Az elvárt vagy elfogadható viselkedést nem csak különböző helyzetekben, hanem különböző országokban is eltérő szabályok befolyásolják. Japán talán kivételesen híres a sajátos és komplex etikett-rendszeréről. Vajon elegendő lesz-e az én itteni beilleszkedésemhez az, ha megjegyzem és betartom ezeket a szabályokat? Szerintem ez nem csak, hogy nem elegendő, hanem ráadásul ez a terv még fordítva is sül el. A japán viselkedésre vonatkozó szabályokat tűzön-vizen át betartó külföldi éppen ezért fog mindig szemet szúrni: mert sosem szegi meg a szabályokat, ugyanis nem tudja, melyik szabályt mikor és hogyan illik megszegni. 

A hivatalosan létező előírások a dolog könnyebbik része, pusztán a felszín. Megtanulni is, és megváltoztatni is egyszerűbb őket. Az állandóságuk nem garantált, bármikor lecserélhetők, és a helyükre kerülő új szabályt ugyanúgy gond nélkül követik majd. Olyan ez, mint a nyelv esetében a helyesírás. Megjegyezhető és megjegyzendő, de nincsen igazi jelentősége abban az értelemben, hogy egy nyelv természetéről, működéséről nem mond el semmit. Az Akadémia bármikor úgy dönthet, hogy ami eddig “i”-vel volt helyes, az holnaptól “í”-vel legyen helyes, olyan módon, ahogyan viszont nem változtathat meg lényegi dolgokat. Mondjuk, hogy mi legyen a magyarban a múltidő jele. 

A legtöbb japán szabályhoz (de ez máshol is így van) szerintem hozzátartozik egy láthatatlan meta-szabály, ami arra vonatkozik, hogy az elsőt mikor muszáj, vagy nem muszáj követni. Hogy csak a saját házam tájánál maradjak: A cégem előírja, hogy félévente értékelnem kell a diákjaimat, A-tól (legjobb) F-ig (legrosszabb) terjedő osztályzatokkal, és külön írásos megjegyzésekben kitérni arra, hogy miben kéne fejlődniük. Az íratlan, ki nem mondott szabály úgy hangzik, hogy csupán A-tól B-ig terjedő skálán értékelhetem őket, a megjegyzésekben pedig nem lehetek őszinte, a tanítvány leggyengébb pontjait el kell hallgatni, mert ha megbántódik, még a végén kilép a nyelviskolából. Ugyanígy, minden tanítványom tudja, hogy az én órámon tilos japánul beszélniük. Amit soha nem mondok nekik, és az erre érzékenyek mégis pontosan tudják, az az, hogy amíg éppen nem velük foglalkozom (más házifeladatát javítom), addig suttogva válthatnak pár japán szót, és ebből soha nem lesz gond. 

A közismert szabályokat felülíró rejtett szabályokat elsajátítani és megváltoztatni is sokkal nehezebb. Azoknak, akik az adott közösségben élnek, ezeknek a követése zsigeri, sokszor ösztönös, szavakkal le sem írható, mégis elvárjuk egymástól. Kézfogáskor mennyi idő után engedjem el a másik ember kezét? Kell-e mosolyogni (és mennyire?), ha összefutok egy kollégával a metrón? Ha egyetlen süti maradt a tányéron, hány percig kell várnom, hogy elveszi-e más, amíg érte nyúlhatok? Banális élethelyzetek, de mégis megkívánnak egyfajta készséget. És Japánban ezeknek a dinamikája is teljesen más, mint Európában. Az ehhez szükséges belső érzék segítene - elvileg - abban, hogy váratlan helyzeteken, párbeszédeken a lehető legkisebb ügyetlenséggel menőverezzünk keresztül. Kínos esetlenség pedig akkor lesz az egészből, ha például ketten más-más módon értelmezünk egy szituációt, vagy ha valaki megszegi a hallgatólagos egyezményt. 

Az irodai dolgozó munkaideje lejár 5-kor. Ezt felülírja a háttér-szabály: ha te mész haza elsőnek, nem fognak elég jó csapatjátékosnak tartani. Ezt megintcsak felülírja a következő háttér-szabály: ha idegesíti a főnököt, hogy még este sem lehet egyedül, mert még mindig ott vagy, akkor mégis jó döntés 5-kor hazamenni. Ugyanígy áll a helyzet ennek a fordítottjával, vagyis olyan lehetőségekkel, engedményekkel, amiket felajánlanak ugyan, de nem ildomos őket elfogadni. “Szabadon választhatsz A és B között - feltéve, hogy B-t választod!” Két hét nyári szabadság például mindenkinek jár. Ugyanakkor, rossz fényben tűnik fel az, aki ezt ki is veszi. Miért? Mert így nem tesz meg mindent, amit csak tud, a cég sikerének az érdekében. Viszont ha fáradtan is, betegen is, kialvatlanul is bevonszolja magát az irodába, a dekoncentrált, hibás félmunkájával több kárt okoz, mint amennyit segít.    


A külföldi, aki tisztában van az ismerhető szabályokkal, és azokat rendre be is tartja, éppen ezért fog szerintem mindig kilógni: egy japán ember érezné, hogy melyik szabályt mikor illik megszegni. Nagyjából úgy, ahogy az amerikai kollégáim is néha onnan tudják, ha valaki nem anyanyelvi beszélője az angolnak, hogy az illető sosem vét egyetlen hibát sem, minden mondatában betartja a nyelvtani szabályokat. 

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb, Japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!