A Kanto-területen (Tokió és környéke) nincsen se központi, se padlófűtés a lakásokban. Mindenki maga kell, hogy gondoskodjon ilyen-olyan megoldásról, nagyjából decembertől márciusig - igaz, nulla fok alá nem nagyon megy soha. Fűtésre állított légkondi a leggyakoribb eszköz, azon kívül van fűthető szőnyeg, fűthető takaró, és különböző fűthető bútorok. Divatos a forróvizes palack is, amit különféle mintájú és színű, szép horgolt tokokba lehet bújtatni. Én a magam részéről jó hideg szobában, de jó meleg paplan alatt tudok a legjobban aludni. Az időzítőnek hála, a tervezett ébredésem előtt egy órával bekapcsol az elektromos hősugárzóm. Persze, egyrészt ez csak a hálószobát melegíti fel (laktam itt már olyan helyen is, ahol a konyhában a reggeli kávé készítése közben rendszeresen látszott a lehelletem). Másrészt mindez csak akkor működik, ha a sültkrumplis ember nem ébreszt fel. A délután kezdődő munkám miatt csak 9-10 körül szoktam felkelni, ő pedig 8-9 magasságában már javában járja körbe az utcákat, mini-teherautójával, annak a platóján egy ósdi kis kemencével, abban süti a friss burgonyát. Füstöl a bádogkémény, a jóember pedig operaszerű stílusban, fejhangon énekelve hirdeti a portékáját. 

Kotyogós kávé, blogírás, saját összeállítású, nevetségesen időigényes műzli reggeli, ingek mosodából haza, a készülődés banális részletei, és a cégem dress code-jához való változó érzelmi viszonyom. Férfitanároknak minden nap kötelező a borotválkozás és a nyakkendő, és a hozzáállásom az évek során így alakult: Betartom, bosszankodás nélkül. Betartom, de bosszankodva. Nem tartom be, és emiatt bűntudatom van. Nem tartom be, és még bűntudatom sincs. Nem csak én érzem úgy, hogy ennyi idő után a szabályok lazábban vonatkoznak rám, hanem a főnökeim is. Még a hajamat is visszanöveszthettem - amikor felvettek a céghez, le kellett vágnom. Extrém esetben (értsd: olyan tanítványok előtt, akiket 3-4 éve tanítok, töretlen kölcsönös szimpátiával) még rövidujjú inget is megengedek magamnak: láthatják a tetoválásaimat.

Délután 1 körül szállok metróra. A bejáratnál végtelenül hasznos poszter, minden egyes nap jelentősen megkönnyíti az életemet. A vonal összes megállóját felsorolja, mindegyik mellett az adott állomás kicsinyített, leegyszerűsített tervrajzával, és a tízkocsis szerelvény ábrájával. Így pontosan lehet látni, hogy amikor majd odaérkezünk, a metró mely kocsijához lesz legközelebb ez vagy az a kijárat, mozgólépcső, lift, átszállási lehetőség más vonalra, ATM, mely kocsikban vannak elsőbbségi ülések, melyikben erősebb és gyengébb a légkondi, hol van hely babakocsinak. Egy ideális világban minden utas előre megnézi ezt a posztert, tudja, hogy hova akar menni, a megfelelő kocsiba száll fel, leszálláskor pontosan ott van, ahol neki a legpraktikusabb, így kóválygás és ténfergés nélkül halad azonnal tovább. A tudatosan közlekedő tömeg szépen elosztva, egy óramű pontosságával áramlik. Egy ideális világban, talán majd egyszer.   

