A tanítványaim 99%-a japán. Elvétve akad köztük külföldi, leginkább kínai és koreai, ritkábban maláj vagy indonéz, és most legutóbb éppen csatlakozott egy orosz és egy afgán lány. Én mindig nagyon örülök, amikor a csoportjaim ilyen módon kicsit színesebbé válnak, a nem-japán tanítványok felfrissülést jelentenek. Nem azért, mert szorgalmasabbak, vagy tehetségesebbek lennének angolból. A jóleső újdonság érzése nem a hibák számából, hanem a hibák típusából ered. A kínai, maláj gyerekek teljesen más dolgokat rontanak el, mint a japán csoporttársaik, a kiejtésük és a nyelvtanjuk egész másképpen rossz. A kínairól és a malájról semmit nem tudok, ezért fogalmam sincs, milyen anyanyelvi ráhatás következménye lehet például egy elrontott mondatszerkezet. Ami a japán gyerekeket illeti, az évek során pontosan megtanultam, mi az, ami különösen nehéz nekik. Előre tudom, a tankönyv melyik oldalait lesz a legnagyobb küzdelem végigvenni. A rendszeresen ugyanúgy elrontott szerkezetek mögött sejteni vélek bizonyos speciálisan rájuk jellemző, a japán nyelv okozta szabályszerűségeket.
(Az idézőjelben lévő részek azt mutatják, a szóban forgó hangsort magyarul, fonetikusan hogyan írnánk le, az IPA átírások pedig dőlt zárójelek közt vannak.)     

A gyerekek hangképző szervei egy bizonyos kor alatt még nincsenek visszafordíthatatlanul hozzászokva a japán fonémákhoz. Ez azt jelenti, hogy sokkal rugalmasabban tudnak különböző hangokat produkálni, leutánozni. A 4-5 éves tanítványaim zéró akcentussal, tökéletes kiejtéssel beszélik azt a kis angolt, amit beszélnek. De egy bizonyos pont után a kiejtés megszokott, bejáratott módja válik dominánssá, és az anyanyelvükben használt hangok - és nyitott szótagok - rögzülnek. Az ábécé eleje ilyenkor már csak “ee-bí-sí”-nek hangzik, és ezen nagyon nehéz változtatni. 

A “sz” /s/ és “s” /ʃ/ hangok keverése például az egyik legelterjedtebb probléma, de csak olyankor, amikor bizonyos magánhangzó követi őket. Nincsen gond, ha a következő hang “ú” /uː/, a japán nyelv ugyanis gond nélkül használja mind a “szú”, mind a “sú” hangsort. Így aztán világosan meg vannak különböztetve az olyan szavak, mint “suits” (=szúcü) és “shoot” (=súto). Gondot jelent ellenben, ha a magánhangzó “í” /iː/, ez az egyetlen eset ugyanis, ahol a “sz-” kezdetű ötféle alapszótag kivételes verziója található. “Sza, si, szu, sze, szo” - így hangzik az öt lehetőség, amiből választani lehet, és ez nem mutat olyan szép szabályos elrendeződést, mint például a “ka, ki, kü, ke, ko” sorozat. Mindennek végső soron az lesz a következménye, hogy a japán beszélő sokkal szívesebben használja (mert a szájának megszokottabb, a fülének természetesebb) a “sí” hangsort, mint a “szí” hangsort. Igaz, ezutóbbit is ki lehet kényszeríteni a tanítványokból, már csak annak köszönhetően is, hogy le lehet írni hiraganával (“szú” plusz kis “í”), de nem szeretik. Képesek felolvasni, de erőltetettnek érzik. 

Az angolban persze számtalan “sz-s” különbségen alapuló “minimal pair” van, vagyis két olyan szó, melyek ebben az egyetlen hangban térnek csak el. See, she, sin, shin, sign, shine, sue, shoe, sit, shit. A leggyakoribb példa (a szóbanforgó helyszín népszerűsége miatt) a Tokyo Disney Sea, melynek a katakana szerinti hivatalos átírása “tókió didzüní sí”. Az már csak külön finomság, hogy a vidámpark valójában nem Tokióban, hanem a szomszédos Chiba prefektúra területén található, csakhát az a név sokkal kevésbé menőbben cseng.   

