Este 8:30 körül végzek a munkahelyemen, 9-10 között érek haza. A vonatomon mindig sok elbóbiskoló iskolás, junior high vagy high school. Eddig a délutáni/esti korrepetációs iskolákban magoltak, most fognak majd teljesen kimerülve hazaesni. Leszállnak velem együtt a vonatról, az állomás előtti utcán pedig egymást érik a kiskerekű, családi kockaautók, mindkét index villog, csupa anyuka parkol itt, várják, hogy megérkezzen a tizenéves lányuk és hazavigyék. 

A műszerfal tetején lévő kis tévén megy a brazil szappanoperák itteni megfelelője, a koreai tévésorozat, ezt nézi az anyuka, amíg a lány be nem száll a kocsi hátsó ülésére. Egyikük se szól semmit, egymásra nem néznek, a lány vagy a telefonját kezdi böngészni, vagy elalszik, az anyuka csendben indítja a motort. A jelenet (más-más szereplőkkel) estéről estére újra lejátszódik a szemem láttára, és a találkozás nem sokkal élénkebb akkor sem, ha az anyuka (aki aznap kicsit odébb parkolt) a sarkon vár. A lány, jön, jön, közeledik, odaér, anyuka megfordul, és mennek ketten egymás mellett, csendben, az autó felé. Visszafogottság, józan kimértség, az érzelmek szerény elrejtése - ha a szép verziót akarom benne látni. Kölcsönös hidegség és természetellenes távolságtartás - ha a dolog csúnya oldalát kívánom kihangsúlyozni. 

A felnőtteknek szóló tankönyvek legtöbbjében a leckék egy-egy úgynevezett “culture file” vagy “culture corner” nevű oldallal záródnak, ami a nyugati szokások, értékrend bemutatásáról szól. Elvégre, a nyelv ismerete mellett ez is elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy külföldön talpraesetten tudjanak létezni. Mikor érkezz a vacsorára, ahova az ismerősöd hívott? Mindig ugyanannyi borravalót kell-e adni a taxisnak? Tegezheted-e a főnöködet egy amerikai cégnél? A különböző országokban találkozáskor elfogadott mozdulatok, érintések leírása mindig megdöbbenést és kételkedést vált ki a tanítványaimból. Az még hagyján, hogy a kézfogásnak erősnek kell lennie - sokat kell gyakorolnunk ezt is - vagy haverok közt pacsizás, de azt már a legtöbben furcsállják, hogy felnőtt emberek nyilvánosan megölelik egymást, pláne, ha nem is rokonok, pláne, ha két férfiról van szó. És akkor ott még nem is tartunk, hogy arcon puszilni a másikat, amire aztán végleg heves tiltakozás (valamint elpirulás és zavart nevetgélés) a reakció, nem olyan értelemben, hogy ők ezt nem akarnák csinálni - egyszerűen nem akarják elhinni, hogy ez nem vicc, és nyilván rögtön faggatni kezdenek, én csináltam-e ilyet valaha. 

Azt persze hamar megtanultam, hogy az érzelmek általam ismert kifejezésének a hiánya nem jelenti az érzelmek hiányát. Az anyukák, akiket tanítok, szeretik a gyereküket, de elborzadva rázzák a fejüket, amikor megkérdezem, előfordul-e, hogy nyilvánosan megölelik egymást. Az elmúlt hat évben talán két vagy három olyan párt láttam összesen, akik a vonaton egymást átölelve ültek. (Habár egyoldalú, bizonytalan és viszonzatlan kezdeményezést többet is.) A bátrabbak fogják egymás kezét miközben beszélgetnek, de csók nyilván szóba sem jöhet, mások szeme láttára. A szeretet vagy szerelem lehet valódi és erős, érintés nélkül is, de nem vagyok benne biztos, hogy vágynak-e rá, és csak a betanult tiltás nem engedi, vagy tényleg nem érzik a szükségét? Ugyanolyan jól esik a dícséret, vállveregetés nélkül is? Hatásosabb-e egy “nem lesz semmi baj”, ha közben a kezemre rakja a kezét? Elég-e tudni, a parkban együtt sétálva, hogy a feleségem/férjem hozzám tartozik, akkor is, ha sosem símogatja meg a hátam? 

A tizenegy éves kislány tanítványom a szemem láttára kapta kézhez a hibátlanra teljesített nyelvvizsgája eredményét. Arcizma se rándult, alig látható biccentéssel átvette, gyorsan elrakta a mappájába, és ült tovább a helyén, egyenes háttal, kifejezéstelen tekintettel. Késöbb mondtam a japán kollégámnak “she isn’t really happy about it, is she?”, mire ő: “yes, she is, inside she is very happy.” Ez elképzelhető, és megnyugtatóan hangzik, ugyanakkor én egyáltalán nem vagyok ebben ennyire biztos, de remélem, hogy tévedek. Mindenesetre, ennek az esetnek a hatására, végiggondoltam: ha se nem szóban, és se nem érintésben, akkor egy tanár-tanítvány helyzetben (ha szeretik az óráimat és a tanítási stílusomat, és azt akarják, hogy ezt tudjam) mi marad? Az ajándékok. Körbenéztem a lakásomban, és úgy döntöttem végigveszek pár ajándékot, amit az közelmúltban kaptam.

