanatra sem tűnt el. 

“Pár hete még ide volt ragasztva a papírlap, a felirattal, amiről meséltem.” mondta Murina a legjobb barátnőjének, Csihiro-nak. “Majd akkor hagyhatod itt a kurva kocsidat, ha fizetsz érte bazmeg, vagy valami ilyesmi. Kár, hogy nem fotóztam le.” A Rainbow Flower Mansion mögötti parkolóban ácsorogtak. Murina-t hazakísérte a barátnője, de még nem akartak elköszönni. Kavicsokat rugdostak, kezdett beesteledni, hangosan rágóztak. Murina-nak eszébe jutott az a délután, két évvel korábban, amikor először látta meg Csihiro-t, az osztályteremben, és az is, hogy miért volt neki azonnal szimpatikus: A pólóját aznap véletlenül kifordítva vette fel, a tarkójánál ott fityegett a címke. A vastag fekete harisnyáján, a vádlijánál, nagy lyuk. Murina figyelmeztette mindkettőre, Csihiro pedig csak megrándította a vállát, jó az úgy.      

“Az nem semmi.” mondta most Csihiro egy citromsárga Nissan-ra mutatva. 
“Az a nevelőapámé. Naponta tisztítgatja, minden hónapban kicserél rajta valamilyen alkatrészt. Szerelmes ebben az autóba. Azt mondja, szeretne adni nekem zsebpénzt, de emiatt nem tud. Túl sokba kerül a Nissan.”
“Diákmunka?” kérdezte Csihiro.
“Diákmunka?”
“Aha. Egy csomó haverom dolgozik pénztárosként részmunkaidőben. Itt van ez a 7-Eleven éjjelnappali a házatoktól egy sarokra. Egy perc sétára lenne a munkahelyed. Na? Jelentkezzünk együtt.”
Murina sokszor érezte úgy, hogy zsebpénzre lenne szüksége, de egyszer sem gondolt arra, hogy a gimnázium mellett dolgozzon. Nem sok kedve volt hozzá. És az, hogy a 7-Eleven ilyen közel van az otthonához, csak rontott a helyzeten.
“Jó, jelentkezzünk.”

Amikor hazaért, az anyja épp a vacsorához terített. Köszöntek egymásnak, de egyikük se nézett a másikra. Az anyja lerakott két tálat (egy nagyobbat és egy kisebbet) az asztalra, azok mellé egy-egy pár pálcikát (hosszabb, feketét és rövidebb, vöröset), a férjének és magának. 
“Csihiro-val holnap jelentkezünk pénztárosnak a 7-Eleven-be.” Az anyja nem válaszolt. Azóta nem beszélt a lányához, mióta az a múlt héten piercing-et rakatott a nyelvébe. Amikor Murina megfordult, hogy bemenjen a szobájába, annyit azért mégis mondott:
“Helyes.” 
Murina megállt, kicsit nézte, ahogy az anyja lerakja a teáscsészéket, és közben önkéntelenül végigsimítja az állkapcsát, a bal oldalon. Még fájt neki a tegnapi pofon helye. Nem volt elég óvatos, amikor kiszállt a Nissan-ból. Hozzáért az oldalához, és a férje felfedezte a kocsin az ujjlenyomatokat. Murina az ágyán fekve, a plafont bámulva hallgatta, ahogy ezek ketten odakint vacsoráznak, és arra gondolt, szeretné egy baseball ütővel szétverni azt az autót. Vagy inkább nekivezetni frontálisan egy falnak. Egy falnak, ami előtt ott áll a nevelőapja.    

Másnap délután, az üzletvezető (mindkét lánynak feltűnt, milyen száraz és vörös a bőr a kézfején) azzal kezdte az interjút, hogy megkérdezte, hány évesek. 18 éves kor alatt senkit nem vesznek fel, Murina és Csihiro pedig egy évvel fiatalabbak voltak, úgyhogy hazudtak. Nem sokan akartak pénztárosok lenni, mindketten azonnal megkapták az állást, és még aznap elkezdődött a betanításuk is. 

