Az arcokon döbbenet, teljes értetlenség tükröződik. Idős és fiatal, szegény és gazdag, otthonülős és bulizós - mindenféle ember akad a tanítványaim közt, és az összeset meg is kérdeztem, de mindannyian ugyanezzel a tanácstalan tekintettel és hallgatással válaszoltak. Aztán megismételték a kérdésemet: 
“Olyan kirándulóhely Japánban, ahol nem fogsz emberekkel találkozni...?” 
“Igen, szeretnék egy kicsit elmenekülni a tömegből, Tokióból.” 
Még egy kis fejvakarás, homlokráncolás, aztán végül - újra és újra - ugyanaz a válasz minden tanítványomtól: 
“Olyan hely nincsen.” 

Pedig nekem ezzel a hosszú hétvégével más szándékom nem volt, csak ennyi. Egy lélegzetvételnyi egyedülléthez jutni, találni egy helyet (egy ösvényt, egy kávézót, egy parkot) ahol akár egy, vagy talán még két óra is eltelhet anélkül, hogy emberi arcot lássak. 

Más egy adatot papíron leírva látni, és más a saját bőrömön érezni. De talán mégis vonható egy kellőképp érzékletes párhuzam: Japán lakossága majdnem az USA lakosságának a fele. A területe viszont nagyjából megegyezik egyetlen amerikai államéval, Kaliforniával. Minden héten, amikor Shinjuku-ban átszállok, eszembe jut: ezen az állomáson annyi ember megy keresztül egy nap alatt, ahány turista az Empire State Building-en egy év alatt, három és fél millió. A tényt, hogy mennyire sűrűn lakott ez az ország, egy pillanatra se lehet itt elfelejteni. Nem csak az autónyi szélességű utcák (a “járda” sokszor csak az úttest két szélére felfestett zöld sáv), az egymástól tíz centire felhúzott lakóházak, a 25 négyzetméteres lakások miatt. Hanem legfőképp azért, mert a lakásomon kívül sehol nem lehetek egyedül huzamosabb ideig. Mindenhol felbukkan valaki, akinek a jelenlétét nem lehet tudomásul nem venni - már csak azért se, mert valószínűleg neki cserébe én okozok bosszankodást azzal, hogy épp ott vagyok. 

Ezért próbáltam a tanítványaimból javaslatokat kicsikarni, a legmegfelelőbb úticélt illetően. A reggeltől estig tartó csúcsforgalom nagyon hamar elérhetetlen, paradicsomi álommá teszi az egyedüllétet. Végül egy Shimada nevű vidékies kisváros mellett döntöttem, Shizuoka prefektúrában. Onnan indul az egykocsis, pici helyi vonat befele a hegyekbe, egy átszállás, aztán tovább, még beljebb az erdőbe, egyre feljebb és feljebb a hegyoldalakon, az Oigawa vasúttársaság gőzmozdonyos szerelvényével. 

Volt egy optimista 20-30 percem. Már Shimada-ban, az érkezésem utáni reggelen. A remény lassan kezdett hitté erősödni, majd meggyőződéssé, hogy nekem ez tényleg sikerülni fog - egyedül fogok kirándulni. Az előbb említett legelső vonaton zötyögtem, üres kocsiban, reggeli napsütésben, egyre sűrűsödő erdőkön át. Kanaya, végállomás, átszállás. A második vonat indulásáig volt egy órám. Átsétáltam nézelődni oda, ahol a gőzmozdonyokat töltik fel szénnel. És csak ott, csak akkor esett le: “Tecü-ota” - ez az amiről teljesen elfeledkeztem! 

Az “otaku” nagyjából annyi, mint “megszállott”. Legyen bármi is az, amiért a japán otaku odavan (képregény/rajzfilm/fantasy/iskoláslány/robot/tankok/buszok/baseball), azzal kapcsolatban ő mindent gyűjt, mindent tudni akar, éjjelét és nappalát a rajongás tölti ki. A vasút japánul “tecüdó”, így az az otaku, aki a vasutakba van belehabarodva, a “tecü-ota”. “Toritecü” az, aki kevésbé mohó, megelégszik a fotózásukkal. A vadabbik fajtát “noritecü”-nek hívjuk, ő fel is akar rájuk szállni. Két-három tucat lehetett itt belőlük, csőretöltött fényképezőgépekkel várták, hogy a kocsiszínből előguruljon a mozdony. A hangszórókból megszólalt a speciális, helyi Kanaya-dallam (a legtöbb japán vasútállomáson egyedi zenét használnak a bemondások előtt), és közölték, hogy már fel lehet szállni a vonatra. 

