Az idősebb generáció a világon mindenhol, így Japánban is, gyakran hasonlítja össze magát a “mai fiatalokkal”, akikről szívesen beszél a megbocsájtó lenézés hangján. Az egyik nagy különbség, amit sokat hallok - érdekes módon mindkét oldalról - arra vonatkozik, hogy az idősebb korosztály tagjai még egészen más felfogás szerint szervezték meg az életüket. Másképp osztották be az előttük álló éveket. Az elképzelés pontosan ugyanaz, mint a “hét közben dolgozom, hétvégén lazítok” hozzáállás, csak nagyobb léptékben, kiterjesztve az élet egészére. Magyarán, a 30-as, 40-es, 50-es éveiket a munkának szentelték: szabadságot nem vettek ki, a tizenkét órás munkanap átlagosnak számított, pénzt pedig alig költöttek, a drága hobbiktól és tengerentúli utazásoktól távol tartották magukat. A nyugdíjas éveikre spóroltak. “Akkor érek majd rá, akkor lehet majd igazán kikapcsolódni.” Ennek köszönhetően rengeteg a - csak néhány példa! - hegymászásban örömét lelő, Új-Zéland, Dél-Amerika és a Himalája között utazgató idős japán férfi, vagy a parkról parkra járó, gigantikus és méregdrága fényképezőgéppel virágokat, faleveleket fotózgató néni. A minden egyes nap golfozó, a borkülönlegességeket gyűjtő, és így tovább. Egy átdolgozott élet után, a testileg-lelkileg 100%-osan a vállalatnak szentelt évtizedek után most végre ráérnek, és megengedhetik maguknak. És itt ülnek körülöttem a vonaton.

Ahogy lassítani kezdünk, mert mindjárt megérkezünk a dél-chiba-i Fűrészhegyhez (Nokogiriyama), a fent leírt kategóriába sorolható nénicsoport felpattan az ülésről, és kapkodva készülődik. Barátnők amatőr túracsoportja, tetőtől talpig az alkalomhoz megvásárolt felszerelésben, túrakabát, túrahajpánt, túrafülmelegítő, túranapszemüveg, túrazokni, túratermosz. Már a vonaton elkezdenek bemelegíteni: hajolnak, guggolnak, nyújtanak, “Yosha” (josá) sóhajtják hangosan és szégyentelenül, magyarul: “huh, ez is sikerült” vagy “fű, ez is megvolt”. Felsorakoznak a vonat ajtajánál, a növekvő izgatottsággal arányosan növekvő hangerővel csevegnek, és türelmetlenül topognak. Amint nyílik az ajtó indítják a stoppert, és irány a hegycsúcs, a sílift irányába (amerre én fordulok el) legfeljebb egy megvető pillantást vetnek.  

Négytagú, morcos család áll előttem a sorban. Fancsali pofával várnak, de valószínűleg mindegyikük, külön-külön, meg van róla győződve, hogy habár ő sokkal inkább maradt volna otthon, a másik háromnak tényleg volt kedve ehhez a közös kiránduláshoz. Már csak órák kérdése, hogy testileg-idegileg kellőképp kifáradjanak és jól összevesszenek amiatt, hogy ilyen fárasztó szombatra kényszerítették rá egymást. Félelmetes. Mármint az, hogy mennyi összeveszés alapja egy-egy kitalált, légbőlkapott, kizárólag a családtagok fejében létező történet. Ahogy a japán cégek sikeres működésének, úgy a japán családok és a párkapcsolatok sikeres működésének is a legfőbb akadálya a kommunikáció hiánya. Ezt nem a tudományos felmérések mondják, hanem én. Ha egyvalaki veszi a bátorságot, hogy szóvá tegye, mivel van baja, a többiek is őszintébben fognak panaszkodni, és hamar kiderül, hogy a legtöbb nézeteltérés mondvacsinált. A legtöbb. 

Megyünk fel a sílifttel, és innen még nem látszik, de a napsütötte falombok sűrűje mögött Japán egyik legnagyobb méretű buddha-szobra ül. Az odavezető hosszú, meredek és keskeny ösvények mellett mindenhol apró szobrokat lehet felfedezni: arhat-ok, hol a sziklák közt, hol a bokrok közt, megvilágosodott, de a földi életben megmaradt tanítómesterek. A módszer, ami állítólag elvezette őket az elme felszabadulásához, a meditációs gyakorlat. Ez nem jelenti azt, hogy az első a másodiknak egyenes és automatikus következménye lenne. Szerintük a felszabadult elmeállapot - mint lehetőség - ott van mindenkiben, nem a meditáció hozza létre, az csak segít meglátni. Ahogy az ösvény sem oka a hegynek, csak elvezet hozzá. Amit a buddhisták tudatlanságnak neveznek, az nem a szellemi képességek szegénységét jelenti, hanem inkább fel-nem-ismerést, nem-tisztán-látást, vakságot. A szenvedés (okainak) nemlátása miatt ragad benne az ember a szenvedésben. Nem tud a helyes és helytelen tudatállapotok közti különbségről. Így aztán a tudatlansága miatt nem képes felismerni a kárt, amit nap mint nap magában tesz. Nem tud kiszakadni a berögződött gondolkodásformák kereteiből, a szokásai és a vágyai öntudatlan rabszolgája lesz. 