A Tokió állomás tőszomszédságában lévő metrócsomóponton hetente többször is át kell verekednem magam. A hely neve Otemachi, Nagykézváros. Vagy azért, mert ahogy az ujjak a kézfejbe, úgy futnak itt egybe a különböző metróvonalak, vagy azért, mert mint egy nagy kéz, úgy fogja egybe és tartja egyensúlyban ez az állomáskomplexum a tokiói metróhálózatot, vagy azért, mert egyik sem. A különböző irányokba induló vonatok peronjai egymás alatt helyezkednek el, egyre mélyebben és mélyebben, és mindig az az érzésem: a folyosók labirintusának kiépítéséhez szükséges pénz 99%-a állt csak a rendelkezésükre: már mindennel elkészültek, végül csak a plafon volt hátra, és akkor elfogyott a keret. Az átmeneti megoldásnak tűnő csúf kék háló évek óta lóg itt. 

Szelektív hulladékgyűjtő dobozok, frissen facsart gyümölcslevek, és ingyen wifi az viszont mindenhol van. Ahogy egyenruhás, hangosbemondós állomás-alkalmazottak is. Ha konzisztens lenne, szinte bármilyen szabályt el tudnék fogadni. Nem baj, ha Magyarországhoz képest szokatlan, de legyen mindig mindenhol ugyanúgy szokatlan. Ami bosszantó, az az, ahogy a szabályok lépten-nyomon változnak. “A baloldalon tessék menni.” Hallom végig az első folyosón, de a következő folyosón már azt kiabálják a fülembe: “A jobboldalon tessék menni.” A mozgólépcsőknél: “A Chiyoda metró felfele van, nem lefele. A Tozai metró lefele van, nem felfele.” Aztán, amikor már majdnem odaérek a peronomhoz: “A hely mindjárt szűkebb lesz, ezért tessék vigyázni!” Hirtelen összesűrűsödik és lelassul a tömeg, építkezés miatt a folyosó egyik fele le van zárva. Araszolgatok, manőverezve a sok ugyanolyan öltöny közt, van időm végignézni az metró-etikett plakátokat. Áthúzott ököl: ne verekedjél a vonaton. Áthúzott telefon és lábnyomok: ne okostelefonozz, miközben gyalogolsz. (Ezutóbbi fajta a PokémonGo megjelenése óta terjedt el.) Ne üsd az esernyőddel a biztonsági embereket. Ne lég-golfozzál a peronon. Ne nyomjátok össze a másik utast a hátizsákkal. És még tucatnyi különféle utasítás, de most ennyi elég.    

Az állomás területére semmilyen talajvíz nem tud beszivárogni, kivéve olyankor, amikor igen, vagyis igazán nagy esőzések alkalmával. Az itteni technológia azonban fényévekre van minden más országtól, csak csodálni lehet, és nem lennének japánok, ha nem találtak volna ki ennek a megoldására is egy okos kis szerkezetet. A becsöpögő vizet tölcsérrel egybegyűjtik, onnan műanyag cső vezeti el, fekete szigszalaggal diszkréten az oszlopokhoz ragasztva, majd végül a földre helyezett műanyagpalackba gyűlik. 

A metrók - ha épp olyan napot fogok ki, hogy se földrengés, se öngyilkos nincsen - nem csak percre pontosak, hanem másodpercre. Nem csak a következő állomást mondják be, hanem a következő utánit is (van ennek értelme, gyorsvonaton kifejezetten hasznos), sőt azt is, ha rázósabb szakasz jön, ahol kapaszkodni kell. Nem csak légkondícionáltak, de nyáron - amellett, hogy a levegőt hűtik - egyes kocsikban ezzel párhuzamosan az üléseket fűtik, hogy csak felfrissüljön a kedves utas, de ne fázzon a sok japán popsi. A kijelzőre tekintve értesülhetek róla, hogy két vonat fog érkezni egymás után, az első Toyo-Katsutadai-ba megy, a második Toyocho-ba. Én személy szerint azt mondanám, ha van még hely azon a kijelzőn, ahol plusz információt lehet közölni, írjuk már oda, melyik mikor érkezik ide, hisz joggal feltételezhetjük, hogy ez lesz a legtöbb utast érdeklő részlet. Ehelyett a vonatok sorrendje az, amit igazán fontosnak ítéltek kihangsúlyozni. Ebből megtudhatjuk, hogy az első vonat fog megérkezni először, a második pedig utána.