“A kocsik között átmenni nagyon veszélyes. A mozdony közelébe állva fényképezni nagyon veszélyes. A füstöt belélegezni nagyon veszélyes.” Csak néhány a peronon és a vonaton található táblák közül. Elindulunk. Először rizsföldek, hátsó kertek és teaültetvények mellett, lassan, komótosan. Minden egyes japán farmer abbahagyja a munkát, hogy integessen a vonatnak. A régi pullmann kocsik szemmel láthatóan máig eredeti állapotukban: Kívül pattogzó festék, belül régi deszkapadló, és az ablakok - meglep, mennyire nehéz, amikor feltolom - tömör fa. Az elkerülhetetlen modernizálások közül van, ami tetszik (a plafonra szerelt körbe-körbe forgó szobai ventillátorok), van, ami nem tetszik (a búra nélküli, csupasz, hideg neonok) , és van az, amivel egyszerűen gátlástalanul visszaélnek: a hangosbemondó. 

Egy ideig még megmosolyogtat. “A vonat hamarosan jobbra fog kanyarodni, a jobb oldali utasok most tudnak jó képeket készíteni.” “A bal oldalon hamarosan kisállatok szobrai mellett haladunk el, a bokrok közt tessék keresni őket, nagyon aranyosak.” Hat éve élek Japánban, és azt szeretném gondolni, sok tekintetben megedződtem, például belenyugodtam, hogy az állandó zaj elől sehol nem fogok elmenekülni, de amikor ezeket a szükségesnek nem nevezhető bemondásokat még tíz perc múlva se hagyják abba, kezd összegyűrődni a térkép a kezemben. “Ezen a részen nagyon közel lógnak a faágak, ugye milyen izgalmas?” Vagy: “Vigyázat, alagút következik, kicsit ijesztő lesz, sok füst bejön az ablakokon, ne tessék megijedni!” Amíg megyünk végig az alagúton (igyekszem nem megijedni) megpróbálom ezt a jelenséget magamban pontosan leírni. 

Már sok helyen éreztem úgy, hogy a japán alapelv a következő: Ha be LEHET mondani valamit, akkor hülyeség lenne nem bemondani SEMMIT, hiszen akkor kihasználatlanul maradt egy príma lehetőség. Kicsit sarkítva: minden egyes perc, amíg a hangszórók csöndben vannak, annak a pénznek az elpazarolása, amiből megvettük őket. Illetve, ami talán még fontosabb: egy szolgáltalás annál jobb, minél több benne a tájékoztatás. Ha megszakítjuk a tájékoztatásokat, az utasok majd még a végén azt hiszik, hogy nincs mondanivalónk, és unatkozni kezdenek. Lehet, hogy emiatt aztán észre sem veszik, milyen gyönyörű a völgyben csordogáló patak! Úgyhogy: “Kedves utasaink, a völgyben csordogáló patak gyönyörű!” 

Az első állomáson - lehet csak idáig venni olcsóbb jegyet - a legtöbb ember leszáll, és ezt követően a bemondások is megszűnnek, ami nem azt jelenti, hogy én és tecü-ota utastársaim mostantól csöndben élvezhetjük a gömbölyded shizuoka-i hegyek nyújtotta páratlan látványt. Először: maga előtt nyikorgó zsúrkocsit toló büfés, aki piaci kofa módjára kínálgatja a gőzmozdony alakú, szójababpasztás süteményeket. Másodszor: családokat pénzért fényképező, masinisztának öltözött tizenéves srác, ajkai között ott fityeg a gőzmozdony alakú síp, ezt fújja minden fotó előtt, hogy a családok legfiatalabb, 1-2 éves tagjai is belenézzenek a lencsébe. Harmadszor: Kalauz. Kéri a jegyeket. Kilyukasztja őket. Ez annyira nem jár sok zajjal. Csakhogy a jegykezeléshez elég neki egy kéz. A másikkal így tarthatja a szájharmónikát, amit lelkesen és megállás nélkül fúj.

Az utunk utolsó 20-30 perce csendben telik. A vasúti pálya végig az Oi folyó mellett épült, követve annak minden kacskaringózását. Lomhán és fújtatva kúszunk egyre magasabbra és magasabbra. Települések, utak sehol nem látszanak, csak sűrű erdő, és ez Japán legnagyobb részéről ugyanígy elmondható - az ország háromnegyede hegyvidék, kevés a lakható terület. Az egyik hegy tetejétől hosszú kifeszített madzag le egészen a völgyig, ezen lengedeznek a hagyományos gyereknapi ponty-zászlók. Ezen mindig meglepődöm. A koi ponty a legenda szerint az árral szemben úszott végig a folyón, és így végül sárkánnyá változott. Figyelembe véve azt a hozzáállást, amivel évek óta találkozom a japánok részéről, ezt a történetet inkább rejtegetniük kéne a gyerekek elől. Kivéve, ha sárkánnyá változni büntetés.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!