Én: Te vallásos vagy?
Tanítvány: Nem, dehogy.
Én: De buddhistának buddhista vagy, ugye?
Tanítvány: Persze.

Én: Téged nagyon érdekelnek a vallások ugye?
Tanítvány: Igen, de főleg a buddhizmus. Arról sok könyvet elolvastam.
Én: Össze tudod foglalni a lényegét?
Tanítvány: Persze. “Add fel!”

Az átlag japánnak a buddhizmus se nem szigorú spirituális gyakorlat, se nem erkölcsi kód. 6 év alatt nem is ismertem meg sem olyan japánt, aki rendszeresen meditálna, sem olyat, aki ne enne húst. Magyar ismerőseim között mindkettőből akad jópár. A japánnak a buddhizmus életvitel, sőt még az sem, inkább csak életérzés. Egyes ünnepeket fontosnak találnak, másokat nem, egyes tantételekben hisznek, másokban nem, és ahol kedvük tartja, ott egy kis shinto-t is belekevernek. Ma már megfér egymás mellett a két vallás, de a tény, hogy sokáig egymás halálos ellenségei voltak már csak abból is jól látszik, hogy a sokszáz pici arhat-szobor legtöbbjének hiányzik a feje, vagy utólag lett visszaragasztva. A 19. század végén felerősödő anti-buddhista mozgalmak során rengeteg templomot és szobrot romboltak szanaszét, a szerzeteseket pedig erőszakkal kényszerítették, hogy áttérjenek a shinto vallásra. 

Ami rossz: ha egy félreeső helyen megállok kifújni magam, vagy fotókat készíteni, nem telik bele tíz percbe, hogy más kirándulók is megálljanak pontosan ugyanott, abban az őszinte hitben, hogy ez itt A Kijelölt Pihenőhely. Az érvelés megvilágítása érdekében rekonstruálom a belső monológot: “Ez az, ahol már van valaki, ellentétben a többi hellyel, ahol nincs senki, tehát nagy valószínűséggel ez az a hely, ahol lenni kell.” Töredezett, csálé lépcső vezet fel a sziklaszirthez, tábla figyelmeztet, hogy ez zsákutca, nem lehet majd sehova továbbmenni. Felmegyek a legtetejére, leülök a mohalepte lépcsőfokokra, a sziklafalon gubbasztó kis szobrok társaságában, és elkezdem ezt a blogbejegyzést írni a füzetembe. Közeledő léptek zaja, egy-két “awesome”, néhány “yeah, dude”, megérkezik egy amerikai társaság, és - ez annyira hajmeresztő, hogy még én is kételkedve írom most le, pedig személyesen átéltem - leülnek a közvetlenül mellettem lévő lépcsőfokokra szendvicsezni, dumcsizni. 

"Azon meditálok, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet." Az ilyen köznyelvi szóhasználattal ellentétben a buddhista meditáció nem gondolkodás, hanem a gondolkodás menetének, a felötlő gondolatok áramlásának független, higgadt, nem-ítélkező megfigyelése. A meditációban nem az a cél, hogy semmi ne jusson eszembe, hanem, hogy egy pár lépéssel mentálisan hátrébb állva, világosan és tisztán lássam azt a folyamatot, ahogy a dolgok eszembe jutnak, és aztán elfelejtődnek. Nem az a baj, ha a semmiből egyszercsak jön egy gondolat, hanem az, ha "ráharapunk": ha elveszünk az automatikus "szeretem-nemszeretem" reakciókban, ha engedjük, hogy magával ragadjon, és öntudatlanul sodródunk tovább. A sikeres meditációs gyakorlat ezzel szemben önfegyelemre tanít, stabilizálja a tudatos szemlélődés állapotát. 