Az általában “ra, ri, ru, re, ro” módon átírt hiraganák kezdőhangja valójában félúton van “l” és “r” között, nekem személy szerint egyszer így hangzik, másszor úgy. A latinbetűs átírásokon megfigyelhető következetlenség azt sugallja, hogy ezzel a bizonytalansággal nem vagyok egyedül. Hagyományosan úgy írjuk, “Godzilla” és “ramen”, pedig az elsőnek a végén ugyanaz az írásjel áll, mint a másodiknak az elején. 

Különösen problémás eset, amikor angol szavakban a “r” hang vagy a szó végén áll (car, star), vagy mássalhangzó előtt (card, start). Az ösztönös nyelvérzék tiltása miatt a japán beszélő ilyenkor nem szereti kimondani a “r” hangot - pedig oda lehetne erőltetni - inkább elhagyja, és csak az előtte lévő magánhangzó meghosszabbításával jelzi. Így a végeredmény “kaa, szutaa”, illetve “kaado, szutaato” lesz. Ennyiben az átlag japán követi az RP (a sztenderd brit angol) hangzását, ahol - például az amerikai angollal ellentétben - a fenti szavak esetében szintén úgynevezett “r-dropping” történik. Vagyis a BBC-n azt fogjuk hallani /kɑː/ és /kɑ:d/, a CNN-en pedig azt /kɑr/ és /kɑrd/. 

A tanítványaim egytől-egyig bizarr, kényszeredett megoldásnak találják az ilyen angol szavak “r”-es japán verzióit, olyanokat mint “karüdo” vagy “szutarüto”, és igazából én is így vagyok ezzel, aminek a fő oka az, hogy ez a japán “l/r” hang a valóságban nagyon nem hasonlít az angolból ismert, alig pörgetett “r”-re. 

Az egyetlen példa, amivel kapcsolatban mindig elbizonytalanodom, az egyetlen idegen szó, amit a tanítványaim minden nap használnak, és történetesen nem-amerikai “r”-el is kiválóan működne, a nevem. A “Márton”-t az amerikai kollégáim körében, hivatalos helyzetekben, szerződéseken ékezet nélkül írom és - mivel az adott élethelyzetben angolul beszélek éppen - angolosan ejtem. (De sosem fordítom le a “-tin” végződésű angol megfelelőjére.) Az anyanyelvi beszélőknek így engem megszólítani természetesen semmiféle nehézséget nem okoz, létezik például a “carton” szó, ami majdnem ugyanaz a hangsor. Ami a japánokat illeti, ahogyan a “Peter”-ből lesz “pítaa”, a “Mark”-ból pedig “maakü”, ugyanúgy leszek én a számukra “maaton”, amivel alapvetően ki vagyok békülve. Párszor fordult csak elő, hogy bosszantani kezdett ennek a hangzása, és olyankor katakanákkal leírva gyorsan betanítottam a gyerekeknek egy “marüton”-szerű verziót, amin minden alkalommal halálosan jót szórakoztak. Nem győzték nevetgélve ismételni és ízlelgetni, hogy ez milyen furcsán hangzik, és azóta is minden létező alkalmat megragadnak, hogy megszólítsanak.

A “W” hibáztatható az egyik legelterjedtebb, félrehalláson alapuló hibáért. A betű angol neve “double u”, de a legtöbb tanítvány figyelmét - izgatott állapotban, az elhadart ábécé vége felé közeledve - elkerüli az a kis “jú” hangocska, és a betűt ezért csak úgy ejtik: “double”, vagyis “dabürü”. Nem alakul ki a felismerés, hogy itt egy másik betű megkettőzéséről van szó, talán azért sem, mert a “W” ránézésre nem annyira két “U”-ra, hanem két “V”-re hasonlít. (A különböző formájú, de eredetileg azonos hangzású “u” és “v” betűk régi felcserélhetősége még ma is felfedezhető olyan párok esetében, mint flower/flour, suede/Swede.) Következő lépés: ha a betű neve “daburu”, akkor adja magát az ötlet, hogy ezt a szót, ahol kedvünk tartja, ezzel a betűvel helyettesítsük. Ha egy játék megnyerésére kétszeres esélyed van, ha egy kétszer akkora sajtburgert lehet most kapni, olyankor látni azt, hogy “W-chance” és “W-size”.  

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!