Minden reggel elindulok itthonról, és minden reggel azt mondom magamnak, talán az állomásig el tudok jutni (10 perc séta) anélkül, hogy BÁRMI furcsát látnék, és minden reggel rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen. Van, hogy másodpercekbe telik csak. Van, hogy vicces a látvány és van, hogy elszomorító. Van, hogy a nap végéig jókedvű leszek tőle, és van, hogy legszívesebben sarkon fordulnék, és azzal a lendülettel mennék haza a lakásomba, egyenesen be vissza a paplan alá. Néha pedig annyira arcon csap a felismerés, hogy “Japánban élek”, hogy a szó szoros értelmében meg kell állnom egy pillanatra, hogy rendesen feldolgozzam ezt a tényt, elfogadjam, hogy az úgynevezett “felnőtt életem” felét (14-ből 7 évet) itt töltöttem. Próbálom megérteni ezt az országot, és az, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez sosem fog teljesen sikerülni, egy pillanatra sem veszi el a kedvem attól, hogy továbbra is gondolkozzak rajta, és ezt azzal a módszerrel tegyem, ami nekem személy szerint a legjobban beválik, az íráson keresztül. Az első 5 évben csak magamnak, jegyzetfüzetekben, az utóbbi 2-ben pedig itt ezen a felületen. 

Még az az üzenet sem tántorít el, amivel az új óriásplakátokon szembesülök ma reggel. “No think” és alatta katakanával: “happy”. Ne gondolkozz, légy boldog! (?) Most nem is az állomásra megyek, hanem csak ide a postára, az még közelebb van, néhány sarok, lássuk, mit rejteget ez az öt perc a számomra? (és rajtam keresztül a blog számára) Fiatal lány, az aktuális divatnak megfelelően csak elöl tűri be a farmerjába a blúzt, de ott aztán jó szorosan, hátul pedig hagyja, hogy lelógjon. A tanítványaim magyarázata szerint az elsőre azért van szükség, hogy pontosan látszódjon, milyen karcsúak, a másodikra azért, mert a legtöbben szégyellik a fenekük formáját. A lány szemmel láthatóan nem akart iPhone képernyőre való védőfóliára pénzt költeni, az okostelefon konyhai celofánnal van körbetekerve. A telefonba dugott fülhallgató nem a fülében van, korábban valószínűleg a zsebébe lehetett belenyomva, de onnan kiesett, le a földre, nem tudom hogyan, mindenestre most hosszú, vékony, fehér farokként húzza maga után a járdán. A háromkerekű robogójával megáll a pirosnál az üzletember, megsímogatja a kutyát az ölében. Ő így sétáltatja. A másik öltönyös az utcasarkon épp végez a cipője kifényesítésével (nem tudtam, hogy ilyen van még), én pedig megérkezem a postára. 

Sokszor voltam már itt, a postamestert jól ismerem, és nem tudom másképp elképzelni, mint a makulátlan tisztaságú, élére vasalt, háromrészes öltönyben, amiben mindig látom. Szorosra húzott, ízléses színvilágú nyakkendő, minden hajszál a megfelelő irányba fésülve. Az az érzésem, már reggel így kel ki az ágyból. Vagy eleve így született. Egyenes háttal ül a pult mögött, tölti ki nekem a papírokat, ami ahhoz kell, hogy vámmentesen hazaküldhessek egy csomagot a családomnak. Akár a tollat veszi fel az asztalról, akár a bélyeget lapítja le, akár a dobozt helyezi éppen a mérlegre, a mozdulatait ugyanaz jellemzi: céltudatosság és elegancia. 

“Légipostán vagy hajóval szeretné, Márton-san?” Enyhén felvont szemöldökkel, összecsücsörített szájjal várja a választ. Megkérem, hogy magyarázza el az árkategóriákat. Pár másodperc alatt már ki is nyomtatja nekem az angolnyelvű táblázatot, és könnyen követhető logikával megy végig az opciókon: legolcsóbb, leggyorsabb, csomagként vagy levélként, biztosítással vagy anélkül. Két dolog rögtön szemet szúr. Egyrészt, hogy feltűnően lelassította a beszédét, szándékosan egyszerűen fogalmaz, alap japán szavakat és igemódokat használ csak, és odafigyel, hogy minden szótagot tisztán artikuláljon. (Az üzenet bonyolultságát a hallgató szintjéhez igazítani. Ezt nagyon kevés japán képes megcsinálni, külföldihez beszélve, és nagyon kevés amerikai kollégám képes megcsinálni, a japán tanítványokhoz beszélve.) Másrészt, mindig figyeli az arcomat, és a magyarázatával csak akkor megy tovább, ha meggyőződött róla, hogy az eddigieket megértettem. Kedvem lenne megmondani neki, hogy jó tanár lenne belőle. 

Dióhéjban a tények: ahány kiló a csomagom, annyiszor 1000 yenbe fog kerülni. 2-től 3-ig kétezer yen, 3-tól 4-ig háromezer, stb. Ránézünk mindketten a mérlegre. 5018 gramm. Sóhaj. (részemről) “Miért nem mértem le otthon?” Ha eggyel kevesebbszer tekerem át ragasztószalaggal, nem lenne 5000 fölött... A postamester gondterhelten, várakozóan néz rám - nekem közben átsuhan a fejemen minden, ami a helyzet reménytelenségét garantálhatja, a japánok vak, tekintélytisztelő szabálykövetése, a kritikátlan engedelmesség, az önállóskodástól való rettegésük, és már veszem is elő az ötezrest - végül elmosolyodik, és megszólal: “Ha jól látom, akkor ez egy 4 kilós csomag, ugye? Az 4000 yen lesz.” Elhessegető mozdulatokat csinál a kezével, amikor kezdeném neki mondani, hogy arigató. 

Nem kevésbé segítőkészek akkor sem, amikor csomagom érkezik. Este 10-ig bármelyik nap felhívhatom őket, és - angolul! - megmondhatom, pontosan hány órara kérem a kézbesítést, akár rögtön másnap kora reggelre is. Ha esetleg mégsem vagyok itthon, akkor sincs gond. A lakásokhoz tartozó postaládákba ugyan nem fér bele nagyobb csomag, de minden újabb lakóház aljában található nyolc-tíz különböző méretű széf. A postás a csomagot elhelyezi az egyikben, egy általa kiválasztott számkóddal lezárja, a kódot és a széf számát felírja egy papírra, a papírt bedobja a lakó postaládájába. A világhírű japán hatékonyság (ami valaha igaz lehetett, de a valódi hétköznapokban én ma már semmi nyomát nem látom) ezen a speciális területen maradandónak bizonyult. A Japán Posta működik úgy, ahogyan a legtöbben az egész országról hiszik, hogy működik. 


 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!