Ami jó: Anélkül, hogy nekem erről bármi fogalmam lett volna, a Nokogiriyama hegynek nemcsak sajátos, lélegzetelállító hangulata van, hanem - ami a számomra még misztikusabb - nyitvatartása is. Délután ötkor van a záróra, ami első hallásra a fölösleges japán pedantéria idegtépő példájának hangzik, de végül nagyon hálás lettem érte. Egyedül ez mentette meg a napomat, ennek köszönhető, hogy létrejött a blogbejegyzés, létrejöttek a videók, és nyugodt, elégedett kedélyállapotban, az emberiséggel kibékülve indultam haza este. Záráskor ugyanis minden japán szedte a sátorfáját, és sietősen elhagyta a templomot, valamint az összes azt övező kacskaringós ösvényt. A dolog lényege, hogy ez nem több egy önkényesen kikiáltott időbeli határvonalnál, aminek a fizikai valóságban semmilyen gyakorlati következménye nincs. A hegynek nincsen bejárata, amit elreteszelnének, a buddhaszoborhoz és a hozzá tartozó szentélyekhez nem vezet ajtó, amin 5 után már nem lehet kimenni. Jó, igen, a talizmános bódék és a füstölő-árusok standjai bezártak. De ez a “zárva” felirat nem több ez egy szelíd javaslatnál: “kezd lemenni a nap, ideje hazaindulni”. A záróra csak a fejekben létezik, de nem az enyémben, aminek hála 5 után (még épp elegendő fényben) volt egy mennyei egy órám, egyedül a hegyen - akár a kevéssé ismert, szép kilátást nyújtó mini-parkban, akár a sziklafalba vésett, világháborús áldozatok emlékére épített 30 méter magasan tornyosuló kegyelem-istennő lábainál, akár a “pillantás a pokolba” becenevű élesen kiugró sziklaszirtnél, akár fenn a csúcson (ahol nem tömegben még sosem jártam). Teljes csendben mászkáltam ide-oda, fel-le, olyan érzéssel, amire nincs jobb szó, mint: hála.  

Lehet, hogy tévedek, de szerintem a nyugati ember számára az egyik legszimpatikusabb buddhista ötlet a karma. Ez olyan... megnyugtató. Jutalom, büntetés, egyensúly, de nem vagyok benne biztos, hogy ez fedi-e az itteni elképzeléseket (pláne az eredeti tanítást), vagy csak egy egyszerűsített-nyugatiasított értelmezéssel van-e dolgunk. Hiába nagyon elterjedt ez az értelmezése, a karma nem egy erkölcsi ok-okozati sorozat, jutalmak és büntetések előre meghatározott gépies rendszere. Az (értékes vagy káros) cselekedeteknek nincsen előre meghatározott fix következménye, csak különböző következmények magjai vannak benne. Hogy azokból mi válik majd valóra, az az én jövőbeli viselkedésem (és ezer más tényező) függvénye. Egyszóval, szerintem, a karma végkimenetele állandó bizonytalanságban és változásban van, mert az, hogy a múltbeli negatív cselekedeteknek milyen következménye lesz, függ a jelenlegi tudatállapotaimtól.

Szándékos tervezés eredménye-e vagy sem, nem tudom, de ahogy az ösvény végénél a fák lombjai épphogy csak nem érnek teljesen össze, a levelek közt maradt szerencsés kis résen át pont meg lehet pillantani a hatalmas buddha (“Daibutsu”) fejét. Nem bonyolították túl az elnevezést: Nihon-ji. “Japán-templom”. A buddhizmus “soto zen” nevű ágához tartozó templom több, mint ezer éve, 725-ben épült ide, viszont a gránitból kifaragott Yakushi Nyorai nevű gyógyító buddha csak 1783 óta ül itt, és tart gyógyszeres tégelyt az egyik kezében. 

A zazen (ülve meditálás) gyakorlása alatt a légzés az a pont, amire a figyelmünket irányítjuk. Nincs szükség se a lelassítására, se a felélénkítésére, se a számolására. Nincsen a légzésben magában semmi különleges, csak annyiban hasznos, hogy mindig ott van, ezért jól használható horgonyként, amivel a figyelmünket a jelen pillanathoz, az itt és mosthoz kötjük. A zen meditatív gyakorlat egyébként nem merül ki magában a zazen-ben, hanem fenntartható, fenntartandó a banális hétköznapi tennivalók közben is. Sőt, az csak az igazi kihívás. Teljes passzivitásban ülve nem akkora kunszt az indulatok kikapcsolása, a rögeszmék elengedése, az egyensúlyból való kibillenés elkerülése. De máris komolyabb önfegyelemre és tudatosságra van szükség, ha valaki ezt mosogatás, banki ügyintézés, vagy, teszem azt, angoltanítás közben próbálja meg. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!