 

Egy kiló rizs. Általános iskolai osztálytól, a suli mögötti saját kis kertjükből, a gyerekek maguk ültették, öntözték, gondozták, csomagolták.

Egy üveg whisky. Velem egyidős fickótól, gimnáziumi angoltanár, fantasztikus szintű nyelvtudással. A Japánban letehető legmagasabb szintű nyelvvizsgára készítettem fel, hat hónapon át járt az óráimra, amik alatt - ezek szerint - valamikor szóba kerülhetett, mennyire szeretem a scotch-ot. Amikor végre átment a vizsgán, hálája jeléül otthagyta ezt az iskolai szekrényemben. (Mellette a nevem két lehetséges kanji-val. Az ehhez kapcsolódó tanítvány egy kedves nagymama, hivatását tekintve kalligráfia tanár, az óránkra rengetegféle tintát, papírt, ecsetet hoz be és angolul magyarázza nekem a legfontosabb technikákat, a nevemet újra és újra megpróbálja lefesteni, egyre szebb és bonyolultabb írásjelekkel.)

Búcsúajándékok. Baloldalt: Festmény, művelt, idős hölgytanítvány alkotta, négy évig járt az óráimra, ahol legfőképp Agatha Christie volt a téma, mivel hozzám hasonlóan ő is nagy rajongó. Hobbija a tenisz és a festés-rajzolás, minél aprólékosabb, annál jobban élvezi. Középen egy palack jégbor, olyan, amire magamtól sosem szántam volna rá a pénzt. Négyfős felnőtt csoportom - a borok terén való ízlésemet előzőleg finoman kipuhatolva - kuponokat adott a közeli, elegáns borbolthoz. Végül egy csokor virág, egy kertészként dolgozó tanítványomtól, ő maga ültette, vágta és rendezte el őket, az átadáskor pedig (a bejegyzés elején kifejtett szabályokra fittyet hányva) még át is ölelt, ami az összes jelenlévő japán kollégát szörnyen zavarba hozta. 

Nyolc és kilenc évesekből álló kreatív kis csoport alkotása, minimalista téli táj. Az aránytalanságban rejlő egyensúly japán esztikáját megtestesítő kopár téli fa ágán egy kézzel részletesen kifestett (makkból készült) bagoly gubbaszt. Makk-Totoro is ült mellette, de letört. 

Hétéves kislány önarcképpel, origami nyúllal ellátott üdvözlőkártyája, mert azt hitte, csak most érkeztem az országba.

 

Tízéves, magának való, minden képzeletet felülmúlóan félénk kisfiú által gyártott miniatűr napernyő. 

2010 és 2014 között - szerdánként - tanítottam az eddigi legidősebb, 75 éves tanítványomat. Mióta elkerültem abból a nyelviskolából, nem láttam őt egyszer sem. A múlt héten felhívtak, megbetegedett a csütörtöki tanár, nem ugornék-e be a helyére, elvállaltam. A néni azóta is ott tanul, és megkérte a japán személyzetet, hadd jöhessen most egyszer szerda helyett csütörtökön, úgyhogy újra találkoztam vele. Hamar kiderült, miért volt neki ez a lehetőség különösen fontos. Az elmúlt két évben új hobbija lett, bőrből készít dísztárgyakat, és amikor a tanárjától lilára festett bőrt kapott alapanyagnak, eszébe jutott, hogy nekem ez volt a kedvenc színem. Abban a reményben, hátha még újra látjuk egymást valamikor, készített nekem egy fésűtartót, és most át is adta. 

Hanko - aláírás helyett használt névpecsét, a szülinapomra. Nem nyelviskolai, hanem céges csoporttól. Ez azt jelenti, hogy életkorban és tudásban nagyon vegyes a társaság, illetve az egész angolórával szemben lazább, megengedőbb, trécselősebb a hozzáállásuk, mert nem ők fizetnek érte, hanem a cégük. Kikerestek három megfelelő kanji-t (nem egyszerű, kiejtésük szerint "ma", "a", "ton"), valamint készíttettek hozzá egy tokot is.

(A hanko jelentőségéről bővebben itt.)

Azt hittem, ennyi, végeztem, de csak azért, mert nem látom azt, ami rögtön az orrom előtt van: a tea, amit blogírás közben kortyolgatok, szintén ajándék. Negyvenes, nagyhangú, rátermett, vagány, vörösre festett hajú (extremitás!) nőtől, nem csak ő, hanem mindhárom lánya is az én nyelviskolámba jár. Kifigyelték, és felírták maguknak, milyen márkájú tea az, amit minden szünetemben iszogatok. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!