A betanításon hárman vettek részt. A két lány mellett ott volt még a pár nappal korábban felvett, náluk tizenöt évvel idősebb férfi, Bakaszuke. Ő most harmadszor hallgatta végig, hogyan kell a pénztárgépet kezelni, az első két alkalommal nem sikerült megjegyeznie. A betanítást végző pengeszájú, mozdulatlan szemű, középkorú nő - akinek az üzlezvezetőhöz hasonlóan vörös és kiütéses keze volt - mindig megváltoztatta a hangját, amikor Bakaszuke-nek mondott valamit. Lassabban és hangosabban beszélt, kicsit előrehajolva, felvont szemöldökkel, és ahogy Murina hallgatta, az volt az érzése, a szavak úgy pattannak vissza a férfi homlokáról, akár a labdák egy téglafalról, leesnek a földre, a lába elé, és ott is maradnak, meg nem értve, fel nem használva. 

Pár nappal késöbb már Csihiro és Murina feladata volt, hogy újra és újra elmondják neki, hogyan kell a pénztárgépet használni. Volt, aki azt állította, a friss házas Bakaszuke az üzletvezető unokahúgát vette feleségül, csak ezért engedik, hogy itt dolgozzon. Miután a kínosan hosszú ideig megvárakoztatott vásárló kiment a boltból, Csihiro a pultra könyökölt, lehunyta a szemét, dörzsölni kezdte a jobb halántékát, és suttogva mondta:     “Megmondtam, hogy írd fel egy jegyzetfüzetbe.”
“Felírtam, de elfelejtettem, melyik oldalra.”
Csihiro kinyitotta a szemét, de erre már nem válaszolt semmit, mással volt elfoglalva. Azzal, hogy miért olyan érzékeny és fájdalmas a bőr a tenyerén.
“Csihiro-csan, mutattam már a kedvenc anime-karakteremet? Ő egy tizennégy éves leszbikus boszorkány, tud varázsolni, és nagyon helyes és aranyos. Pont, mint te!” Csihiro hallotta, hogy Bakaszuke előveszi az okostelefonját, önkéntelenül odanézett, és még épp látta, ahogy kapkodva bezárja az előzőleg megnyitott pornó-oldalakat, és remegő kézzel keresgél a fotói között. Csihiro felvette a kardigánját, a füle mögé simította a haját, és otthagyta a pénztárgépet is, a férfit is, kiment a hátsó udvarra, ahol Murina cigizett.

Murina, ahogy meglátta a barátnőjét, kérdezés nélkül elővett egy cigit, szétmorzsolta a filterben a kis mentolos labdát, odaadta neki, és végignézte, ahogy elszívja. Egyikük se szólalt meg, de ebben a csendben mégis volt valami közös, mert tudták, hogy mindketten ugyanarról nem beszélnek. Arról, ami Csihiro-val a nyáron történt, egy éven belül már másodszor. 

Odabenn, a 7-Eleven bejáratától pár méterre jobbra, Bakaszuke kiszedett egy nedves fertőtlenítős kéztörlőt az automatából. Minden vevő és minden alkalmazott ingyen használhatta ezt a gépet, és Bakaszuke - aki nem csak a sötéttől és az anyjától félt nagyon, hanem mindenek előtt a fertőzésektől - tizenöt percenként alaposan megtörölte a kezét. Emiatt a gép hátuljában lévő tartályt naponta kétszer-háromszor is újra kellett töltenie. Most is ezt csinálta, és akárcsak egy hete minden alkalommal, most is összetévesztette az alkoholos üveget a penészölő vegyszeres üveggel. A nagy, piros betűs figyelmeztetés, a folyadék bőrrel közvetlenül ne érintkezzen, mindig elkerülte a figyelmét.  
 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!