Felszáll két egyetemista lány, fogják a tankönyveiket, csacsognak, nézik, hova tudnának leülni. Az újságába elmerülő szararimentől jobbra és balra eső két hely üres, de szemmel láthatóan nem akarnak a két oldalára leülni. A fickó észreveszi a helyzetet és odébb csúszik eggyel. Hajlongás a két lány részéről, biccentés a férfi részéről. Nem nagyon tudok visszaemlékezni olyan alkalomra az elmúlt évekből, amikor hasonló esetben ne ugyanez történt volna. 

Fontosnak tartják a teljes csendet a tömegközlekedési eszközökön, főleg reggel és este, amikor minden utas alszik. Az évek során láttam már itt utast köpdösni, hányni, az orruk tartalmát az ülésre kenni és egy alkalommal még maszturbálni is. Az ilyen nyilvános viselkedést akár kellemetlennek is lehetne nevezni, mégis, mindenki más rezzenéstelen pókerarccal tűrte. Semmilyen deviáns magatartás nem vált ki olyan felháborodott tekinteteket, mint ha valakinek megszólal a mobilja. Ha még fel is veszi és fennhangon beszélgetni kezd az illető, a közelben ülők gyilkos pillantásokat lövellnek felé, és extrém esetben talán rá is szólnak. Ül mellettem két középkorú üzletember, tableten nézik a focimeccset kihangosítva. Odafordulok és megkérem őket, hogy használjanak fülhallgatót, mert mindenkit zavar. Ültükben meghajolnak párszor, bocsánatkérések, “nagyon zajosak voltunk, hibát követtünk el” (ezt összeráncolt, fájdalmas arckifejezéssel közlik), veszik elő a fülhallgatót. Szakmai ártalom: a tantermemben én mondom meg, hogy mi legyen, egész nap gyerekeket csitítok, irányítok, dícsérek, utasítok, és aztán azt hiszem, mindenhol máshol is én irányíthatom az eseményeket.  

Uzsonnáért a nyelviskola melletti kávézóba. Hosszú sor. Én ezt a magam részéről még nem fedeztem fel, de a tanítványaim állítása szerint a japán ember imád sorban állni. Egyrészt - mondják ők - a többiek jelenléte megerősíti őket abban a hitükben, hogy az adott termék/szolgáltatás kimagaslóan értékes, hisz máskülönben nem érdekelne ennyi embert. Ráadásul, a sorra kerülés élménye annál eksztatikusabb örömöt fog okozni, minél hosszabb volt előtte a várakozás. Volt, aki már hirtelen döntéssel olyan (általa ismeretlen étteremhez vezető) sorba is beállt, amiről nem is tudta, mi lesz pontosan a végén. Egyszerűen meggyőzte őt a sor látványa, ennyien nem tévedhetnek, ez csak valami finom dolog lehet. Én pont fordítva: hiába imádom az itteni szendvicseket, a sor látványa kishíján elveszi a kedvem az egésztől, vagyis pontosabban a sorban előttem álló férfi, aki palástként viseli a hátán a japán lánybandás takarót. 

“Mennyi idő múlva fogja megenni?” Kérdezi a pénztáros, a sonkás-avokádós szendvicsemre mutatva. A választól függően fogja körberakni 1, 2, vagy 3 darab jégakkuval az ételt, hogy garantáltan friss maradjon. (Ugyanez az eljárás, ha húst veszel a - jobb fajta - szupermarketben.) Még egy szezámmagos banánlé, aztán be a nyelviskolába, ahol átkapcsolom az agyam “munka” üzemmódba, és leülök óraterveket írni.  

(folytköv nemsoká)

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!